A hívóképen látható bokály a nagyváradi fazekasközpontban készült (19. sz.). Fő díszítménye az edénytestet teljesen beborító félköríves virágminta, amelyben a sárga és zöld mellett a kék szín dominál. A több sziromsoros virág felett újabb virág ül, amelynek színezése viszont kék és sárga. Alsó részén mangánbarna sakktáblaminta. A tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, illetve azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. (Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
A hívóképen látható bokályon fehér engób alapon kék írókás díszítés. A díszítményt többszörös zöld csík tagolja. A nyakon rozmaringleveles becsavarodó indák között egy pontból induló szabálytalan csillagszerű minta. Ugyanezek váltakoznak az öbölrészen is, de itt függőleges vonalak három részre tagolják a mezőt. A barcaújfalusi tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, illetve azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. (Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
A hívóképen látható edény Bánffyhunyadon készült (19. sz.). Az ólommázas bokályon fekete engób alapon írókázott, illetve ecsettel festett díszítés. Az edény öblét körbefogó koszorú fenyőágacskákból és szőlőfürtökből áll. A tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, illetve azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. (Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
A hívóképen (ld. első két felvétel) habán hatást tükröző, Kolozsváron készült madaras bokály. A madár félvirágon áll, hátán zöld virág. Két hajló ág fogja közre, a középsőn jellegzetes háromszirmú kék virág és fogazott gránátalma. Nyakán rácsminta, a szájperem alatt kék-zöld színezésű levélkompozíció. A tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, illetve azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. (Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
Vöröses alapfestésen színtelen ólommázas cserép, vállán körbefutó száras, bogyós sötétbarna hullámzó koszorúdísz, melyet fehér pontozás, zöld farkasfogazás egészít ki. Írókázott. A hívóképen látható szilke a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
