Részlet a hévízi gyógyfürdőből. Az archív levelezőlap a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének része. // A magyarországi fürdőkultúra több mint 2000 éves múltra tekint vissza. Az egykori fürdőépületek romjai, a freskók és a mozaikok is bizonyítják, hogy már a rómaiak is felfedezték, sőt használták is ezeket a gyógyforrásokat. Gyógyvíznek azokat az ásványvizeket nevezzük, amelyek kémiai összetételük alapján orvosilag igazoltan gyógyhatásúnak minősülnek (fürdő-, ivókúrára alkalmasak). (A gyógyhatás a vízben oldott nagy mennyiségű ásványi anyagnak köszönhető, amit a mélyről feltörő víz azokból a kőzetekből old ki, amivel a mélyben találkozik.) Magyarország világszerte ismert gyógyvizeiről, amelyeknek turisztikai szerepe is jelentős. Európa egyetlen barlangfürdője az Északkelet-Magyarországon található tapolcai, a Balaton közeli Hévíz pedig Európa legismertebb meleg (33 °C) gyógyvizű tava. Budapest évtizedek óta a világ „fürdőfővárosa”, egyes fürdőit már a török időkben használták. A fővárosban két tucat fürdő és 13 gyógyfürdő van. (Forrás: https://people.inf.elte.hu/stasabi/gyogyviz/)
A hívóképen az egykori Erzsébet Királyné Szálló épülete látható. A képes levelezőlap a budapesti Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményének része. // Az 1872-ben átadott belvárosi Erzsébet Királyné Szálló (napjainkban Hotel Erzsébet City Center) pincéje műemlékvédelem alatt álló különlegesen szép falképekkel büszkélkedhet, melyek Petőfi Sándor János vitézének jeleneteit ábrázolják. Az Erzsébet Királyné Szálló addig kihasználatlan pincehelyiségét 1925-ben étteremmé-sörözővé alakították, mely kezdetben Erzsébet-pince, később János Vitéz söröző, majd pedig János-pince néven működött. Hamarosan a belváros egyik legkedveltebb találkozóhelye lett. A János-pince fő vonzereje (magyar motivikájú) művészi díszítésében rejlett, ami újdonságnak számított: ez volt az első fővárosi vendéglátóhely, amelyet a magyar irodalom által ihletett művészi alkotások ékesítettek. Sándor Béla, az Iparművészeti Iskola díszítő festőtanára alkotta meg a kezdetben 12, a későbbiekben pedig 18-ra bővülő táblaképsorozatot (pannót), amelyek Petőfi Sándor elbeszélő költeményének a jeleneteit ábrázolják. A János-pince és egyedi falfesményeinek népszerűségét mutatja, hogy a képekről ifj. Pataki Mihály kiadásában hamarosan képeslapsorozat is megjelent. (Forrás: https://pestbuda.hu)
A képeslapon a hévízi tófürdő részlete látható. Az 1930-as évekből származó levelezőlap a zalaegerszegi Göcseji Múzeum gyűjteményének része. // A magyarországi fürdőkultúra több mint 2000 éves múltra tekint vissza. Az egykori fürdőépületek romjai, a freskók és a mozaikok is bizonyítják, hogy már a rómaiak is felfedezték, sőt használták is ezeket a gyógyforrásokat. Gyógyvíznek azokat az ásványvizeket nevezzük, amelyek kémiai összetételük alapján orvosilag igazoltan gyógyhatásúnak minősülnek (fürdő-, ivókúrára alkalmasak). (A gyógyhatás a vízben oldott nagy mennyiségű ásványi anyagnak köszönhető, amit a mélyről feltörő víz azokból a kőzetekből old ki, amivel a mélyben találkozik.) Magyarország világszerte ismert gyógyvizeiről, amelyeknek turisztikai szerepe is jelentős. Európa egyetlen barlangfürdője az Északkelet-Magyarországon található tapolcai, a Balaton közeli Hévíz pedig Európa legismertebb meleg (33 °C) gyógyvizű tava. Budapest évtizedek óta a világ „fürdőfővárosa”, egyes fürdőit már a török időkben használták. A fővárosban két tucat fürdő és 13 gyógyfürdő van. (Forrás: https://people.inf.elte.hu/stasabi/gyogyviz/)
Életkép a hévízi gyógyfürdőből. Az 1938-ban postázott képes levelezőlap a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményének része. // A magyarországi fürdőkultúra több mint 2000 éves múltra tekint vissza. Az egykori fürdőépületek romjai, a freskók és a mozaikok is bizonyítják, hogy már a rómaiak is felfedezték, sőt használták is ezeket a gyógyforrásokat. Gyógyvíznek azokat az ásványvizeket nevezzük, amelyek kémiai összetételük alapján orvosilag igazoltan gyógyhatásúnak minősülnek (fürdő-, ivókúrára alkalmasak). (A gyógyhatás a vízben oldott nagy mennyiségű ásványi anyagnak köszönhető, amit a mélyről feltörő víz azokból a kőzetekből old ki, amivel a mélyben találkozik.) Magyarország világszerte ismert gyógyvizeiről, amelyeknek turisztikai szerepe is jelentős. Európa egyetlen barlangfürdője az Északkelet-Magyarországon található tapolcai, a Balaton közeli Hévíz pedig Európa legismertebb meleg (33 °C) gyógyvizű tava. Budapest évtizedek óta a világ „fürdőfővárosa”, egyes fürdőit már a török időkben használták. A fővárosban két tucat fürdő és 13 gyógyfürdő van. (Forrás: https://people.inf.elte.hu/stasabi/gyogyviz/)
Gyászoló családtagok a ravatalnál [A paraszti kultúra családzsánere fotográfiai sorozat] – (archív fekete-fehér /monokróm/ pozitív papírkép, ismeretlen alkotó, Kiskunhalas, 1920 körül; másolat: Kiss Béla, 1994; Thorma János Múzeum – Fotótár, Kiskunhalas)
Leírás
A XX. század elején, az 1920-as esztendő környékén Kiskunhalason készült, az emberi élet mulandóságát megható érzékenységgel megörökítő családi fotográfia (archív fekete-fehér /monokróm/ pozitív papírkép), melynek szerzője/alkotója ismeretlen, Kiss Béla muzeológiai fotográfus 1994-ben készített reprodukciójaként évtizedek óta a kiskunhalasi Thorma János Múzeum gazdag fotográfiai gyűjteményének egyik darabja. A fénykép a múzeumban kutatási engedéllyel hozzáférhető és tanulmányozható, valamint a MaNDA adatbázisban egyaránt megtekinthető. "A család – néprajzi szempontból – a legkisebb társadalmi egység, tagjait vérségi és házassági kapcsolat fűzi össze. Eredetileg patriarchális rendszerű, azaz a rangidős férfi, a családfő rendelkezett a család ügyeiben és a vagyon felett. Létezik kis és nagy attól függően, hány generáció él egy fedél alatt, de a család kifejezés leggyakrabban a kiscsaládot jelöli, amely a szülők és a gyermekek közösségét jelenti. A családfő a legnagyobb hatalommal, tapasztalattal és tisztelettel bíró személy, rendszerint férfi volt a paraszti kultúra családfogalmában. A nagycsaládban gazda névvel illették, és minden vagyon felett ő rendelkezett, a gazdaság és a család életét ő irányította. A patriarchális berendezkedés már évezredek óta jellemző magyar tradíció, egykor a nomádpásztorkodásra és az állattenyésztésre való áttéréssel erősödhetett a férfiak szerepe, így az apajogúság. A férj egyik alapvető feladata a munkaszervezés és az irányítás volt, hiszen a családi munkából mindenki kivette a részét korának és nemének megfelelően. Az apa és a gyermek kapcsolata a családba fogadás szertartásával kezdődött, amikor az édesapa – illetve annak rokonai – jelképesen elismerték magukénak az újszülöttet, például a küszöbre helyezett gyermeket apja felvette, kalapját ráhelyezte vagy az istállóban lovára „felültette”. A fiúgyermek munkaképes koráig az apával nem volt meghatározó viszonyban, addig a család nőtagjai foglalkoztak vele. A kisfiú 6 esztendősen már libát őrizhetett az udvarban, majd a legelőn, később az apja tanította meg a munkára, azaz kapálni, kaszálni, majd általában 18 éves kora után együtt arattak. A kisgyermekek és a lányok, akik munkavégzés szempontjából nem voltak „hasznosak” a családon belül, az apa számára nem bírtak jelentőséggel, az anya feladata volt a róluk való gondoskodás. A férjnek volt nagyobb szava, a családi hierarchiában a feleség hozzá képest alárendelve állt, sokszor cselekedeteit és – például búcsúba, lakodalomba szóló – kimenőit is megszabta. Érdekes jelenség volt, és az alá-fölérendeltségi viszonyokat hangsúlyozta, hogy a feleségnek magáznia kellett az emberét, az asszony azonban tegező megszólítást kapott, illetve az utcán pár lépéssel lemaradva szabadott követnie a férjét. A paraszti társadalom követelményrendszere az asszonyok irányában szigorúbb volt egyébként is, bizonyos tulajdonságokat, például engedelmesség, szorgalom, takarékosság mint asszonyi erényt tartott fontosnak, sőt a testi fenyítés felett is gyakran szemet hunyt. Az asszony legfontosabb feladatai a házi és ház körüli munkák elvégzése volt: a főzés, a kenyér, a tejtermékek és a tojás biztosítása, a szárnyasok körüli teendők, illetve a család ruházkodásának és mosásának gondja, de a szövés, a varrás és a kelengye elkészítése is őt terhelte. Mindemellett a gyerekek nevelése és ellátása is a nőre hárult. Fogamzásgátlás hiányában a gyermek születése és halála mind természetes volt, az élet részét képezte, a gyermekhalál gyakori előfordulása miatt az édesanyával való kötődés is később bontakozott ki. Viszont mire a gyermek elérte a tizenéves kort, az asszony szerepe volt segíteni őt a párkeresésben és a házasság megvalósításában. Lányok esetében az anyával közös feladat volt a kelengye megvarrása. Az egykézés a 19. század derekán jelent meg bizonyos területeken, főként a Dél-Dunántúlon. A szülők tudatosan csupán egyetlen gyermeket vállaltak, amelynek fő oka a családi vagyon, illetve földtulajdon egyben tartása, a szegénység elkerülése volt. Mivel egyetlen utódról kellett csupán gondoskodni, ezért neki megpróbálták a lehető legtöbbet megadni, sőt túlzásba esve kényeztették, de az egykéző társadalmakra amúgy is jellemző volt a hivalkodás, a kifelé mutatott jómód. Az egykéző vidékeken a nőknek nagyobb presztízs jutott, hiszen sokszor a lánygyermek egyedüli örökösként egy egész vagyont kapott. Ez a szokás egy különös jelenséget hívott életre, a vőséget. Ha a lányok nem találtak vagyonban hozzájuk illő férjet, akkor egy szegényebb legényt választottak, aki a lány szülői házába költözött, és ott dolgozott apósa, anyósa hasznára, alárendelt, szinte cselédszerepben – a jövőbeli vagyon érdekében. A vő olykor kitörhetett a megalázó helyzetéből, ha jól dolgozott, idővel megbecsülték, illetve ha özvegységre jutott, az elhunyt asszony szülei ragaszkodtak hozzá főként a munkaereje miatt. A vőség szokása azért is volt rendhagyó, mert a fiatal házasok általában a férj szüleivel egy fedél alatt kezdték meg a közös életüket. Ha így történt, akkor nagy szerepet játszott az anyós a menye életében – akitől a fiatalasszony ugyanúgy segítséget kérhetett akár édesanyjától, viszont a családi hierarchiában fölötte álló anyósa meg is szabhatta tetteit, viselkedését. Kapcsolatukat – és a családban lévő nők viszonyát – befolyásolta az anyós temperamentuma, de általában a menyecskét kevesebb jog és szórakozási lehetőség, ellenben több munka illette, mint a gazdasszony még hajadon lányait – például a többi női rokonnal ellentétben a menyecskék mezőgazdasági munkát is végeztek. A nagyszülőknek szintén szerepük volt a gyermeknevelésben, mivel a szülők rendszerint dolgoztak. Főként az anyai nagyanya segített lányának, amikor vigyázni kellett a kicsikre, illetve gyakran a szülésnél is jelen volt. A nagyszülő-unoka kapcsolatra természetesen kihatással volt, hogy együtt élnek-e nagycsaládként, az unoka neme, illetve hogy az öregszülő fiának vagy lányának gyermeke. A lánnyal az öreganyának szorosabb maradt általában a kapcsolata, viszont az öregapák a fiúunokákat becsülték jobban mint leendő örökösöket, szívesen meséltek nekik régi történeteket, énekeltek nótákat." ( A paraszti kultúra családzsánere - Forrás: https://mandadb.hu/cikk/1281082/A_paraszti_kultura_csaladzsanere)
