Keményfából készült borotvatok spanyolozott díszítéssel. Fedelén szűrt viselő kanász, alatta egy tőből növő tulipános virágkompozíció. Oldalán geometrikus jellegű minták. Fedlapja elfordítva nyílik, melyet fagomb rögzít. Az 1830-ból származó borotvatok a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének része. A borotvatok/borotvatartó „fából faragott és gyakran díszített, borotva(kések) tárolására szolgáló eszköz. Régibb formája hasáb alakú kihúzható fedéllel. (…) Múzeumaink a 18. sz. derekáról őrzik legrégibb példányait. Újabb formái egyik végükön faszeggel rögzítettek, egy vagy több részből állnak, félrefordítható fedéllel vannak ellátva. Fedelüket gyakran úgy szerkesztik, hogy csak akkor nyitható ki, ha valamelyik részét elmozdítják. Készítőik között mesterembereket, falusi fúró-faragókat és pásztorokat egyformán találunk. A legrégibb, kihúzható fedelűek díszítése főként vésett, ékrovásos mértanias formákból (fűrészfogak, rozetták stb.) áll. A félrefordítható fedelűeket ékrovással, karcolt díszítéssel, spanyolozással, vésett díszítéssel készítették, domború faragással, néhány esetben ólmozással, csontmunkával díszítették. A karcolt, spanyolozott és domborúra faragott borotvatokok készítésében a dunántúli pásztorok jeleskedtek. Díszítményeik között a mértanias szegélydíszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást (pl. betyár és mátkája), a hazafias és vallási jelképeket egyformán megtaláljuk. Az Alföldön váltak gyakorivá a könyv alakú borotvatokok oldalt vagy hosszanti irányban egyik vagy mindkét lapján kihúzható, egy vagy két fedéllel, karcolt, festett, ritkán spanyolviasszal színezett díszítéssel. Ezeknek a könyv alakú borotvatokoknak egyikében-másikában a borotválkozáshoz szükséges ecset, szappan és bajuszpedrő számára is van hely.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Diófából készült borotvatartó. Oldalán és tetején (rózsás) virágmotívumos faragott díszítés. Fedőlapja két végén kutya és nyúl alakra faragott nyitószerkezet. A kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének részét képezi. A borotvatok/borotvatartó „fából faragott és gyakran díszített, borotva(kések) tárolására szolgáló eszköz. Régibb formája hasáb alakú kihúzható fedéllel. (…) Múzeumaink a 18. sz. derekáról őrzik legrégibb példányait. Újabb formái egyik végükön faszeggel rögzítettek, egy vagy több részből állnak, félrefordítható fedéllel vannak ellátva. Fedelüket gyakran úgy szerkesztik, hogy csak akkor nyitható ki, ha valamelyik részét elmozdítják. Készítőik között mesterembereket, falusi fúró-faragókat és pásztorokat egyformán találunk. A legrégibb, kihúzható fedelűek díszítése főként vésett, ékrovásos mértanias formákból (fűrészfogak, rozetták stb.) áll. A félrefordítható fedelűeket ékrovással, karcolt díszítéssel, spanyolozással, vésett díszítéssel készítették, domború faragással, néhány esetben ólmozással, csontmunkával díszítették. A karcolt, spanyolozott és domborúra faragott borotvatokok készítésében a dunántúli pásztorok jeleskedtek. Díszítményeik között a mértanias szegélydíszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást (pl. betyár és mátkája), a hazafias és vallási jelképeket egyformán megtaláljuk. Az Alföldön váltak gyakorivá a könyv alakú borotvatokok oldalt vagy hosszanti irányban egyik vagy mindkét lapján kihúzható, egy vagy két fedéllel, karcolt, festett, ritkán spanyolviasszal színezett díszítéssel. Ezeknek a könyv alakú borotvatokoknak egyikében-másikában a borotválkozáshoz szükséges ecset, szappan és bajuszpedrő számára is van hely.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
A hívóképen keményfából faragott borotvatartó spanyolozott díszítéssel. Fedelén pipázó juhász cifraszűrben, illetve 1842-es évszám. Egyik végén faragott fagomb, mely körül a fedlap elfordítható. A tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének darabja. // A borotvatok/borotvatartó „fából faragott és gyakran díszített, borotva(kések) tárolására szolgáló eszköz. Régibb formája hasáb alakú kihúzható fedéllel. (…) Múzeumaink a 18. sz. derekáról őrzik legrégibb példányait. Újabb formái egyik végükön faszeggel rögzítettek, egy vagy több részből állnak, félrefordítható fedéllel vannak ellátva. Fedelüket gyakran úgy szerkesztik, hogy csak akkor nyitható ki, ha valamelyik részét elmozdítják. Készítőik között mesterembereket, falusi fúró-faragókat és pásztorokat egyformán találunk. A legrégibb, kihúzható fedelűek díszítése főként vésett, ékrovásos mértanias formákból (fűrészfogak, rozetták stb.) áll. A félrefordítható fedelűeket ékrovással, karcolt díszítéssel, spanyolozással, vésett díszítéssel készítették, domború faragással, néhány esetben ólmozással, csontmunkával díszítették. A karcolt, spanyolozott és domborúra faragott borotvatokok készítésében a dunántúli pásztorok jeleskedtek. Díszítményeik között a mértanias szegélydíszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást (pl. betyár és mátkája), a hazafias és vallási jelképeket egyformán megtaláljuk. Az Alföldön váltak gyakorivá a könyv alakú borotvatokok oldalt vagy hosszanti irányban egyik vagy mindkét lapján kihúzható, egy vagy két fedéllel, karcolt, festett, ritkán spanyolviasszal színezett díszítéssel. Ezeknek a könyv alakú borotvatokoknak egyikében-másikában a borotválkozáshoz szükséges ecset, szappan és bajuszpedrő számára is van hely.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Pásztorbot. Szárát koronás címer díszíti, valamint virágos indadísz között tekergőző kígyó. A szaruból készült fogantyú és a szára között fém gyűrő helyezkedik el. A hívóképen (első két felvétel) látható tárgy a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének része. // A pásztorbot a pásztor egyik fontos munkaeszköze, terelőeszköze. Binkó, bunkósbot, furkósbot, görcsös bot elnevezése is ismert. Hosszúságát a pásztor saját testmagasságához méri (álla alatt kb. 20 cm-rel ér), vastagságát tetszés szerint választja meg. A pásztorbot minden esetben szívós, keményfából készül (árva tölgy, galagonya, szilfa, somfa, kőrisfa stb.) kétféle módon: kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják (húzott bot) vagy az alkalmasnak vélt, bot vastagságú fiatal fát vágják ki s ezt különböző érlelő eljárásoknak, edzésnek vetik alá (istállóban, hídlás alatt vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kezelik stb., ez a botpárgolás). A botot rendszerint maga a pásztor szemeli ki, maga vágja le és készíti el, de vásárokban is árulták, s egymás között is csere tárgyát képezte. Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, ún. hétköznapi vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Előbbi elsősorban terelőeszköz, szükségből fegyver volt. Tereléskor a pásztor intett vele a bojtárnak, a kutyájának, ütötte vele vagy utána dobta a jószágnak (ezt a pásztori rendtartások általában tiltották). A magyar hagyományban a pásztorbot a pihenőhely oszlopául is szolgált: az ürgelyukba dugott pásztorbotra a pásztor rávetette subáját vagy szűrét, s ennek árnyékába húzódott. – A pásztorbotok pásztornemenként is változtak: a gulyás nagyobb bunkósbotot, fütyköst, a csikós vékonyabbat hordott. A kondás vagy csürhés botja a gulyáséhoz hasonló hosszúságú, de kissé görbe, s lefelé vastagodott, dobva használta terelésre. A juhász pásztorbotja többnyire vállmagasságig érő kampósbot. Terelésre is szolgált, igazi szerepe azonban a juh kifogása: a bot kampóját a juhász a juh hátsó lábába akasztotta, s maga felé vonva fogta meg az állatot. A kampó v. gamó a Dunántúlon horgas fa, az Alföldön hosszú botra erősített vas- vagy rézhorog. A Dunántúlon a juhász a botot maga készítette, faragással és karcolással díszítette. A legömbölyített kampófej végére jellemzően kosfejet, kígyófejet, emberfejet, makkot stb. faragott. Az alföldi pásztor a díszes vas- vagy rézkampót készen vette a kovácstól, s rászerelte a botjára vagy csont-, ill. szaruberakással tette azt szebbé. A kanászbalta (kondásbalta) fejét a kovácsok vasból készítették, nyelét maga a pásztor, ill. használója faragta. A dunántúli kanászbalta felső széle ívszerűen hajlott csonka piramis alakú fokkal. A nyél lyuka kerek, hengeres nyele gyakran karcolással, spanyolozással díszített. A felvidéki kanászbalta lapja egyenlőtlen szárú háromszöghöz hasonló, felső sarka élesen kiáll, erősen hátraugró foka lapított hasáb alakú. Nyele lapos, gyakran rézverettel díszített. Az Alföldön változatos volt a kanászbalta formája, nyelét berakással is díszítették. A kanászbalta az egykori pásztoréletnek nélkülözhetetlen eszköze volt. Ha az állat lába a fa gyökerei közé szorult, ezzel szabadították ki. Vele vágták ki a botnak való ágat, aprították a tűzrevalót, védekeztek vele a megvadult kan, a vaddisznó, a farkas ellen stb. Ez volt foglalkozásuk címere is, mint a juhászoknak a kampó. A kanászbalta a kanászok mulatozásainál, a kanásztáncnál – nem ritkán a verekedésnél – is szerepet kapott. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Magyar katolikus lexikon)
Martyn Ferenc festő- és grafikusművész A ravatalon című tusrajza 1969-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. A grafikai alkotás több évtizedes alkotói tevékenység során született szerves kollekció eleme, amely a magyar felvilágosodás legendás alakja, Berzsenyi Dániel születése kétszázadik évfordulója tiszteletére a költő életrajzi dokumentumainak eddigi legteljesebb gyűjteményeként megjelenő Berzsenyi Emlékkönyv (szerk.: Dr. Merényi Oszkár, Kaposvár - Szombathely, 1976) írásos anyagának illusztrációjaként került publikálásra. Martyn Ferenc (Kaposvár, 1899. jún. 10. – Pécs, 1986. ápr. 10.): festő, grafikus, kerámikus, Munkácsy-díjas (1962), érdemes (1970) és kiváló művész (1978), Kossuth-díjas (1973). Rokona, Rippl-Rónai József házában eltöltött ifjú- és gyermekkora során ismerkedett meg először a francia szürrealizmussal, majd a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Vaszary János és Réti István mellett folytatott tanulmányokat. 1926-40 között Párizsban élt, kapcsolatba került a legújabb festészeti irányzatokkal, Chirico metafizikus szürrealizmusával, s 1933-ban csatlakozott az Abstraction-Création művészcsoporthoz. Részt vett kiállításaikon, szinte valamennyi európai országban megfordult. Magyarországon a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) csoport tagjává választotta, s 1929-ben az ő meghívásukra mutatkozott be a Tamás Galériában. 1939-re kialakult festői világa, amelynek alapja a síkban megoldott tér és mozgás, s a valóság elemeinek elvont, szublimált megjelenítése. Mindehhez a színek tisztasága, rendje és egymással kölcsönhatásban érvényesülő harmóniája járult. 1940-ben hazatért, s 1945-ben véglegesen Pécsett telepedett le. 1945 után egyik megalapítója volt a Galéria a Négy Világtájhoz nevű kiállítóhelyiség köré csoportosuló Elvont Művészek Csoportjának. Az 1940-es években európai iskolázottságú festményei mellett a modern magyar szobrászat első kísérleteit hozta létre, s átütő erejű grafikai sorozatát, A fasizmus szörnyetegeit. A háborút követően a nonfiguratív irányzatok egyik legfontosabb hazai képviselője és kiteljesítője volt. Művészetét a látvány és az emlék geometrikus, absztrakt formákban való megragadása jellemzi az élmény, a látottak erejének visszaadásával. Dinamizmus és a tiszta színek harsány harmóniája uralja képeit. Több irodalmi műhöz készített illusztrációt, illetve az írói gondolatot kísérő rajzot. Ezeken nem csupán egy-egy epizódot jelenít meg, hanem hiteles érzékletességgel láttatja a szereplőket is. Életművében az absztrakció és a valóságlátás nem szakad el egymástól. Természeti, tárgyi, emberi hivatkozások vannak jelen a képek rejtett világában. Egyrészről a szabadságvágy különböző szimbólumai, másrészről a magyar folklór és az antik mitológia elemei figyelhetők meg a rajzokon és festményeken. A pontos megfigyelésen alapuló ábrázolástól a konstruktív koncepciókon át a geometrikus és spontán absztrakciókig, a látvány, emlék, belső lényeg megragadásának minden rétegében otthonos - mind a festészet mind a rajzművészetet tekintve. Színvilága, formanyelve sokban merít a zenéből és napi kultúra rekvizitumaiból. A zene hangjait vonalakban és színekben élte át, számára a zene ritmust és harmóniát jelentett. Számos irodalmi remekmű kiváló illusztrátora. Plasztikával, kerámiával is foglalkozott. Martyn Ferenc polihisztor művész: korának teljességét igyekszik felfogni és kifejezni, a magyar avantgárd és absztrakt művészet emblematikus alakja.
