„Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, törékeny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cseréptöredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mikor készült az edény, s milyen célt szolgált.” A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó nyugat-magyarországi változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a kelet-magyarországi bokállyal. Ny-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A Hortobágyi csárda előtti korabeli életképet ábrázoló képes levelezőlap a budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményének részét képezi. A Hortobágyi nagycsárda kultúrtörténeti és építészeti örökség, kiemelt műemlék. A 18. században épült népi barokk épület, az Alföld leghíresebb, legnagyobb csárdája és egyben Hortobágy legrégibb építménye. A Hortobágyi csárdát Debrecen városa 1699-ben a pusztán átvezető ún. Sóút mentén, a Hortobágy folyónál lévő vámszedőhely és postaállomás mellett építtette. Az elmúlt korok igényeinek megfelelően többször átépítették, bővítették (keleti szárnyát 1815-ben klasszicista stílusban építették): végleges történeti formáját a 19. század elején nyerte el. Története – mint a nagyobb utak és folyóvízi átkelőhelyek mentén épült csárdáké – szorosan összefonódott a mellette épült szekérállással és a mára a Hortobágy jelképévé vált Kilenclyukú híddal. Az utazókon, marhahajtókon kívül a környéken legeltető pásztoroknak, közeli falvak és tanyák lakosságának is fontos intézménye volt a csárda. A puszta életében jelentős szerepet betöltő hídi vásárnak úgyszintén központi helye volt, ahol sikeres üzletre rögtön áldomást is ihattak a felek. A több mint háromszáz éves épület, ahogy a múltban, ma is az utazók és a turisták igényeit igyekszik kiszolgálni. (Forrás: http://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/turizmus/csardak-utja/oldal/hortobagyi-csarda-kiallitas) A csárda a településen kívül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén álló kocsma. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hívták. Csárda szavunkra 1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyártörténet kapcsolódik. Elnevezéseik származhattak attól a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi csárda a Hortobágyon; a cégérüktől (pl. Hordócska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda) és nem utolsósorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda Buj határában). A csárdák a 19. sz. Magyarországának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (Magyar néprajzi lexikon)
A budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményének részét képező képeslapon a Hortobágyi csárda látható. A Hortobágyi nagycsárda kultúrtörténeti és építészeti örökség, kiemelt műemlék. A 18. században épült népi barokk épület, az Alföld leghíresebb, legnagyobb csárdája és egyben Hortobágy legrégibb építménye. A Hortobágyi csárdát Debrecen városa 1699-ben a pusztán átvezető ún. Sóút mentén, a Hortobágy folyónál lévő vámszedőhely és postaállomás mellett építtette. Az elmúlt korok igényeinek megfelelően többször átépítették, bővítették (keleti szárnyát 1815-ben klasszicista stílusban építették): végleges történeti formáját a 19. század elején nyerte el. Története – mint a nagyobb utak és folyóvízi átkelőhelyek mentén épült csárdáké – szorosan összefonódott a mellette épült szekérállással és a mára a Hortobágy jelképévé vált Kilenclyukú híddal. Az utazókon, marhahajtókon kívül a környéken legeltető pásztoroknak, közeli falvak és tanyák lakosságának is fontos intézménye volt a csárda. A puszta életében jelentős szerepet betöltő hídi vásárnak úgyszintén központi helye volt, ahol sikeres üzletre rögtön áldomást is ihattak a felek. A több mint háromszáz éves épület, ahogy a múltban, ma is az utazók és a turisták igényeit igyekszik kiszolgálni. (Forrás: http://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/turizmus/csardak-utja/oldal/hortobagyi-csarda-kiallitas) A csárda a településen kívül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén álló kocsma. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hívták. Csárda szavunkra 1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyártörténet kapcsolódik. Elnevezéseik származhattak attól a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi csárda a Hortobágyon; a cégérüktől (pl. Hordócska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda) és nem utolsósorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda Buj határában). A csárdák a 19. sz. Magyarországának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (Magyar néprajzi lexikon)
A budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményében található, korabeli életképet ábrázoló archív felvételen a Hortobágyi csárda előtt várakozó fogat és autó látható. A Hortobágyi nagycsárda kultúrtörténeti és építészeti örökség, kiemelt műemlék. A 18. században épült népi barokk épület, az Alföld leghíresebb, legnagyobb csárdája és egyben Hortobágy legrégibb építménye. A Hortobágyi csárdát Debrecen városa 1699-ben a pusztán átvezető ún. Sóút mentén, a Hortobágy folyónál lévő vámszedőhely és postaállomás mellett építtette. Az elmúlt korok igényeinek megfelelően többször átépítették, bővítették (keleti szárnyát 1815-ben klasszicista stílusban építették): végleges történeti formáját a 19. század elején nyerte el. Története – mint a nagyobb utak és folyóvízi átkelőhelyek mentén épült csárdáké – szorosan összefonódott a mellette épült szekérállással és a mára a Hortobágy jelképévé vált Kilenclyukú híddal. Az utazókon, marhahajtókon kívül a környéken legeltető pásztoroknak, közeli falvak és tanyák lakosságának is fontos intézménye volt a csárda. A puszta életében jelentős szerepet betöltő hídi vásárnak úgyszintén központi helye volt, ahol sikeres üzletre rögtön áldomást is ihattak a felek. A több mint háromszáz éves épület, ahogy a múltban, ma is az utazók és a turisták igényeit igyekszik kiszolgálni. (Forrás: http://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/turizmus/csardak-utja/oldal/hortobagyi-csarda-kiallitas) A csárda a településen kívül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén álló kocsma. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hívták. Csárda szavunkra 1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyártörténet kapcsolódik. Elnevezéseik származhattak attól a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi csárda a Hortobágyon; a cégérüktől (pl. Hordócska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda) és nem utolsósorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda Buj határában). A csárdák a 19. sz. Magyarországának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (Magyar néprajzi lexikon)
