A hívóképen karikás ostor látható. Faragott nyele 5 mezőben farkasfogas mintákkal, bevéséssel díszített. Vékonyabbik vége ólmozott. Szíja marhabőr csíkokból kígyóhátas formában font, rajta 5 kis sallang. Egyenes szíjban folytatódik; csapója végén kenderfonal bojt. A 20. század elejéről, Királdról származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének darabja. A karikás/karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Magyar néprajzi lexikon)
A szolnoki Damjanich János Múzeum gyűjteményében található 1982-ben, Tiszaigaron készült archív felvételen sallangokkal díszített karikás ostor látható szögre akasztva. A karikás/karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Magyar néprajzi lexikon)
A hívóképen karikás ostor nyele dús sallangos bőrdíszítéssel. A markolat sárgaréz szironyozása ágas-leveles és sugaras mintázatú, a szíves-virágos csontberakással virágmintát formázva; a keskeny oldalon félovális mintájú csontberakás és rézzel: „K. J. 1925”. A Mezőcsátról származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének darabja. A karikás/karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Magyar néprajzi lexikon)
A hívóképen karikás ostor faragott, csiszolt, rézrátéttel és szögdíszítéssel ékesített nyele. A rézrátétet csillagok, cakkos, hullámos minták, szívalak és rászögezett pettyegetések borítják. A nyél vékonyabbik végén cakkos ólomberakás négylevelű lóherével és apró körökkel. A Muhiról származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének darabja. A karikás/karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Magyar néprajzi lexikon)
A hívóképen karikás ostor faragott nyele tulipán- és rózsadíszítéssel, ezek alatt bevésve: 1914. A pásztormunka a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja. A karikás/karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Magyar néprajzi lexikon)
