Kisnemesi címer: Bartók család (Gömör-Kishont vármegye, Szuhafő község; forrás: XIX. század vége; Faggyas István grafikusművész tusrajza, 1987)
Leírás
A történelmi Gömör-Kishont vármegyei Szuhafő községbeli kisnemesi rangú Bartók család címere Dr. Faggyas István (1912-2007) kiváló néprajzkutató, helytörténész és grafikusművész tusrajza. A polihisztor társadalomkutató és művész monográfiát/tanulmánykötetet írt szűkebb-tágabb szülőföldje kisnemesi családjairól, melynek hiteles, dokumentum értékű képanyagát (kisnemesi címerek és címerképek, kisnemesi kúriák és lakóházak) saját maga rajzolta. Az Alsószuha környéki kisnemesek című könyv a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének kiadványaként, a Gömör Néprajza sorozat XVI. köteteként jelent meg Dr. Ujváry Zoltán tanszékvezető egyetemi professzor szerkesztésében (Debrecen, 1988). A MaNDA adatbázisában megtalálható és tanulmányozható e napjainkban már kuriózumnak tekinthető néprajzi monográfia. „Életem nagy adományának tekintem, hogy megismerhettem. Nemcsak az azonos gondolkodás és szellemiség köt össze bennünket, hanem a szeretett gömöri szülőföldhöz való hűséges ragaszkodásunk is. Faggyas Istvánt egy kisded falu, Kelemér adta Gömörnek. Egy tölgyet, amely ott sarjadt és amelynek gyökerei ma is éltető erőt nyújtanak a sok-sok évgyűrűjű lombos fának. A kedves, szeretett falu, ahol Tompa Mihály szellemisége adott inspirációt, nemcsak az elődök emlékét jelenti, hanem azt a forrást, amely munkáit táplálja.” (Dr. Ujváry Zoltán) „E tanulmányomat a téma alaposabb feltárásának szükségességét jelző írásnak tekintem, mivel a régmúlt korokra vonatkozóan csak a komplex kutatás tud további adatokat felszínre hozni. A nemességről sok közlés látott már napvilágot, hogy csak a legfontosabbak közül Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, I- XIII. köt. Pest, 1857- 1868., Csergheő Géza: Wappenbuch des Adels von Ungarn... I- VII. köt. Nürnberg, 1885 - 1892. és Mocsáry Lajos: A régi magyar nemes. Budapest, 1889. munkáját említsem. Természetszerűleg a Gömörre vonatkozó művekben, pl. Borovszky Sámuel (szerk.): Gömör-Kishont vármegye. Budapest, é.n., Ila Bálint: Gömör megye. I. köt. Budapest, 1976. nagyszámú utalást és adatot találunk. Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemesi családai. I- II. köt. Kolozsvár, 1909. munkájában az összes gömöri nemesi családot felsorolja. A jelenkorra vonatkozóan a nemesi hagyományok is már csak emléktöredékekben élnek, miután a nemesi közösségnek alakító társadalmi szerepe régóta megszűnt. A kisnemesség – előjogainak megszűnése után is – féltékenyen vigyázott a régi szokások betartására és hosszabb időn át arra is, hogy a régi jobbágy családokkal ne keveredjenek. A tőkés gazdálkodás kibontakozásának különböző eseményei és következményei, a kisnemesi közösségek e védekező jogszokás jellegét is hiábavalóvá tette, s csupán a rokonsági kapcsolatok magyarázatára csökevényesedett néhány öregember emlékezetében. Az új osztálypolitikai vonatkozások szerint alakultak az eredetileg rokonsági jellegű összejövetelek is, mint a keresztelő, lakodalom, temetés, névnap. A kisnemesség, mint társadalmi réteg, a szükségszerűen bekövetkezett teljes jelentőségvesztés ellenére is megérdemli múltjának kutatását. Mind a Sajó- és a Szuha-völgyi, mind más volt kisnemesi falvakban, ahol lakóinak múltjára vonatkozó adatok még összegyűjthetők, s ilyen anyag elérhető, hozzásegít a kisnemesi múlt kutatásán át más vidékekkel való egykori kapcsolatainak tisztázásához, tájékoztat a magyar népi kultúra alaprétegéről, s különösen a szokásvilág területén nyújthat értékes magyarázatot.” (Dr. Faggyas István)
A hívóképen (első hat felvétel) talpas guzsaly. Tulipános, faragott talpon karcolt, savazott díszítésű alsó szár; szárának felső része festett, esztergált. Piros guzsalyszalag van rákötve. A Cserépváraljáról származó tárgyat a miskolci Herman Ottó Múzeum őrzi. // A fonás a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. A fonás eszköze a kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. / Az orsó a rost- vagy a gyapjúszálak fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. / A guzsaly gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A talpas guzsaly kb. másfél méteres rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon, vagy lábfejjel szorítja le a fonó. A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. – Fonásnál a guzsalyrúd felső részére (guzsalyfej/guzsalyfő) kötik a fonásra előkészített szöszt, melyről bal kézzel eresztik és állandóan nyálazva sodorják a szálat, míg a jobb kézzel egyenletesen az orsóra tekerik. / A rokka lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére. A rokka tulajdonképpen a kézi orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel. // A fonó a női társas munka legfontosabb alkalma volt. Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejük jelentős részét fonással töltötték. Az őszi betakarítás után, november második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórakozás a csúcspontját, amikor különféle dramatikus játékokat (alakoskodás, maskarázás) adtak elő. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.): úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. / A fonónak különböző formái alakultak ki: – korcsoportok szerint: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók; – a munka jellegét tekintve: a) A rokonok és a barátok egymást kisegítve egyikük házánál összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt (ún. kalákás fonó). b) A fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen adják össze a világításhoz szükséges petróleumot és a tüzelőt. / A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. / A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas életében, amennyiben az udvarlás társadalmilag elfogadott helyszíne is volt. (Forrás: Magyar Néprajzi lexikon; Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság)
Debreceni vásári jelenet. A hívóképen látható akvarellt a sümegi Kisfaludy Sándor Művelődési Központ, Könyvtár és Emlékház őrzi. // Bakoss Tibor festőművész, grafikus (Nagykőrös, 1868. április 12. – Porrog, 1950. március 22.) A Mintarajziskolában 1886–91 között Székely Bertalan és Madarász Viktor tanítványa volt, majd Sümegen lett rajztanár. Közben dunántúli tájakat festett. 1890-ben érkezett vissza Nagykőrösre, ahol a Nagykőrösi Református Gimnáziumban 1894-ig tanította a művészet alapelemeit. 1894-től 1921-ig a Debreceni Református Kollégiumban rajztanárként dolgozott. A Debreceni Műpártoló Egyesület egyik alapító tagja és vezéregyénisége volt. Az 1910-es években számtalan kisgrafikát készített, de kedvenc műfaja az akvarell volt. Különösen kedveltek azon vízfestményei és rajzai, melyek a helyi kertek és a Nagyerdő részleteit, eseményeit, változásait rögzítették. Bakoss egész életében a szegény emberek háza tájának, a baromfiudvarok, a melankolikus őszi délutánok, falusi utcák poétája volt. A szegénység megszépült könnyed, gyorsan iramló ecsetjének s grafitvonalainak megfogalmazásában. Megnemesültek a nyomorúságukban, elhanyagoltságukban is festői utcarészletek, erdőkkel keretezett pincék, szőlők, költőivé magasztosult a tájon elomló, az emberi elesettséget kendőző köd s az őszi színek tobzódó orgiájába belefonódó nincstelenség. Valósággal feltérképezte a baromfiudvarokat, megfigyelve a tyúkok, kakasok, libák tollazatát, sajátos mozdulatait, az állatok egyéniségét. 1911-ben műveiből Debreceni Műpártoló Egyesület gyűjteményes tárlatot rendezett. 1912-ben megkapta a Magyar Állami Nagy Akvarell Díjat, s a nyugati művészeti folyóiratok ettől fogva az élvonalbeli, angol akvarellistákkal egy szinten emlegették. Vízfestményeivel 1913-ban állami I. díjat nyert. 1921-ben műtermi tárlattal búcsúzott Debrecentől. Ugyanezen évben és 1926-ban gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban. Akvarelljei négy évtizeden át szerepeltek a Műcsarnok és a vidéki városok seregszemléin. Egy évig Párizsban is járt tanulmányúton. Mindent látott, nem váltott azonban stílust, megőrizte eszményeit és eszközeit. 1922-ben Porrogra költözött és falusi magányában festette képeit élményeiről és emlékeiről, a debreceni Nagyerdőről, a miskolci Avasról, dunántúli tájakról és kőrösi részletekről. A porrogi temetőben nyugszik. (Forrás: Dr. Szabó Ákos András: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Tavaszi életkép a debreceni Nagyerdőben. A hívóképen látható akvarellt a sümegi Kisfaludy Sándor Művelődési Központ, Könyvtár és Emlékház őrzi. // Bakoss Tibor festőművész, grafikus (Nagykőrös, 1868. április 12. – Porrog, 1950. március 22.) A Mintarajziskolában 1886–91 között Székely Bertalan és Madarász Viktor tanítványa volt, majd Sümegen lett rajztanár. Közben dunántúli tájakat festett. 1890-ben érkezett vissza Nagykőrösre, ahol a Nagykőrösi Református Gimnáziumban 1894-ig tanította a művészet alapelemeit. 1894-től 1921-ig a Debreceni Református Kollégiumban rajztanárként dolgozott. A Debreceni Műpártoló Egyesület egyik alapító tagja és vezéregyénisége volt. Az 1910-es években számtalan kisgrafikát készített, de kedvenc műfaja az akvarell volt. Különösen kedveltek azon vízfestményei és rajzai, melyek a helyi kertek és a Nagyerdő részleteit, eseményeit, változásait rögzítették. Bakoss egész életében a szegény emberek háza tájának, a baromfiudvarok, a melankolikus őszi délutánok, falusi utcák poétája volt. A szegénység megszépült könnyed, gyorsan iramló ecsetjének s grafitvonalainak megfogalmazásában. Megnemesültek a nyomorúságukban, elhanyagoltságukban is festői utcarészletek, erdőkkel keretezett pincék, szőlők, költőivé magasztosult a tájon elomló, az emberi elesettséget kendőző köd s az őszi színek tobzódó orgiájába belefonódó nincstelenség. Valósággal feltérképezte a baromfiudvarokat, megfigyelve a tyúkok, kakasok, libák tollazatát, sajátos mozdulatait, az állatok egyéniségét. 1911-ben műveiből Debreceni Műpártoló Egyesület gyűjteményes tárlatot rendezett. 1912-ben megkapta a Magyar Állami Nagy Akvarell Díjat, s a nyugati művészeti folyóiratok ettől fogva az élvonalbeli, angol akvarellistákkal egy szinten emlegették. Vízfestményeivel 1913-ban állami I. díjat nyert. 1921-ben műtermi tárlattal búcsúzott Debrecentől. Ugyanezen évben és 1926-ban gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban. Akvarelljei négy évtizeden át szerepeltek a Műcsarnok és a vidéki városok seregszemléin. Egy évig Párizsban is járt tanulmányúton. Mindent látott, nem váltott azonban stílust, megőrizte eszményeit és eszközeit. 1922-ben Porrogra költözött és falusi magányában festette képeit élményeiről és emlékeiről, a debreceni Nagyerdőről, a miskolci Avasról, dunántúli tájakról és kőrösi részletekről. A porrogi temetőben nyugszik. (Forrás: Dr. Szabó Ákos András: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Zöld szín uralta tájkép, árnyékos réten terebélyes fák alatt virágzó mályvabokor. A hívóképen látható akvarellt a kaposvári Rippl Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum őrzi. // Bakoss Tibor festőművész, grafikus (Nagykőrös, 1868. április 12. – Porrog, 1950. március 22.) A Mintarajziskolában 1886–91 között Székely Bertalan és Madarász Viktor tanítványa volt, majd Sümegen lett rajztanár. Közben dunántúli tájakat festett. 1890-ben érkezett vissza Nagykőrösre, ahol a Nagykőrösi Református Gimnáziumban 1894-ig tanította a művészet alapelemeit. 1894-től 1921-ig a Debreceni Református Kollégiumban rajztanárként dolgozott. A Debreceni Műpártoló Egyesület egyik alapító tagja és vezéregyénisége volt. Az 1910-es években számtalan kisgrafikát készített, de kedvenc műfaja az akvarell volt. Különösen kedveltek azon vízfestményei és rajzai, melyek a helyi kertek és a Nagyerdő részleteit, eseményeit, változásait rögzítették. Bakoss egész életében a szegény emberek háza tájának, a baromfiudvarok, a melankolikus őszi délutánok, falusi utcák poétája volt. A szegénység megszépült könnyed, gyorsan iramló ecsetjének s grafitvonalainak megfogalmazásában. Megnemesültek a nyomorúságukban, elhanyagoltságukban is festői utcarészletek, erdőkkel keretezett pincék, szőlők, költőivé magasztosult a tájon elomló, az emberi elesettséget kendőző köd s az őszi színek tobzódó orgiájába belefonódó nincstelenség. Valósággal feltérképezte a baromfiudvarokat, megfigyelve a tyúkok, kakasok, libák tollazatát, sajátos mozdulatait, az állatok egyéniségét. 1911-ben műveiből Debreceni Műpártoló Egyesület gyűjteményes tárlatot rendezett. 1912-ben megkapta a Magyar Állami Nagy Akvarell Díjat, s a nyugati művészeti folyóiratok ettől fogva az élvonalbeli, angol akvarellistákkal egy szinten emlegették. Vízfestményeivel 1913-ban állami I. díjat nyert. 1921-ben műtermi tárlattal búcsúzott Debrecentől. Ugyanezen évben és 1926-ban gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban. Akvarelljei négy évtizeden át szerepeltek a Műcsarnok és a vidéki városok seregszemléin. Egy évig Párizsban is járt tanulmányúton. Mindent látott, nem váltott azonban stílust, megőrizte eszményeit és eszközeit. 1922-ben Porrogra költözött és falusi magányában festette képeit élményeiről és emlékeiről, a debreceni Nagyerdőről, a miskolci Avasról, dunántúli tájakról és kőrösi részletekről. A porrogi temetőben nyugszik. (Forrás: Dr. Szabó Ákos András: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
