Pásztorbotok Darnay Kálmán gyűjteményéből. Különféle pásztorbotok a fekete-fehér fotón. Kampós, gömbös végű, faragott vagy simaszárú. (Balatoni műzeum néprajzi gyűjtemény). A pásztorkodás majdnem egész éves elfoglaltságot jelentett, hisz a pásztorok kora tavasszal kihajtották az állatokat a pusztába, és késő őszig nem is hajtották vissza őket az istállókba. Ezt nevezték ridegtartásnak. Sajátos életmódot folytattak, saját művészetük és ízviláguk alakult ki. Ennek az egyedi népművészetnek legjelesebb bizonyítékai a pásztorbotok. A rajtuk lévő rovátkák nem csak esztétikailag voltak szépek, de egykoron komoly közgazdasági, vagy inkább könyvelői szerepük is volt.
Tóth Béla válogatása a magyar anekdotakincsből. Tóth Béla azt a föladatot kapta 1882-ben, hogy tudósítson a tiszaeszlári perről. A mendemonda szerint azért esett rá a választás, mert megbízói azt remélték: tárgyilagosságával valamiképp ellensúlyozni fogja az elfogultnak, filoszemitának tartott Eötvös Károlyt. Nem is okozott csalódást. Már ami a tárgyilagosságot illeti. Leutazott a per színhelyére, Nyíregyházára, s első dolga volt, hogy megkeresse a vád tanúját. Erre így emlékezett maga Tóth Béla: „Fél órát beszélgettem a koronatanúval és a fejemet fogva szaladtam le a lépcsőn. Ilyen hallatlan rossz és hazug darabot játszani a világ előtt, Magyarország jó hírnevének rovására. És, hogy még én segítsek az ország ilyen megaláztatásában. Hát huszonöt Dariusnak sincsen annyi kincse, hogy én ezt megcselekedjem.” Visszajött Pestre, összeveszett megbízóival, állását is föladta. Máig szóló kemény leckét adva mindazoknak, akik saját hasznuk érdekében szakadatlanul kiárulják nemcsak a tényekre alapuló igazságot, hanem az ország érdekeit, keltve rossz hírét, hozzájárulva lejáratásához – júdáspénzért. _x000D_
Ez az életéből vett apró anekdota az ő anekdotagyűjteménye elé kívánkozik, hiszen jellemzi karakterét. Megfontoltság, körültekintés, ragaszkodás a tisztességhez, a magyar nemzet megbecsülése és érdekeinek szem előtt tartása, még saját előmenetelének kockáztatásával is.
A fekete-fehér fényképen két férfi - a gulyások, és egy fiú - a bojtár látható viseletben, a szabadban. A fotó a Balatoni Múzeum Fotótárában található.
Arra van egy kőhíd rakva…(Hortobágyi és hajdúsági pásztortörténetek). Béres András az elmúlt harminc év alatt sok időt töltött a hortobágyi pusztán és a környéken élő pásztorok között. Ez a könyv gyűjtőútjai egyik eredménye, amelyben egy elmúló – napjainkra megváltozott – sajátos életformáról ad képet. A csikósok,a gulyások, a juhászok, a disznópásztorok „személyesen mutatkoznak be”, a valaha elmondott, magnetofonszalagon rögzített történeteiket olvashatjuk a könyv lapjain. Mesélnek a híres csikós számadó, Czinege János tetteiről, az egymás megleckéztetésére kieszelt huncutságokról, a boszorkányos cselekedetekről, a pásztortársadalom kemény igazságtevéseiről, a pusztai asszonyok sorsáról. _x000D_
Az Olvasót a történetmozaikok teljes képpé formálásában a gazdag illusztrációs anyag segíti.
