Szaru sótartó karcolt-sárgított díszítéssel (szarvasbika, madár-, virágminta) (ld. első két felvétel). Az 1880-as évekből, Markócról származó pásztormunka a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének darabja. / „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Juhar-jávorfából kivágott, faragott, vésett, karcolt, üvegcseréppel simított díszes munka vadászjelenettel, 1958 és EMLÉK felirattal, virágmintával. Kétosztású. Rekeszei csészealakúak, elfordítható fedőkkel. Fogója stilizált kakasfigura. // A pásztorművészet/pásztorfaragás elsősorban a pásztorkodás szerszámainak (pásztorbot, juhászkampó, kanászbalta, tülök, rühzsírtartó) és a pásztorélet használati tárgyainak (/szaru/ sótartó, pásztorkészség, ivócsanak, tükrös, borotvatok, kásakavaró) művészi megformálásában nyilvánul meg, ám ide tartoznak a pásztorok (faragó pásztor) által az előbbiekhez hasonló díszítéssel készített egyéb tárgyféleségek is, mint pl. borotválkozó tükör, mángorló, s nem különben a válogatásunkban szereplő fából faragott (asztali) sótartók is.
Szaru sótartó vésett, spanyolozott növényi mintával, fatetővel (első két felvétel). A pásztormunka a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének darabja. / „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Szaruból faragott, karcolt virágmintás sótartó csipkézett bevágással, Péter Kun 1858 felirattal. A hívóképen (első 7 felvétel) látható tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Hengeres szaru sótartó, teteje hiányzik (első négy felvétel). Oldalán karcolt díszítés (geometrikus minták, rozetta). A pásztormunka a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének darabja. / „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
