Soltra Elemér (1922–2013) „festő, grafikus. 1948-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán, tanárai Kandó László, Barcsay Jenő és Bernáth Aurél voltak. 1951-től él Pécsen, ahol a tanárképző főiskola tanára, majd tanszékvezetője volt. Egyéni kiállításai mellett (Műcsarnok) csoportos tárlatai is voltak itthon (Nemzeti Galéria) és külföldön is (Finnország). Festészetében és grafikáiban gyakran felbukkannak a népi mitológia motívumai, stílusára a változatosság és kísérletező kedv a jellemző. Művei a Nemzeti Galériában, Pécsen és Finnországban találhatóak." (kieselbach) Az Anya gyermekével című alkotás a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja.
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A pécsi Csorba Győző Könyvtár gyűjteményében található képeslapon a pécsi székesegyház harangjai láthatók. „1456. június 29-én rendelte el III. Callixtus pápa a déli harangozást a templomokban, a Nándorfehérvár elleni török támadás kivédésére irányuló könyörgésként. A 13. század végén formálódott oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, ezután a Balkánon kezdett terjeszkedni. (…) Az újjászervezett oszmán állam a 15. század közepétől már Magyarországot is közvetlenül fenyegette, mert II. ‘Hódító’ Mehmed szultán Konstantinápoly 1453-as bevétele után ismét Európa felé fordult. A török uralkodó 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár (a mai Belgrád) ellen. A hírre a Borgia családból származó III. Callixtus pápa, aki 1455 áprilisában lett a katolikus egyház feje, keresztes hadjáratot hirdetett. A pápa 1456. június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén adta ki »Cum hiis superioribus annis« kezdetű imabulláját, amely az egész keresztény világ számára elrendelte, hogy imádkozzon a keresztes seregek győzelméért. (Érdekesség, hogy a bulla eljutott Mainzba is, ahol Gutenberg német és latin nyelven is kinyomtatta.) A bulla többek között azt is elrendelte, hogy naponta háromszor, azaz nem csak reggel és este, hanem délben is harangozzanak, hogy a hívők a törökök ellen harcolókért imádkozhassanak. (Korábban már volt rá példa, hogy bizonyos egyházmegyékben pénteken délben megkonduljanak a harangok, de ez a szokás Jézus szenvedésére emlékeztetett, és a mai péntek három órai harangozás előképének tekinthető.) A III. Callixtus által meghirdetett keresztes hadjáratból semmi sem lett, de Csehországból, Lengyelországból és Szerbiából érkeztek katonák. Magyarországon az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János szervezett keresztes sereget, Nándorfehérvár védelmét a törökverő hős, Hunyadi János, Magyarország főkapitánya irányította. Az ostrom alig egy héttel a pápai imabulla kihirdetése után, július 4-én kezdődött. A törökök július 21-én indították meg döntő rohamukat az addigra szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, de öldöklő küzdelemben visszaverték őket. Másnap a Száva bal partjáról – Hunyadi parancsa ellenére – átkelő, Kapisztrán vezette keresztesek támadásba lendültek, és mikor a szultán ellenük küldte lovasságát, az alkalmat kihasználó Hunyadi a várból kitörve elfoglalta a török ágyúkat, és szétszórta a megzavarodott török derékhadat. A csatában a szultán is megsebesült, és végül a törökök felszerelésüket hátrahagyva menekülni kezdtek. A győzelem két fő részese nem sokkal élte túl a diadalt, mindketten pestisben haltak meg, Hunyadi augusztus 11-én, Kapisztrán október 23-án. A nándorfehérvári diadal több mint fél évszázadra visszavetette az oszmán terjeszkedést. Az örömhír Európa számos városába a pápai imabullával egy időben, sőt sok helyre azt megelőzve érkezett meg. Így előfordult, hogy a harangokat a győzelem hírére kongatták meg, és a déli harangszó egybeforrt a nándorfehérvári csatával. Maga a pápa augusztus 6-án értesült a diadalról, és aznapra kihirdette az egyház új ünnepét, Jézus színeváltozását. (Az ünnep arra az újszövetségi eseményre emlékeztet, amikor a Tábor hegyén a tanítványok előtt megmutatkozott a Megváltó isteni dicsősége.) A pápa bullájának is új értelmezést adott: »Minthogy Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái legyenek.« III. Callixtus bulláját VI. Sándor pápa 1500. augusztus 9-én megújította, és arról rendelkezett, hogy a harangszó az egész keresztény világban minden délben szólaljon meg, jelezve, hogy a kereszténység védelme, az összetartás minden időben és minden helyen fontos kötelesség. Ma minden plébánia legalább egy templomában kötelező a déli harangozás, és Magyarországon a legtöbb protestáns gyülekezetben is harangoznak délben, a harangok csak a húsvéti nagyhét utolsó napjain némulnak el, amikor »Rómába mennek«.” (MTI: A déli harangszó 560 éve szól http://mandarchiv.hu/cikk/5914/A_deli_harangszo_560_eve_szol)
A hívóképként szolgáló, 1965-ben készült felvételen a mohácsi busójárás pillanatképét látjuk, a fotó a pécsi Csorba Győző Könyvtár gyűjteményének részét képezi. „A mohácsi sokácok messze földön ismert népszokása, a busójárás idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg. Régen Farsangvasárnap reggelétől Húshagyókedd estéjéig tartott a mulatság. A Farsang utolsó csütörtökjén a gyermekek öltöznek maskarába. A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Éppúgy rokonságot mutat a riói és a velencei karnevállal, mint az afrikai népek szokásaival. Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. A mondának – mely szerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán, kizavarták a törököket Mohácsról – aligha van történeti alapja. A város 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, s a sokácság nagy arányú betelepítése csak mintegy tíz évvel ezután kezdődött meg. Minden bizonnyal a balkáni eredetű sokácok korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, mely aztán Mohácson formálódott tovább és nyerte el mai alakját. A népszokás megjelenéséről a XVIII. század végéről vannak az első adatok. A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött cifra harisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartották. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc.” Az így beöltözött busókat kísérik a jankelék, akiknek az a szerepe, hogy távol tartsák az utca népét, főleg a gyerekeket a busóktól. Hamuval, liszttel, ma már csak ronggyal vagy fűrészporral töltött zsákjukkal püfölik a csúfolódó gyerekhadat. A lefátyolozott arcú nőket és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat, továbbá a karneváli jelmezű alakokat maskarának nevezik Mohácson. Régen a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao!”-t ordítozó busócsoportok tulajdonképpeni célja az volt, hogy házról-házra járva kifejezze jókívánságait, elvégezze varázslatait és részesüljön azokban az étel-ital adományokban, amiket sehol sem tagadtak meg tőlük. Mára az idegenforgalom medrébe terelt népszokás sokat veszített az eredeti hagyományokból, ám látványosság szempontjából sokat nyert. A mai busójárás a régi népszokás központjában, a Kóló téren kezdődik. A beöltözött busók, jankelék, maskarák itt gyülekeznek, itt találkoznak a Dunán csónakokkal átkelt busók az ágyús, az ördögkerekes, a szekeres, a kürtös, a teknős és más busó csoportokkal. A régi elöltöltős busóágyú dörejére a különböző csoportok a főutcán át bevonulnak a város főterére, ahol szabad farsangolás kezdődik. Ezt követően a Duna-parton és a környező utcákban iszonyú zajt keltve ünneplik a farsangot. Szürkületkor visszatérnek a főtérre és a meggyújtott óriási máglya körül táncolnak, dévajkodnak az emberekkel. Ezzel ér véget a Farsangvasárnap. A mohácsiak azonban kedden is farsangolnak, amikor is az újabb főtéri máglyára helyezett, telet jelképező koporsó elégetésével és körültáncolásával búcsúznak a hideg évszaktól, s köszöntik a tavasz eljövetelét.” (www.mohacsibusojaras.hu)
A pécsi Csorba Győző Könyvtár gyűjteményében található felvételeken (első négy fotó) a Busóudvar alakoskodóit láthatjuk. A mohácsi városközpontban létrehozott Busóudvar komplexum célja, hogy az érdeklődők az év minden napján megismerhessék a több évszázados farsangi népszokást, ízelítőt kapjanak annak páratlan hangulatából. „A mohácsi sokácok messze földön ismert népszokása, a busójárás idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg. Régen Farsangvasárnap reggelétől Húshagyókedd estéjéig tartott a mulatság. A Farsang utolsó csütörtökjén a gyermekek öltöznek maskarába. A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Éppúgy rokonságot mutat a riói és a velencei karnevállal, mint az afrikai népek szokásaival. Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. A mondának – mely szerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán, kizavarták a törököket Mohácsról – aligha van történeti alapja. A város 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, s a sokácság nagy arányú betelepítése csak mintegy tíz évvel ezután kezdődött meg. Minden bizonnyal a balkáni eredetű sokácok korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, mely aztán Mohácson formálódott tovább és nyerte el mai alakját. A népszokás megjelenéséről a XVIII. század végéről vannak az első adatok. A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött cifra harisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartották. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc.” Az így beöltözött busókat kísérik a jankelék, akiknek az a szerepe, hogy távol tartsák az utca népét, főleg a gyerekeket a busóktól. Hamuval, liszttel, ma már csak ronggyal vagy fűrészporral töltött zsákjukkal püfölik a csúfolódó gyerekhadat. A lefátyolozott arcú nőket és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat, továbbá a karneváli jelmezű alakokat maskarának nevezik Mohácson. Régen a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao!”-t ordítozó busócsoportok tulajdonképpeni célja az volt, hogy házról-házra járva kifejezze jókívánságait, elvégezze varázslatait és részesüljön azokban az étel-ital adományokban, amiket sehol sem tagadtak meg tőlük. Mára az idegenforgalom medrébe terelt népszokás sokat veszített az eredeti hagyományokból, ám látványosság szempontjából sokat nyert. A mai busójárás a régi népszokás központjában, a Kóló téren kezdődik. A beöltözött busók, jankelék, maskarák itt gyülekeznek, itt találkoznak a Dunán csónakokkal átkelt busók az ágyús, az ördögkerekes, a szekeres, a kürtös, a teknős és más busó csoportokkal. A régi elöltöltős busóágyú dörejére a különböző csoportok a főutcán át bevonulnak a város főterére, ahol szabad farsangolás kezdődik. Ezt követően a Duna-parton és a környező utcákban iszonyú zajt keltve ünneplik a farsangot. Szürkületkor visszatérnek a főtérre és a meggyújtott óriási máglya körül táncolnak, dévajkodnak az emberekkel. Ezzel ér véget a Farsangvasárnap. A mohácsiak azonban kedden is farsangolnak, amikor is az újabb főtéri máglyára helyezett, telet jelképező koporsó elégetésével és körültáncolásával búcsúznak a hideg évszaktól, s köszöntik a tavasz eljövetelét.” (www.mohacsibusojaras.hu)
