Maghy Zoltán festőművész Alkoholista (1983) című olajfestménye a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum Helytörténeti Gyűjteményében található. „Maghy Zoltán Hajdúböszörményben született 1903. január 29-én, festőművész. Nagyapja, Magi János a helyi gimnázium tanára. Apja dr. Magi Kálmán, Hajdúböszörmény egykori főjegyzője. Nagybátyja, Magi Elek városunk első művészegyénisége. „Tizenhárom éves lehettem, amikor nagyanyám házánál egy limlomos kamrában megtaláltam, tanár nagyapám könyvei között turkálva Elek nagybátyám festődobozát, állványát, művészeti könyveit. Fiatalkori rajzai, olajfestményei nagy hatással voltak rám, és ekkor határoztam el, hogy festő leszek.” Hajdúböszörményben végzi el a négy elemit, majd 1913-tól nyolc éven át a Bocskai Főgimnázium tanulója. Tanárai közül legközelebb Molnár István és Király Jenő álltak hozzá, utóbbi rajztanára volt, ami nagyban meghatározta későbbi életpályáját. Tanóra után délutánonként szabadkézi rajzra jártak hozzá Kampler Kálmánnal és Veress Gézával. Ekkortájt tért haza Budapestről Káplár Miklós, akivel megismerkedésük után együtt dolgoztak. Segítették és bátorították egymást munka közben. 1921–28-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár ás Vaszary János festőművészek tanítványa. 1928–29-ben már Káplár Miklóssal és Boromisza Tiborral festik a Hortobágyot, felfedezik annak képi világát, monumentalitását, s együtt megalakítják a Hortobágyi Kolóniát. Tanulmányútjai során járt Bécsben és Münchenben. 1928-tól hosszú ideig csaknem minden évben szerepel a Nemzeti Szalon, az Ernst Múzeum és a Műcsarnok kiállításain. 1931-ben Japánban láthatták műveit. A Művészeti Alap tagja 1961-től, egyik alapító tagja 1964-ben a helyi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek. Tagja volt a Nemzeti Szalonnak és a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségének is. Bár életében bejárta Európa nagyvárosait és múzeumait, mégis, mint a „föl-földobott kő”, mindig hazatért. „Szeretem Böszörményt. Itt születtem ebben a városban, ebben a házban. Nagyon eredeti ősi város. Eredeti a népművészete, és eredeti típusú emberek lakják. Itt vagyok itthon.” – mondta 88 évesen egy újságírónak. Festői hitvallásáról így nyilatkozott: „A festészet mindennél többet jelentett számomra. Mindig az élet szépségét kerestem, kutattam. Fontosnak tartottam, hogy ide a böszörményi, hajdúsági tájba gyökerezzék művészetem, innen induljon el és ide tartozzon”. Folyamatosan festett élete végéig. Festette a régi házakat, az utcarészleteket, a jellegzetes emberek portréit, őrizve a hagyományt, átmentve a hagyatékot. Valaki azt mondta, Maghy Zoltán képeiből össze lehetne állítani a régi Hajdúböszörményt. Élete utolsó korszakában a tudatos naiv hangvétel mellett az expresszivitás jellemezte alkotásait. Festett olajjal, akvarellel és pasztellel. „Mindenki Zoli bácsija” 1999. december 5-én Hajdúböszörményben halt meg. Festői hagyatékának megőrzésére a Deák Ferenc utca 2. szám alatti egykori lakóházában galériát rendeztek be képeiből, és Maghy Zoltán Művészházként üzemeltetik, ahol időszaki kiállításokat, irodalmi programokat is gyakran rendeznek. Munkái megtalálhatók többek között a Magyar Nemzeti Galériában, a Déri Múzeumban, a Hajdúsági Múzeumban, valamint a világ számos pontján, különféle magángyűjteményekben. Kiállításai: Hajdúböszörmény (1926-tól haláláig számos kiállítás); Debrecen (1935, 1958, 1964, 1983, 1993); Budapest (1968, 1986, 1998); Hajdúnánás (1970); Hajdúszoboszló (1974); Balmazújváros (1980). Emlékkiállítások: születésének 100. évfordulóján Hajdúböszörményben és Debrecenben (2003), majd később Budapesten (2004), és ismét Debrecenben (2014). Díjak: Számos művészeti díjban, elismerésben és kitüntetésben részesült, pl.: Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, SZOT-, Medgyessy-, Kölcsey-, Bessenyei- és Káplár Miklós-díj, Hajdúböszörmény város díszpolgára.” (in: Sántha Antal: Hajdúböszörmény a festők városa, Debrecen, 2016, 82-83. p.) „A természetelvű festészet hagyományai nyomán elsősorban a lírai realizmus jegyében festette tájképeit, portréit, csendéleteit. Pacifista magatartása, harmóniavágya munkásságában a gyönyörködtetésre való törekvésben jelentkezett. Maghy Zoltán számára a város és környékének mozgalmas, illetve eldugott részei egyaránt számtalan festői motívumot kínáltak, amit a vásznon költészetté emelt. Így a főtér vidám korzózóit, a virágzó gyümölcsfák japánosan könnyed eleganciáját, a Kilenclyukú híd viharral dacoló kőtömegét, a piac mozgalmas sokszínűségét, a házak faragott kapuit, kerítéseit, a kerti virágokat, a felszántott föld barnásfekete csillogását, az erdősávok közt megbúvó búzamezőket, a népművészeti tárgyakat.” (Tarczy Péter)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Maghy Zoltán festőművész Öreg ház (1970-1980) című olajfestménye a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum Helytörténeti Gyűjteményében található. „Maghy Zoltán Hajdúböszörményben született 1903. január 29-én, festőművész. Nagyapja, Magi János a helyi gimnázium tanára. Apja dr. Magi Kálmán, Hajdúböszörmény egykori főjegyzője. Nagybátyja, Magi Elek városunk első művészegyénisége. „Tizenhárom éves lehettem, amikor nagyanyám házánál egy limlomos kamrában megtaláltam, tanár nagyapám könyvei között turkálva Elek nagybátyám festődobozát, állványát, művészeti könyveit. Fiatalkori rajzai, olajfestményei nagy hatással voltak rám, és ekkor határoztam el, hogy festő leszek.” Hajdúböszörményben végzi el a négy elemit, majd 1913-tól nyolc éven át a Bocskai Főgimnázium tanulója. Tanárai közül legközelebb Molnár István és Király Jenő álltak hozzá, utóbbi rajztanára volt, ami nagyban meghatározta későbbi életpályáját. Tanóra után délutánonként szabadkézi rajzra jártak hozzá Kampler Kálmánnal és Veress Gézával. Ekkortájt tért haza Budapestről Káplár Miklós, akivel megismerkedésük után együtt dolgoztak. Segítették és bátorították egymást munka közben. 1921–28-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár ás Vaszary János festőművészek tanítványa. 1928–29-ben már Káplár Miklóssal és Boromisza Tiborral festik a Hortobágyot, felfedezik annak képi világát, monumentalitását, s együtt megalakítják a Hortobágyi Kolóniát. Tanulmányútjai során járt Bécsben és Münchenben. 1928-tól hosszú ideig csaknem minden évben szerepel a Nemzeti Szalon, az Ernst Múzeum és a Műcsarnok kiállításain. 1931-ben Japánban láthatták műveit. A Művészeti Alap tagja 1961-től, egyik alapító tagja 1964-ben a helyi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek. Tagja volt a Nemzeti Szalonnak és a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségének is. Bár életében bejárta Európa nagyvárosait és múzeumait, mégis, mint a „föl-földobott kő”, mindig hazatért. „Szeretem Böszörményt. Itt születtem ebben a városban, ebben a házban. Nagyon eredeti ősi város. Eredeti a népművészete, és eredeti típusú emberek lakják. Itt vagyok itthon.” – mondta 88 évesen egy újságírónak. Festői hitvallásáról így nyilatkozott: „A festészet mindennél többet jelentett számomra. Mindig az élet szépségét kerestem, kutattam. Fontosnak tartottam, hogy ide a böszörményi, hajdúsági tájba gyökerezzék művészetem, innen induljon el és ide tartozzon”. Folyamatosan festett élete végéig. Festette a régi házakat, az utcarészleteket, a jellegzetes emberek portréit, őrizve a hagyományt, átmentve a hagyatékot. Valaki azt mondta, Maghy Zoltán képeiből össze lehetne állítani a régi Hajdúböszörményt. Élete utolsó korszakában a tudatos naiv hangvétel mellett az expresszivitás jellemezte alkotásait. Festett olajjal, akvarellel és pasztellel. „Mindenki Zoli bácsija” 1999. december 5-én Hajdúböszörményben halt meg. Festői hagyatékának megőrzésére a Deák Ferenc utca 2. szám alatti egykori lakóházában galériát rendeztek be képeiből, és Maghy Zoltán Művészházként üzemeltetik, ahol időszaki kiállításokat, irodalmi programokat is gyakran rendeznek. Munkái megtalálhatók többek között a Magyar Nemzeti Galériában, a Déri Múzeumban, a Hajdúsági Múzeumban, valamint a világ számos pontján, különféle magángyűjteményekben. Kiállításai: Hajdúböszörmény (1926-tól haláláig számos kiállítás); Debrecen (1935, 1958, 1964, 1983, 1993); Budapest (1968, 1986, 1998); Hajdúnánás (1970); Hajdúszoboszló (1974); Balmazújváros (1980). Emlékkiállítások: születésének 100. évfordulóján Hajdúböszörményben és Debrecenben (2003), majd később Budapesten (2004), és ismét Debrecenben (2014). Díjak: Számos művészeti díjban, elismerésben és kitüntetésben részesült, pl.: Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, SZOT-, Medgyessy-, Kölcsey-, Bessenyei- és Káplár Miklós-díj, Hajdúböszörmény város díszpolgára.” (in: Sántha Antal: Hajdúböszörmény a festők városa, Debrecen, 2016, 82-83. p.) „A természetelvű festészet hagyományai nyomán elsősorban a lírai realizmus jegyében festette tájképeit, portréit, csendéleteit. Pacifista magatartása, harmóniavágya munkásságában a gyönyörködtetésre való törekvésben jelentkezett. Maghy Zoltán számára a város és környékének mozgalmas, illetve eldugott részei egyaránt számtalan festői motívumot kínáltak, amit a vásznon költészetté emelt. Így a főtér vidám korzózóit, a virágzó gyümölcsfák japánosan könnyed eleganciáját, a Kilenclyukú híd viharral dacoló kőtömegét, a piac mozgalmas sokszínűségét, a házak faragott kapuit, kerítéseit, a kerti virágokat, a felszántott föld barnásfekete csillogását, az erdősávok közt megbúvó búzamezőket, a népművészeti tárgyakat.” (Tarczy Péter)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Maghy Zoltán festőművész Öreg ablak (1972) című olajfestménye a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum Helytörténeti Gyűjteményében található. „Maghy Zoltán Hajdúböszörményben született 1903. január 29-én, festőművész. Nagyapja, Magi János a helyi gimnázium tanára. Apja dr. Magi Kálmán, Hajdúböszörmény egykori főjegyzője. Nagybátyja, Magi Elek városunk első művészegyénisége. „Tizenhárom éves lehettem, amikor nagyanyám házánál egy limlomos kamrában megtaláltam, tanár nagyapám könyvei között turkálva Elek nagybátyám festődobozát, állványát, művészeti könyveit. Fiatalkori rajzai, olajfestményei nagy hatással voltak rám, és ekkor határoztam el, hogy festő leszek.” Hajdúböszörményben végzi el a négy elemit, majd 1913-tól nyolc éven át a Bocskai Főgimnázium tanulója. Tanárai közül legközelebb Molnár István és Király Jenő álltak hozzá, utóbbi rajztanára volt, ami nagyban meghatározta későbbi életpályáját. Tanóra után délutánonként szabadkézi rajzra jártak hozzá Kampler Kálmánnal és Veress Gézával. Ekkortájt tért haza Budapestről Káplár Miklós, akivel megismerkedésük után együtt dolgoztak. Segítették és bátorították egymást munka közben. 1921–28-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár ás Vaszary János festőművészek tanítványa. 1928–29-ben már Káplár Miklóssal és Boromisza Tiborral festik a Hortobágyot, felfedezik annak képi világát, monumentalitását, s együtt megalakítják a Hortobágyi Kolóniát. Tanulmányútjai során járt Bécsben és Münchenben. 1928-tól hosszú ideig csaknem minden évben szerepel a Nemzeti Szalon, az Ernst Múzeum és a Műcsarnok kiállításain. 1931-ben Japánban láthatták műveit. A Művészeti Alap tagja 1961-től, egyik alapító tagja 1964-ben a helyi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek. Tagja volt a Nemzeti Szalonnak és a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségének is. Bár életében bejárta Európa nagyvárosait és múzeumait, mégis, mint a „föl-földobott kő”, mindig hazatért. „Szeretem Böszörményt. Itt születtem ebben a városban, ebben a házban. Nagyon eredeti ősi város. Eredeti a népművészete, és eredeti típusú emberek lakják. Itt vagyok itthon.” – mondta 88 évesen egy újságírónak. Festői hitvallásáról így nyilatkozott: „A festészet mindennél többet jelentett számomra. Mindig az élet szépségét kerestem, kutattam. Fontosnak tartottam, hogy ide a böszörményi, hajdúsági tájba gyökerezzék művészetem, innen induljon el és ide tartozzon”. Folyamatosan festett élete végéig. Festette a régi házakat, az utcarészleteket, a jellegzetes emberek portréit, őrizve a hagyományt, átmentve a hagyatékot. Valaki azt mondta, Maghy Zoltán képeiből össze lehetne állítani a régi Hajdúböszörményt. Élete utolsó korszakában a tudatos naiv hangvétel mellett az expresszivitás jellemezte alkotásait. Festett olajjal, akvarellel és pasztellel. „Mindenki Zoli bácsija” 1999. december 5-én Hajdúböszörményben halt meg. Festői hagyatékának megőrzésére a Deák Ferenc utca 2. szám alatti egykori lakóházában galériát rendeztek be képeiből, és Maghy Zoltán Művészházként üzemeltetik, ahol időszaki kiállításokat, irodalmi programokat is gyakran rendeznek. Munkái megtalálhatók többek között a Magyar Nemzeti Galériában, a Déri Múzeumban, a Hajdúsági Múzeumban, valamint a világ számos pontján, különféle magángyűjteményekben. Kiállításai: Hajdúböszörmény (1926-tól haláláig számos kiállítás); Debrecen (1935, 1958, 1964, 1983, 1993); Budapest (1968, 1986, 1998); Hajdúnánás (1970); Hajdúszoboszló (1974); Balmazújváros (1980). Emlékkiállítások: születésének 100. évfordulóján Hajdúböszörményben és Debrecenben (2003), majd később Budapesten (2004), és ismét Debrecenben (2014). Díjak: Számos művészeti díjban, elismerésben és kitüntetésben részesült, pl.: Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, SZOT-, Medgyessy-, Kölcsey-, Bessenyei- és Káplár Miklós-díj, Hajdúböszörmény város díszpolgára.” (in: Sántha Antal: Hajdúböszörmény a festők városa, Debrecen, 2016, 82-83. p.) „A természetelvű festészet hagyományai nyomán elsősorban a lírai realizmus jegyében festette tájképeit, portréit, csendéleteit. Pacifista magatartása, harmóniavágya munkásságában a gyönyörködtetésre való törekvésben jelentkezett. Maghy Zoltán számára a város és környékének mozgalmas, illetve eldugott részei egyaránt számtalan festői motívumot kínáltak, amit a vásznon költészetté emelt. Így a főtér vidám korzózóit, a virágzó gyümölcsfák japánosan könnyed eleganciáját, a Kilenclyukú híd viharral dacoló kőtömegét, a piac mozgalmas sokszínűségét, a házak faragott kapuit, kerítéseit, a kerti virágokat, a felszántott föld barnásfekete csillogását, az erdősávok közt megbúvó búzamezőket, a népművészeti tárgyakat.” (Tarczy Péter)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A hívóképen mángorló karcolt díszítéssel (edényből hajtó, stilizált tulipános virág), 1883-as évszámmal. A tárgy a szolnoki Damjanich János Múzeum gyűjteményének része. // A mángorló (mángorlófa, mángorló lapicka) kb. 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles (a felső vége felé néha szélesedő), téglalap alakú fából faragott eszköz, alsó végén rövid nyéllel. Alsó lapjuk rendesen bordázott, felső lapjuk gyakran véséssel, ékrovással, karcolással, spanyolozással díszített. A vászonneműk mosás utáni kisimítására, fényesítésére, mángorlására a paraszt- és pásztorcsaládokon kívül a városi polgárság is használta. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették. A gombos ingek múlt századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törik a gombot. Készítésével mesteremberek, bognárok, molnárok és falusi faragók, pásztorok egyformán foglalkoztak. Faragtak megrendelésre, eladásra vagy ajándékul. A legény szeretőjének, a férj feleségének készíttetett mángorlót. A legrégibb magyarországi mángorló a 18. sz. első feléből maradt fenn: 1730, Sopron m. (Néprajzi Múzeum) / A régebbi darabok díszítésére az ékrovásos vagy kevésbé mély vésés, továbbá a mértanias elemek uralkodása a jellemző. A 19. sz. elején ezek az ékrovásos, vésett mértanias díszek még tovább éltek ugyan, azonban mind a mesteremberek, a falusi faragók, mind a pásztorok által készített és díszített mángorlón a virágornamentika, a mindennapi életből, a pásztor- és betyáréletből vett jelenetek kerültek előtérbe karcolt és spanyolozott díszítőtechnikával. Gyakran évszámot, feliratot találunk díszítményeik között, illetve a készítő vagy a használó nevét. // A szerelmi ajándék legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka, amely az udvarlás idején a kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A legények ajándékai korábban elsősorban fontos használati tárgyak: mosósulyok és guzsaly, ezekből datált, szerelmi ajándéknak minősülő példány már a 19. sz. első feléből fennmaradt. Az adatok azt mutatják, hogy a 18–19. sz. folyamán egyre nőtt a szerelmi ajándékok száma és területenként különböző tárgyak társultak az eredetiek mellé, így a vetélő, csigacsináló, fonószék stb. túlnyomórészt díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. Ezeknek a tárgyaknak kialakult rangsora volt, ami meghatározta az ajándékozás sorrendjét, ill. azt, hogy melyik az a tárgy, amelynek az elfogadása már elkötelezést jelent. / A díszítmények korábban valószínűleg nem hordoztak szimbolikus értelmet, ilyen legalábbis a korai, geometrikus jellegű díszítésben nem mutatható hitelesen ki, feltehetőleg ekkor a jelentést az adományozáshoz kapcsolódó cselekvés hordozta, és a tárgy díszített volta utalt a különleges szerelmi ajándék rendeltetésére. A paraszti adatközlők által is szerelmi szimbólumként értékelt díszítőelemek a növényi ornamentika körébe tartoznak, mint a szív, virágtő, páros madár. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
A hívóképen (első két felvétel) keményfából készült mángorló. Felső lapján két faragott szív T. J. és T. G. monogrammal, illetve „Készült 1956 XII h 5” felirat. A tárgy a nyíregyházi Jósa András Múzeum gyűjteményének része. // A mángorló (mángorlófa, mángorló lapicka) kb. 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles (a felső vége felé néha szélesedő), téglalap alakú fából faragott eszköz, alsó végén rövid nyéllel. Alsó lapjuk rendesen bordázott, felső lapjuk gyakran véséssel, ékrovással, karcolással, spanyolozással díszített. A vászonneműk mosás utáni kisimítására, fényesítésére, mángorlására a paraszt- és pásztorcsaládokon kívül a városi polgárság is használta. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették. A gombos ingek múlt századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törik a gombot. Készítésével mesteremberek, bognárok, molnárok és falusi faragók, pásztorok egyformán foglalkoztak. Faragtak megrendelésre, eladásra vagy ajándékul. A legény szeretőjének, a férj feleségének készíttetett mángorlót. A legrégibb magyarországi mángorló a 18. sz. első feléből maradt fenn: 1730, Sopron m. (Néprajzi Múzeum) / A régebbi darabok díszítésére az ékrovásos vagy kevésbé mély vésés, továbbá a mértanias elemek uralkodása a jellemző. A 19. sz. elején ezek az ékrovásos, vésett mértanias díszek még tovább éltek ugyan, azonban mind a mesteremberek, a falusi faragók, mind a pásztorok által készített és díszített mángorlón a virágornamentika, a mindennapi életből, a pásztor- és betyáréletből vett jelenetek kerültek előtérbe karcolt és spanyolozott díszítőtechnikával. Gyakran évszámot, feliratot találunk díszítményeik között, illetve a készítő vagy a használó nevét. // A szerelmi ajándék legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka, amely az udvarlás idején a kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A legények ajándékai korábban elsősorban fontos használati tárgyak: mosósulyok és guzsaly, ezekből datált, szerelmi ajándéknak minősülő példány már a 19. sz. első feléből fennmaradt. Az adatok azt mutatják, hogy a 18–19. sz. folyamán egyre nőtt a szerelmi ajándékok száma és területenként különböző tárgyak társultak az eredetiek mellé, így a vetélő, csigacsináló, fonószék stb. túlnyomórészt díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. Ezeknek a tárgyaknak kialakult rangsora volt, ami meghatározta az ajándékozás sorrendjét, ill. azt, hogy melyik az a tárgy, amelynek az elfogadása már elkötelezést jelent. / A díszítmények korábban valószínűleg nem hordoztak szimbolikus értelmet, ilyen legalábbis a korai, geometrikus jellegű díszítésben nem mutatható hitelesen ki, feltehetőleg ekkor a jelentést az adományozáshoz kapcsolódó cselekvés hordozta, és a tárgy díszített volta utalt a különleges szerelmi ajándék rendeltetésére. A paraszti adatközlők által is szerelmi szimbólumként értékelt díszítőelemek a növényi ornamentika körébe tartoznak, mint a szív, virágtő, páros madár. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
