Horváth János Milán: Anima (pasztellfestmény, 2009)
Leírás
Horváth János Milán (1949–) művészettörténész, festőművész Anima (2009) című pasztellfestményét a 60 esztendős kiváló alkotó tiszteletére 2009. október 1-től 2009. november 30-ig a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Nagytermében rendezett ’Szubjektív historizmus’ című kiállításon tekinthették meg a képzőművészetek iránt érdeklődők. A megnyitó alkalmával a széles spektrumú, gazdag horizontú, rendkívül szuggesztív életművet Szita Károly Kaposvár polgármesterének köszöntője után Kostyál László művészettörténész ajánlotta a jelenlévők figyelmébe. A kiállításhoz képzőművészeti album/katalógus készült, amely a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum kiadásában jelent meg. (Cím: HORVÁTH JÁNOS MILÁN; szövegek: Kostyál László, Fésüs Éva, Weidner Balázs, Matyikó Sebestyén József, Horváth János Milán; fordította: Joó Szabolcs /angol/; fotográfia: Géger Melinda, Horváth János Milán, Vigh István Ádám; szerkesztette: Horváth János Milán; katalógusterv és technikai szerkesztés: Matucza Ferenc; kiadó: Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár; készült: Pethő Nyomda – Kaposvár, 2009) A prezentált festményt is tartalmazó figyelemreméltó, művészeti album kvalitású kiállítási katalógus a MaNDA adatbázisában PDF formátumban digitalizálásra került, amely kutatási engedéllyel hozzáférhető, megtekinthető, tanulmányozható és letölthető. „Rippl-Rónai inspirálására lett festőművész, és erre vezethető vissza kettős hivatásának másik ága is, melynek révén nemcsak képeket, hanem a képekről is ír. Hiszen Horváth János Milán festőművész és egyszersmind művészettörténész, számos kiállítás kurátora, publikációk hosszú sorával a háta mögött. Pályafutásának két szimultán futó ága között a szellemi kapcsolatot tehát – tagadhatatlanul némi leegyszerűsítéssel, de a valóságtól el nem rugaszkodva jelenthető ez ki – Rippl-Rónai József művészete képezi, amelynek ő a legavatottabb kutatója s egyik szellemi örököse is. Horváth János (a Milán keresztnevet művésznévként teszi hozzá) 1973-ban a pécsi Tanárképző Főiskolán, 1979-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet. Három évig egy kaposvári szakközépiskolában tanított, majd 1976-tól a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum művészettörténésze, kezdetben egyben a múzeum keretei között, a Dunántúl egyik legismertebb kiállítóhelyeként működő Somogyi Képtár vezetője is. 1985-től a képzőművészeti osztály vezetője, 1980-ban és 1990-ben rövid ideig megbízott igazgató, 1993-tól tudományág-vezető referens. Ő a létrehozója a kaposvári Róma Villában, a művész egykori otthonában, eredeti körülmények között megtekinthető Rippl-Rónai-gyűjteménynek és kutatási központnak. Tevékenységét 1988-ban Kaposvár város, 1989-ben Somogy Megye Művészeti Díjával, 1992-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével ismerték el… Első önálló kiállítását 1975-ben rendezte Kaposváron (TIT Galéria), azóta több mint huszonöt tárlata során olyan rangos galériáknak is vendége volt, mint a viroviticai (SRB) Városi Múzeum (1981), a budapesti Helikon Galéria (1984), a pécsi Műhely Galéria (1995), a Lancasteri (USA) Galéria (1996), a kaposvári Vaszary Képtár (2006) vagy a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum (2008). Rendszeres résztvevője különböző országos tárlatoknak, valamint a somogyi képzőművészek csoportos kiállításainak, 1979-től tagja a Művészeti Alapnak, majd utódjának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.” (Kostyál László művészettörténész) „Az igazi műalkotás mindig titok. Soha nem a technika, a stílus vagy az ábrázolt motívum szavakban megragadható, körülírható trivialitása adja különleges varázsát. E kézzel fogható, szemmel behatárolható látszatvilág mögött rejtőzik a valódi lényeg az emberi lélek nehezen formába önthető valóságáról. Horváth János Milán alkotásainak befogadásakor is korlátozott értelmű mindenféle leírás, a művek olyan nyelven szólnak, ami szavakkal nehezen közelíthető meg… Különös tájakon, a lélek belső világában játszódnak e festői balladák: mély, barlangszerű öblökben, felizzó fénynyalábok, füstölgő ködök és vonagló árnyékmezők között. Mindenütt végtelenségig felfokozott, irreális viszonylatok, amint azt a mítoszok lelki dimenzióiban is tapasztaljuk. A táj szürreális és fantasztikus motívumokat olvasztott magába: gomolygó tűzgolyó az univerzum és ellenpontjaként a földi terheket jelző, különös, halott, megcsonkított fák, kristályszerű hasábtörmelékek, melyek a valóság tárgyi világának szétszóródó, darabjaira esett részecskéit jelenítik meg. E sivár, katasztrófa-béli táj keresztjére feszül az ember, a pusztulás legfőbb részese. Néhány festményen architektonikus elemek foglalják keretbe a történést. Befelé hatoló, szürreális terek ezek, amelyek egy-egy időbeli folyamat, történés korábbi fázisait foglalják keretbe. Az egyes táji és tárgyi elemek minden esetben mögöttes szellemi-lelki gondolatiságot érzékeltetnek. E transzcendens térben rajzolódnak ki – és egyúttal izolálódnak is – Horváth János Milán festményeinek legfőbb kompozíciós tényezői, az emberi figurák. Soha nem ágyazódnak konkrét szociális viszonylatokba, ezért a külső, társadalmi meghatározottság csak áttételesen vagy általános értelemben (életkor, nemi identitás) érvényesül, erre utalnak a mezítelen testek és az időtlen drapériák is. A művész mindenféle hangulati beleérzést elvet, amikor az érzéki teljesség csorbítatlan érvényesülése érdekében megtartja alakjainak zárt karakterét és mitikus mozdulatlanságát. A hierarchikus kompozíción belül a jelentőségteli gesztusok, a fej lehajlása, a kéz felemelése, oda- és elfordulások lassú, ritmikus hullámzása egy komor hangvételű, profán passiósorozat képekben sugallt, ünnepélyes folyamatosságát rajzolja ki. Egy-egy képen belül az additív kompozíció egymás mellé rakott alakjai magukba mélyedve a kapcsolat nélküliség, az elidegenedettség általános érvényű tudati-pszichikai problémáival küzdenek, Az álomszerű vágy vonzásában az emberek érzéki egymásra utaltságban lézengenek egymás mellett. A tömegek zárt körvonalai súlyos, lehúzó nehézkedéssel csoportosulnak a képkivágás alsó felében-harmadában. Színpadszerűen tömör, de mégsem narratív jelenetekben manifesztálódik e mitizált vívódás, mialatt nézőként az Istenkeresés, a szerelem vagy a haláltudat intenzív élményszerűségével szembesülünk, Horváth János Milán hisz a szimbólumokban és a gesztusok tartalommal való telítettségében, ezért képeinek erőteljes, összetartó keretét az öntudatlan lényekből sugárzó, tehetetlen passzivitás ellenére is szuggesztív erő, vitális életenergiával teli izzás adja.” (Géger Melinda művészettörténész) „Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor azt álmodtam, hogy festettem egy jelentős képet, fekvő ember figurával. Az álom fő része a képpel kiváltott szenzációs sikerem volt. Nem szóltam róla senkinek. Tudtam, hogy ezzel a sikerrel nem dicsekedhetem. Sokáig megfeledkeztem róla. Jól ment a rajzolás, és ha egy albumból festmény került elém, sokáig nézegettem. Pár évre rá mentem el a múzeumba azzal, hogy nekem nem elég könyvekből nézni a művészetet. Rippl-Rónai József pasztellképei fogadtak. Maradandó hatású volt rám Lechner Ödön sárga arca és a kék háttere. Vettem pasztellkrétát, és próbálkoztam vele. Természetesnek éreztem, hogy művészeti tanulmányokba kezdjek. Igyekeztem lerajzolni az álmomhoz fogható képeket, a bennem élő valóságot. Az a bizonyos valóság, amint Jung nyomán rájöttem, nemcsak álom, nemcsak emlék, nem csupán képzelet, hanem minden együtt a tudat. A tudatból, mint ismeretlen mélységű kútból merítgetek elhivatottsággal, terápiából és nem kizártan romantikus kalandvágytól hajtva. Az első önálló grafikáimat leközölte a helyi újság. A szerkesztő rosszallóan csóválta a fejét: ’idealista vagy’ – mondta. Ösztönösen törekedtem arra, hogy életben tartsam Bélát, Elvirát, a lepusztult aranykertet, a lebontott kincses padlást, a felrobbantott zsinagógát, a könnyen felejthető jó és rossz álmokat. Az én történelmem számára korszakot meghatározó tényezők, hősök, mártírok, sebzett túlélők. Mindnyájukat nem tudtam elővezetni, mert felejtek. Festés közben szinte önkéntelen módon előjönnek és életre kelnek, mint a mesefigurák. Ha nem tévedek, a mesék kitöltik a gyermek- és a felnőttvilág közti űrt. Inspirál az emberi dolgok közti űr betöltögetése, a hiányérzet csillapítása. Eszköze vagyok annak a csodának, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul. Girbegurba, járatlan út vezet az álmom megvalósulása felé.” (Horváth János Milán)
Horváth János Milán: Ádám – Éva III. (pasztellfestmény, 1996)
Leírás
Horváth János Milán (1949–) művészettörténész, festőművész Ádám – Éva III. (1996) című pasztellfestményét a 60 esztendős kiváló alkotó tiszteletére 2009. október 1-től 2009. november 30-ig a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Nagytermében rendezett ’Szubjektív historizmus’ című kiállításon tekinthették meg a képzőművészetek iránt érdeklődők. A megnyitó alkalmával a széles spektrumú, gazdag horizontú, rendkívül szuggesztív életművet Szita Károly Kaposvár polgármesterének köszöntője után Kostyál László művészettörténész ajánlotta a jelenlévők figyelmébe. A kiállításhoz képzőművészeti album/katalógus készült, amely a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum kiadásában jelent meg. (Cím: HORVÁTH JÁNOS MILÁN; szövegek: Kostyál László, Fésüs Éva, Weidner Balázs, Matyikó Sebestyén József, Horváth János Milán; fordította: Joó Szabolcs /angol/; fotográfia: Géger Melinda, Horváth János Milán, Vigh István Ádám; szerkesztette: Horváth János Milán; katalógusterv és technikai szerkesztés: Matucza Ferenc; kiadó: Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár; készült: Pethő Nyomda – Kaposvár, 2009) A prezentált festményt is tartalmazó figyelemreméltó, művészeti album kvalitású kiállítási katalógus a MaNDA adatbázisában PDF formátumban digitalizálásra került, amely kutatási engedéllyel hozzáférhető, megtekinthető, tanulmányozható és letölthető. „Rippl-Rónai inspirálására lett festőművész, és erre vezethető vissza kettős hivatásának másik ága is, melynek révén nemcsak képeket, hanem a képekről is ír. Hiszen Horváth János Milán festőművész és egyszersmind művészettörténész, számos kiállítás kurátora, publikációk hosszú sorával a háta mögött. Pályafutásának két szimultán futó ága között a szellemi kapcsolatot tehát – tagadhatatlanul némi leegyszerűsítéssel, de a valóságtól el nem rugaszkodva jelenthető ez ki – Rippl-Rónai József művészete képezi, amelynek ő a legavatottabb kutatója s egyik szellemi örököse is. Horváth János (a Milán keresztnevet művésznévként teszi hozzá) 1973-ban a pécsi Tanárképző Főiskolán, 1979-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet. Három évig egy kaposvári szakközépiskolában tanított, majd 1976-tól a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum művészettörténésze, kezdetben egyben a múzeum keretei között, a Dunántúl egyik legismertebb kiállítóhelyeként működő Somogyi Képtár vezetője is. 1985-től a képzőművészeti osztály vezetője, 1980-ban és 1990-ben rövid ideig megbízott igazgató, 1993-tól tudományág-vezető referens. Ő a létrehozója a kaposvári Róma Villában, a művész egykori otthonában, eredeti körülmények között megtekinthető Rippl-Rónai-gyűjteménynek és kutatási központnak. Tevékenységét 1988-ban Kaposvár város, 1989-ben Somogy Megye Művészeti Díjával, 1992-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével ismerték el… Első önálló kiállítását 1975-ben rendezte Kaposváron (TIT Galéria), azóta több mint huszonöt tárlata során olyan rangos galériáknak is vendége volt, mint a viroviticai (SRB) Városi Múzeum (1981), a budapesti Helikon Galéria (1984), a pécsi Műhely Galéria (1995), a Lancasteri (USA) Galéria (1996), a kaposvári Vaszary Képtár (2006) vagy a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum (2008). Rendszeres résztvevője különböző országos tárlatoknak, valamint a somogyi képzőművészek csoportos kiállításainak, 1979-től tagja a Művészeti Alapnak, majd utódjának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.” (Kostyál László művészettörténész) „Az igazi műalkotás mindig titok. Soha nem a technika, a stílus vagy az ábrázolt motívum szavakban megragadható, körülírható trivialitása adja különleges varázsát. E kézzel fogható, szemmel behatárolható látszatvilág mögött rejtőzik a valódi lényeg az emberi lélek nehezen formába önthető valóságáról. Horváth János Milán alkotásainak befogadásakor is korlátozott értelmű mindenféle leírás, a művek olyan nyelven szólnak, ami szavakkal nehezen közelíthető meg… Különös tájakon, a lélek belső világában játszódnak e festői balladák: mély, barlangszerű öblökben, felizzó fénynyalábok, füstölgő ködök és vonagló árnyékmezők között. Mindenütt végtelenségig felfokozott, irreális viszonylatok, amint azt a mítoszok lelki dimenzióiban is tapasztaljuk. A táj szürreális és fantasztikus motívumokat olvasztott magába: gomolygó tűzgolyó az univerzum és ellenpontjaként a földi terheket jelző, különös, halott, megcsonkított fák, kristályszerű hasábtörmelékek, melyek a valóság tárgyi világának szétszóródó, darabjaira esett részecskéit jelenítik meg. E sivár, katasztrófa-béli táj keresztjére feszül az ember, a pusztulás legfőbb részese. Néhány festményen architektonikus elemek foglalják keretbe a történést. Befelé hatoló, szürreális terek ezek, amelyek egy-egy időbeli folyamat, történés korábbi fázisait foglalják keretbe. Az egyes táji és tárgyi elemek minden esetben mögöttes szellemi-lelki gondolatiságot érzékeltetnek. E transzcendens térben rajzolódnak ki – és egyúttal izolálódnak is – Horváth János Milán festményeinek legfőbb kompozíciós tényezői, az emberi figurák. Soha nem ágyazódnak konkrét szociális viszonylatokba, ezért a külső, társadalmi meghatározottság csak áttételesen vagy általános értelemben (életkor, nemi identitás) érvényesül, erre utalnak a mezítelen testek és az időtlen drapériák is. A művész mindenféle hangulati beleérzést elvet, amikor az érzéki teljesség csorbítatlan érvényesülése érdekében megtartja alakjainak zárt karakterét és mitikus mozdulatlanságát. A hierarchikus kompozíción belül a jelentőségteli gesztusok, a fej lehajlása, a kéz felemelése, oda- és elfordulások lassú, ritmikus hullámzása egy komor hangvételű, profán passiósorozat képekben sugallt, ünnepélyes folyamatosságát rajzolja ki. Egy-egy képen belül az additív kompozíció egymás mellé rakott alakjai magukba mélyedve a kapcsolat nélküliség, az elidegenedettség általános érvényű tudati-pszichikai problémáival küzdenek, Az álomszerű vágy vonzásában az emberek érzéki egymásra utaltságban lézengenek egymás mellett. A tömegek zárt körvonalai súlyos, lehúzó nehézkedéssel csoportosulnak a képkivágás alsó felében-harmadában. Színpadszerűen tömör, de mégsem narratív jelenetekben manifesztálódik e mitizált vívódás, mialatt nézőként az Istenkeresés, a szerelem vagy a haláltudat intenzív élményszerűségével szembesülünk, Horváth János Milán hisz a szimbólumokban és a gesztusok tartalommal való telítettségében, ezért képeinek erőteljes, összetartó keretét az öntudatlan lényekből sugárzó, tehetetlen passzivitás ellenére is szuggesztív erő, vitális életenergiával teli izzás adja.” (Géger Melinda művészettörténész) „Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor azt álmodtam, hogy festettem egy jelentős képet, fekvő ember figurával. Az álom fő része a képpel kiváltott szenzációs sikerem volt. Nem szóltam róla senkinek. Tudtam, hogy ezzel a sikerrel nem dicsekedhetem. Sokáig megfeledkeztem róla. Jól ment a rajzolás, és ha egy albumból festmény került elém, sokáig nézegettem. Pár évre rá mentem el a múzeumba azzal, hogy nekem nem elég könyvekből nézni a művészetet. Rippl-Rónai József pasztellképei fogadtak. Maradandó hatású volt rám Lechner Ödön sárga arca és a kék háttere. Vettem pasztellkrétát, és próbálkoztam vele. Természetesnek éreztem, hogy művészeti tanulmányokba kezdjek. Igyekeztem lerajzolni az álmomhoz fogható képeket, a bennem élő valóságot. Az a bizonyos valóság, amint Jung nyomán rájöttem, nemcsak álom, nemcsak emlék, nem csupán képzelet, hanem minden együtt a tudat. A tudatból, mint ismeretlen mélységű kútból merítgetek elhivatottsággal, terápiából és nem kizártan romantikus kalandvágytól hajtva. Az első önálló grafikáimat leközölte a helyi újság. A szerkesztő rosszallóan csóválta a fejét: ’idealista vagy’ – mondta. Ösztönösen törekedtem arra, hogy életben tartsam Bélát, Elvirát, a lepusztult aranykertet, a lebontott kincses padlást, a felrobbantott zsinagógát, a könnyen felejthető jó és rossz álmokat. Az én történelmem számára korszakot meghatározó tényezők, hősök, mártírok, sebzett túlélők. Mindnyájukat nem tudtam elővezetni, mert felejtek. Festés közben szinte önkéntelen módon előjönnek és életre kelnek, mint a mesefigurák. Ha nem tévedek, a mesék kitöltik a gyermek- és a felnőttvilág közti űrt. Inspirál az emberi dolgok közti űr betöltögetése, a hiányérzet csillapítása. Eszköze vagyok annak a csodának, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul. Girbegurba, járatlan út vezet az álmom megvalósulása felé.” (Horváth János Milán)
Horváth János Milán: A távozó (pasztellfestmény, 1984)
Leírás
Horváth János Milán (1949–) művészettörténész, festőművész A távozó (1984) című pasztellfestményét a 60 esztendős kiváló alkotó tiszteletére 2009. október 1-től 2009. november 30-ig a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Nagytermében rendezett ’Szubjektív historizmus’ című kiállításon tekinthették meg a képzőművészetek iránt érdeklődők. A megnyitó alkalmával a széles spektrumú, gazdag horizontú, rendkívül szuggesztív életművet Szita Károly Kaposvár polgármesterének köszöntője után Kostyál László művészettörténész ajánlotta a jelenlévők figyelmébe. A kiállításhoz képzőművészeti album/katalógus készült, amely a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum kiadásában jelent meg. (Cím: HORVÁTH JÁNOS MILÁN; szövegek: Kostyál László, Fésüs Éva, Weidner Balázs, Matyikó Sebestyén József, Horváth János Milán; fordította: Joó Szabolcs /angol/; fotográfia: Géger Melinda, Horváth János Milán, Vigh István Ádám; szerkesztette: Horváth János Milán; katalógusterv és technikai szerkesztés: Matucza Ferenc; kiadó: Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár; készült: Pethő Nyomda – Kaposvár, 2009) A prezentált festményt is tartalmazó figyelemreméltó, művészeti album kvalitású kiállítási katalógus a MaNDA adatbázisában PDF formátumban digitalizálásra került, amely kutatási engedéllyel hozzáférhető, megtekinthető, tanulmányozható és letölthető. „Rippl-Rónai inspirálására lett festőművész, és erre vezethető vissza kettős hivatásának másik ága is, melynek révén nemcsak képeket, hanem a képekről is ír. Hiszen Horváth János Milán festőművész és egyszersmind művészettörténész, számos kiállítás kurátora, publikációk hosszú sorával a háta mögött. Pályafutásának két szimultán futó ága között a szellemi kapcsolatot tehát – tagadhatatlanul némi leegyszerűsítéssel, de a valóságtól el nem rugaszkodva jelenthető ez ki – Rippl-Rónai József művészete képezi, amelynek ő a legavatottabb kutatója s egyik szellemi örököse is. Horváth János (a Milán keresztnevet művésznévként teszi hozzá) 1973-ban a pécsi Tanárképző Főiskolán, 1979-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet. Három évig egy kaposvári szakközépiskolában tanított, majd 1976-tól a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum művészettörténésze, kezdetben egyben a múzeum keretei között, a Dunántúl egyik legismertebb kiállítóhelyeként működő Somogyi Képtár vezetője is. 1985-től a képzőművészeti osztály vezetője, 1980-ban és 1990-ben rövid ideig megbízott igazgató, 1993-tól tudományág-vezető referens. Ő a létrehozója a kaposvári Róma Villában, a művész egykori otthonában, eredeti körülmények között megtekinthető Rippl-Rónai-gyűjteménynek és kutatási központnak. Tevékenységét 1988-ban Kaposvár város, 1989-ben Somogy Megye Művészeti Díjával, 1992-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével ismerték el… Első önálló kiállítását 1975-ben rendezte Kaposváron (TIT Galéria), azóta több mint huszonöt tárlata során olyan rangos galériáknak is vendége volt, mint a viroviticai (SRB) Városi Múzeum (1981), a budapesti Helikon Galéria (1984), a pécsi Műhely Galéria (1995), a Lancasteri (USA) Galéria (1996), a kaposvári Vaszary Képtár (2006) vagy a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum (2008). Rendszeres résztvevője különböző országos tárlatoknak, valamint a somogyi képzőművészek csoportos kiállításainak, 1979-től tagja a Művészeti Alapnak, majd utódjának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.” (Kostyál László művészettörténész) „Az igazi műalkotás mindig titok. Soha nem a technika, a stílus vagy az ábrázolt motívum szavakban megragadható, körülírható trivialitása adja különleges varázsát. E kézzel fogható, szemmel behatárolható látszatvilág mögött rejtőzik a valódi lényeg az emberi lélek nehezen formába önthető valóságáról. Horváth János Milán alkotásainak befogadásakor is korlátozott értelmű mindenféle leírás, a művek olyan nyelven szólnak, ami szavakkal nehezen közelíthető meg… Különös tájakon, a lélek belső világában játszódnak e festői balladák: mély, barlangszerű öblökben, felizzó fénynyalábok, füstölgő ködök és vonagló árnyékmezők között. Mindenütt végtelenségig felfokozott, irreális viszonylatok, amint azt a mítoszok lelki dimenzióiban is tapasztaljuk. A táj szürreális és fantasztikus motívumokat olvasztott magába: gomolygó tűzgolyó az univerzum és ellenpontjaként a földi terheket jelző, különös, halott, megcsonkított fák, kristályszerű hasábtörmelékek, melyek a valóság tárgyi világának szétszóródó, darabjaira esett részecskéit jelenítik meg. E sivár, katasztrófa-béli táj keresztjére feszül az ember, a pusztulás legfőbb részese. Néhány festményen architektonikus elemek foglalják keretbe a történést. Befelé hatoló, szürreális terek ezek, amelyek egy-egy időbeli folyamat, történés korábbi fázisait foglalják keretbe. Az egyes táji és tárgyi elemek minden esetben mögöttes szellemi-lelki gondolatiságot érzékeltetnek. E transzcendens térben rajzolódnak ki – és egyúttal izolálódnak is – Horváth János Milán festményeinek legfőbb kompozíciós tényezői, az emberi figurák. Soha nem ágyazódnak konkrét szociális viszonylatokba, ezért a külső, társadalmi meghatározottság csak áttételesen vagy általános értelemben (életkor, nemi identitás) érvényesül, erre utalnak a mezítelen testek és az időtlen drapériák is. A művész mindenféle hangulati beleérzést elvet, amikor az érzéki teljesség csorbítatlan érvényesülése érdekében megtartja alakjainak zárt karakterét és mitikus mozdulatlanságát. A hierarchikus kompozíción belül a jelentőségteli gesztusok, a fej lehajlása, a kéz felemelése, oda- és elfordulások lassú, ritmikus hullámzása egy komor hangvételű, profán passiósorozat képekben sugallt, ünnepélyes folyamatosságát rajzolja ki. Egy-egy képen belül az additív kompozíció egymás mellé rakott alakjai magukba mélyedve a kapcsolat nélküliség, az elidegenedettség általános érvényű tudati-pszichikai problémáival küzdenek, Az álomszerű vágy vonzásában az emberek érzéki egymásra utaltságban lézengenek egymás mellett. A tömegek zárt körvonalai súlyos, lehúzó nehézkedéssel csoportosulnak a képkivágás alsó felében-harmadában. Színpadszerűen tömör, de mégsem narratív jelenetekben manifesztálódik e mitizált vívódás, mialatt nézőként az Istenkeresés, a szerelem vagy a haláltudat intenzív élményszerűségével szembesülünk, Horváth János Milán hisz a szimbólumokban és a gesztusok tartalommal való telítettségében, ezért képeinek erőteljes, összetartó keretét az öntudatlan lényekből sugárzó, tehetetlen passzivitás ellenére is szuggesztív erő, vitális életenergiával teli izzás adja.” (Géger Melinda művészettörténész) „Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor azt álmodtam, hogy festettem egy jelentős képet, fekvő ember figurával. Az álom fő része a képpel kiváltott szenzációs sikerem volt. Nem szóltam róla senkinek. Tudtam, hogy ezzel a sikerrel nem dicsekedhetem. Sokáig megfeledkeztem róla. Jól ment a rajzolás, és ha egy albumból festmény került elém, sokáig nézegettem. Pár évre rá mentem el a múzeumba azzal, hogy nekem nem elég könyvekből nézni a művészetet. Rippl-Rónai József pasztellképei fogadtak. Maradandó hatású volt rám Lechner Ödön sárga arca és a kék háttere. Vettem pasztellkrétát, és próbálkoztam vele. Természetesnek éreztem, hogy művészeti tanulmányokba kezdjek. Igyekeztem lerajzolni az álmomhoz fogható képeket, a bennem élő valóságot. Az a bizonyos valóság, amint Jung nyomán rájöttem, nemcsak álom, nemcsak emlék, nem csupán képzelet, hanem minden együtt a tudat. A tudatból, mint ismeretlen mélységű kútból merítgetek elhivatottsággal, terápiából és nem kizártan romantikus kalandvágytól hajtva. Az első önálló grafikáimat leközölte a helyi újság. A szerkesztő rosszallóan csóválta a fejét: ’idealista vagy’ – mondta. Ösztönösen törekedtem arra, hogy életben tartsam Bélát, Elvirát, a lepusztult aranykertet, a lebontott kincses padlást, a felrobbantott zsinagógát, a könnyen felejthető jó és rossz álmokat. Az én történelmem számára korszakot meghatározó tényezők, hősök, mártírok, sebzett túlélők. Mindnyájukat nem tudtam elővezetni, mert felejtek. Festés közben szinte önkéntelen módon előjönnek és életre kelnek, mint a mesefigurák. Ha nem tévedek, a mesék kitöltik a gyermek- és a felnőttvilág közti űrt. Inspirál az emberi dolgok közti űr betöltögetése, a hiányérzet csillapítása. Eszköze vagyok annak a csodának, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul. Girbegurba, járatlan út vezet az álmom megvalósulása felé.” (Horváth János Milán)
Horváth János Milán: A dalnok (pasztellfestmény, 1987)
Leírás
Horváth János Milán (1949–) művészettörténész, festőművész A dalnok (1987) című pasztellfestményét a 60 esztendős kiváló alkotó tiszteletére 2009. október 1-től 2009. november 30-ig a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Nagytermében rendezett ’Szubjektív historizmus’ című kiállításon tekinthették meg a képzőművészetek iránt érdeklődők. A megnyitó alkalmával a széles spektrumú, gazdag horizontú, rendkívül szuggesztív életművet Szita Károly Kaposvár polgármesterének köszöntője után Kostyál László művészettörténész ajánlotta a jelenlévők figyelmébe. A kiállításhoz képzőművészeti album/katalógus készült, amely a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum kiadásában jelent meg. (Cím: HORVÁTH JÁNOS MILÁN; szövegek: Kostyál László, Fésüs Éva, Weidner Balázs, Matyikó Sebestyén József, Horváth János Milán; fordította: Joó Szabolcs /angol/; fotográfia: Géger Melinda, Horváth János Milán, Vigh István Ádám; szerkesztette: Horváth János Milán; katalógusterv és technikai szerkesztés: Matucza Ferenc; kiadó: Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár; készült: Pethő Nyomda – Kaposvár, 2009) A prezentált festményt is tartalmazó figyelemreméltó, művészeti album kvalitású kiállítási katalógus a MaNDA adatbázisában PDF formátumban digitalizálásra került, amely kutatási engedéllyel hozzáférhető, megtekinthető, tanulmányozható és letölthető. „Rippl-Rónai inspirálására lett festőművész, és erre vezethető vissza kettős hivatásának másik ága is, melynek révén nemcsak képeket, hanem a képekről is ír. Hiszen Horváth János Milán festőművész és egyszersmind művészettörténész, számos kiállítás kurátora, publikációk hosszú sorával a háta mögött. Pályafutásának két szimultán futó ága között a szellemi kapcsolatot tehát – tagadhatatlanul némi leegyszerűsítéssel, de a valóságtól el nem rugaszkodva jelenthető ez ki – Rippl-Rónai József művészete képezi, amelynek ő a legavatottabb kutatója s egyik szellemi örököse is. Horváth János (a Milán keresztnevet művésznévként teszi hozzá) 1973-ban a pécsi Tanárképző Főiskolán, 1979-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet. Három évig egy kaposvári szakközépiskolában tanított, majd 1976-tól a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum művészettörténésze, kezdetben egyben a múzeum keretei között, a Dunántúl egyik legismertebb kiállítóhelyeként működő Somogyi Képtár vezetője is. 1985-től a képzőművészeti osztály vezetője, 1980-ban és 1990-ben rövid ideig megbízott igazgató, 1993-tól tudományág-vezető referens. Ő a létrehozója a kaposvári Róma Villában, a művész egykori otthonában, eredeti körülmények között megtekinthető Rippl-Rónai-gyűjteménynek és kutatási központnak. Tevékenységét 1988-ban Kaposvár város, 1989-ben Somogy Megye Művészeti Díjával, 1992-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével ismerték el… Első önálló kiállítását 1975-ben rendezte Kaposváron (TIT Galéria), azóta több mint huszonöt tárlata során olyan rangos galériáknak is vendége volt, mint a viroviticai (SRB) Városi Múzeum (1981), a budapesti Helikon Galéria (1984), a pécsi Műhely Galéria (1995), a Lancasteri (USA) Galéria (1996), a kaposvári Vaszary Képtár (2006) vagy a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum (2008). Rendszeres résztvevője különböző országos tárlatoknak, valamint a somogyi képzőművészek csoportos kiállításainak, 1979-től tagja a Művészeti Alapnak, majd utódjának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.” (Kostyál László művészettörténész) „Az igazi műalkotás mindig titok. Soha nem a technika, a stílus vagy az ábrázolt motívum szavakban megragadható, körülírható trivialitása adja különleges varázsát. E kézzel fogható, szemmel behatárolható látszatvilág mögött rejtőzik a valódi lényeg az emberi lélek nehezen formába önthető valóságáról. Horváth János Milán alkotásainak befogadásakor is korlátozott értelmű mindenféle leírás, a művek olyan nyelven szólnak, ami szavakkal nehezen közelíthető meg… Különös tájakon, a lélek belső világában játszódnak e festői balladák: mély, barlangszerű öblökben, felizzó fénynyalábok, füstölgő ködök és vonagló árnyékmezők között. Mindenütt végtelenségig felfokozott, irreális viszonylatok, amint azt a mítoszok lelki dimenzióiban is tapasztaljuk. A táj szürreális és fantasztikus motívumokat olvasztott magába: gomolygó tűzgolyó az univerzum és ellenpontjaként a földi terheket jelző, különös, halott, megcsonkított fák, kristályszerű hasábtörmelékek, melyek a valóság tárgyi világának szétszóródó, darabjaira esett részecskéit jelenítik meg. E sivár, katasztrófa-béli táj keresztjére feszül az ember, a pusztulás legfőbb részese. Néhány festményen architektonikus elemek foglalják keretbe a történést. Befelé hatoló, szürreális terek ezek, amelyek egy-egy időbeli folyamat, történés korábbi fázisait foglalják keretbe. Az egyes táji és tárgyi elemek minden esetben mögöttes szellemi-lelki gondolatiságot érzékeltetnek. E transzcendens térben rajzolódnak ki – és egyúttal izolálódnak is – Horváth János Milán festményeinek legfőbb kompozíciós tényezői, az emberi figurák. Soha nem ágyazódnak konkrét szociális viszonylatokba, ezért a külső, társadalmi meghatározottság csak áttételesen vagy általános értelemben (életkor, nemi identitás) érvényesül, erre utalnak a mezítelen testek és az időtlen drapériák is. A művész mindenféle hangulati beleérzést elvet, amikor az érzéki teljesség csorbítatlan érvényesülése érdekében megtartja alakjainak zárt karakterét és mitikus mozdulatlanságát. A hierarchikus kompozíción belül a jelentőségteli gesztusok, a fej lehajlása, a kéz felemelése, oda- és elfordulások lassú, ritmikus hullámzása egy komor hangvételű, profán passiósorozat képekben sugallt, ünnepélyes folyamatosságát rajzolja ki. Egy-egy képen belül az additív kompozíció egymás mellé rakott alakjai magukba mélyedve a kapcsolat nélküliség, az elidegenedettség általános érvényű tudati-pszichikai problémáival küzdenek, Az álomszerű vágy vonzásában az emberek érzéki egymásra utaltságban lézengenek egymás mellett. A tömegek zárt körvonalai súlyos, lehúzó nehézkedéssel csoportosulnak a képkivágás alsó felében-harmadában. Színpadszerűen tömör, de mégsem narratív jelenetekben manifesztálódik e mitizált vívódás, mialatt nézőként az Istenkeresés, a szerelem vagy a haláltudat intenzív élményszerűségével szembesülünk, Horváth János Milán hisz a szimbólumokban és a gesztusok tartalommal való telítettségében, ezért képeinek erőteljes, összetartó keretét az öntudatlan lényekből sugárzó, tehetetlen passzivitás ellenére is szuggesztív erő, vitális életenergiával teli izzás adja.” (Géger Melinda művészettörténész) „Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor azt álmodtam, hogy festettem egy jelentős képet, fekvő ember figurával. Az álom fő része a képpel kiváltott szenzációs sikerem volt. Nem szóltam róla senkinek. Tudtam, hogy ezzel a sikerrel nem dicsekedhetem. Sokáig megfeledkeztem róla. Jól ment a rajzolás, és ha egy albumból festmény került elém, sokáig nézegettem. Pár évre rá mentem el a múzeumba azzal, hogy nekem nem elég könyvekből nézni a művészetet. Rippl-Rónai József pasztellképei fogadtak. Maradandó hatású volt rám Lechner Ödön sárga arca és a kék háttere. Vettem pasztellkrétát, és próbálkoztam vele. Természetesnek éreztem, hogy művészeti tanulmányokba kezdjek. Igyekeztem lerajzolni az álmomhoz fogható képeket, a bennem élő valóságot. Az a bizonyos valóság, amint Jung nyomán rájöttem, nemcsak álom, nemcsak emlék, nem csupán képzelet, hanem minden együtt a tudat. A tudatból, mint ismeretlen mélységű kútból merítgetek elhivatottsággal, terápiából és nem kizártan romantikus kalandvágytól hajtva. Az első önálló grafikáimat leközölte a helyi újság. A szerkesztő rosszallóan csóválta a fejét: ’idealista vagy’ – mondta. Ösztönösen törekedtem arra, hogy életben tartsam Bélát, Elvirát, a lepusztult aranykertet, a lebontott kincses padlást, a felrobbantott zsinagógát, a könnyen felejthető jó és rossz álmokat. Az én történelmem számára korszakot meghatározó tényezők, hősök, mártírok, sebzett túlélők. Mindnyájukat nem tudtam elővezetni, mert felejtek. Festés közben szinte önkéntelen módon előjönnek és életre kelnek, mint a mesefigurák. Ha nem tévedek, a mesék kitöltik a gyermek- és a felnőttvilág közti űrt. Inspirál az emberi dolgok közti űr betöltögetése, a hiányérzet csillapítása. Eszköze vagyok annak a csodának, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul. Girbegurba, járatlan út vezet az álmom megvalósulása felé.” (Horváth János Milán)
Martyn Ferenc festő- és grafikusművész Cséplők (1917) című korai pasztellfestménye 2012-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. Martyn Ferenc (Kaposvár, 1899. június 10. – Pécs, 1986. április 10.): festő, grafikus, kerámikus, Munkácsy-díjas (1962), érdemes (1970) és kiváló művész (1978), Kossuth-díjas (1973). Rokona, Rippl-Rónai József házában eltöltött ifjú- és gyermekkora során ismerkedett meg először a francia szürrealizmussal, majd a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Vaszary János és Réti István mellett folytatott tanulmányokat. 1926-40 között Párizsban élt, kapcsolatba került a legújabb festészeti irányzatokkal, Chirico metafizikus szürrealizmusával, s 1933-ban csatlakozott az Abstraction-Création művészcsoporthoz. Részt vett kiállításaikon, szinte valamennyi európai országban megfordult. Magyarországon a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) csoport tagjává választotta, s 1929-ben az ő meghívásukra mutatkozott be a Tamás Galériában. 1939-re kialakult festői világa, amelynek alapja a síkban megoldott tér és mozgás, s a valóság elemeinek elvont, szublimált megjelenítése. Mindehhez a színek tisztasága, rendje és egymással kölcsönhatásban érvényesülő harmóniája járult. 1940-ben hazatért, s 1945-ben véglegesen Pécsett telepedett le. 1945 után egyik megalapítója volt a Galéria a Négy Világtájhoz nevű kiállítóhelyiség köré csoportosuló Elvont Művészek Csoportjának. Az 1940-es években európai iskolázottságú festményei mellett a modern magyar szobrászat első kísérleteit hozta létre, s átütő erejű grafikai sorozatát, A fasizmus szörnyetegeit. A háborút követően a nonfiguratív irányzatok egyik legfontosabb hazai képviselője és kiteljesítője volt. Művészetét a látvány és az emlék geometrikus, absztrakt formákban való megragadása jellemzi az élmény, a látottak erejének visszaadásával. Dinamizmus és a tiszta színek harsány harmóniája uralja képeit. Több irodalmi műhöz készített illusztrációt, illetve az írói gondolatot kísérő rajzot. Ezeken nem csupán egy-egy epizódot jelenít meg, hanem hiteles érzékletességgel láttatja a szereplőket is. Életművében az absztrakció és a valóságlátás nem szakad el egymástól. Természeti, tárgyi, emberi hivatkozások vannak jelen a képek rejtett világában. Egyrészről a szabadságvágy különböző szimbólumai, másrészről a magyar folklór és az antik mitológia elemei figyelhetők meg a rajzokon és festményeken. A pontos megfigyelésen alapuló ábrázolástól a konstruktív koncepciókon át a geometrikus és spontán absztrakciókig, a látvány, emlék, belső lényeg megragadásának minden rétegében otthonos - mind a festészet mind a rajzművészetet tekintve. Színvilága, formanyelve sokban merít a zenéből és napi kultúra rekvizitumaiból. A zene hangjait vonalakban és színekben élte át, számára a zene ritmust és harmóniát jelentett. Számos irodalmi remekmű kiváló illusztrátora. Plasztikával, kerámiával is foglalkozott. Martyn Ferenc polihisztor művész: korának teljességét igyekszik felfogni és kifejezni, a magyar avantgárd és absztrakt művészet emblematikus alakja.
