A pécsi Csorba Győző Könyvtár gyűjteményének részét képező képeslapon a szigetvári vár látható. A vár alaprajza a többszöri átalakítás ellenére még ma is jellegzetesen képviseli a XVI. századi földvárak típusát. A négy bástya és a várfalak szabálytalan négyszög alakú területet zárnak körül. A várfalak mellett keletről, nyugatról, délről széles földtöltések emelkednek, majdnem a falak magasságáig. Az északi oldalon kazamaták húzódnak, melyek a törökök elvonulása után kerültek kiépítésre. A déli várfal közepén nyitott, íves párkányzatú pavilon emelkedik. A vár mai formáját az 1566-os ostrom után nyerte el, mikor a törökök megkezdték a helyreállítást és felépítették a bástyákat. A török korban csak egy kapun lehetett bejutni a várba, ez a ma is meglévő, de barokk stílusban átalakított bejárat, melytől boltozott kapualj vezet a várba. A várudvar közepén találjuk az országban egyedülálló Szulejmán szultán dzsámiját a csonka tornyával, Mekka felé tájolt imafülkéjével, valamint a falain látható török, arab, perzsa felirat töredékkel. Az Országgyűlés 2016. évben a szigetvári várat nemzeti emlékhellyé nyilvánította. (Forrás: www.szigetvar.hu) Magyarország várai különösen a török elleni harcokban jutottak nagy szerephez. A 15. század végén a magyar végvárak még a déli határvidéken helyezkedtek el két párhuzamos láncot alkotva a Duna és a Száva mentén (kettős végvári erődrendszer). Amikor 1541-ben Budavár elesett, Ferdinánd király egy új védővonal kiépítését rendelte el. Ez az Adriai-tengertől Szigetvár, Kanizsa, Győr, Komárom, Érsekújvár, Eger, Szatmár, Várad, Temesvár vonalán egészen az Al-Dunáig húzódott. Ez a védővonal vagy inkább védősáv hét főkapitányságra tagozódott, amelyek a bécsi udvari haditanács központi irányítása alatt álltak. A törökök sorozatos várostromokkal igyekeztek áttörni a végvárak védővonalán. A mohácsi vész után, Szulejmán szultán uralkodása alatt, kiváltképpen az 1550–60-as években egymást érték a török várostromok. Ezek közül Kőszeg (1532), Temesvár, Eger, Drégely, Szolnok (1552) és Szigetvár (1566) ostroma vált nevezetessé. A végvárak még akkor is fontos feladatot teljesítettek, ha a túlerővel szemben végül elestek. Föltartóztatták az ellenséget. Minden órával, amit a török a vár alatt töltött, kevesebb ideje maradt a továbbhaladásra, újabb országok meghódítására. A korabeli keresztény Európa ezért nevezte végvárainkat a „kereszténység védőbástyái”-nak. A végvárvonal óriási félkörívben zárta körül a török uralom alá került területeket, az úgynevezett hódoltságot. A várak szerepe békeidőben is jelentős volt. A hódoltság határain állomásozó török egységek állandó rablótámadásokkal tartották rémületben a határ menti lakosságot. A portyázókkal is csak a végvárak katonái vették fel sikerrel a harcot. Hódoltsági betörésekkel viszonozták a török támadásokat, nem hagytak békét a megszállóknak. Megakadályozták, hogy az ellenség a meghódított földön berendezkedjen és nyugalomban éljen. A várak között szoros kapcsolat állt fenn. A szomszédos várkapitányok állandóan tájékoztatták egymást a kapott hírekről. A végvári katonaság tagjai között képviselve volt minden társadalmi osztály és réteg, sokféle nép: a főuraktól kezdve – akikből többnyire várkapitányok vagy főtisztek lettek – a kisnemeseken át a jobbágyokig. A magyarokon kívül délen főleg horvátok, északon főleg szlovákok harcoltak, de külföldi zsoldosok is szép számmal akadtak. Állandó csatározás folyt a magyar és a török végvárak őrségei között. A katonák mellett tanítómesterek, íródeákok és sebészorvosok is tartózkodtak a várakban. Lantosok is járták a végvárakat, lelkesítő énekeikkel tartották ébren a vitézek harci kedvét. A nagyobb várak a királyé, a kisebbek a főúri családoké vagy a főpapoké voltak. A törökök előretörése miatt a főurak gyakran elvesztették birtokaikat, s így nem tudták váraikat fenntartani. Kénytelenek voltak anyagi támogatást kérni a királytól, vagy végső esetben a király javára lemondani a vár birtoklásáról. A nagy török hadjáratok rendszerint a hatalmas birodalom európai részéből indultak. Tavasszal, amikor a folyók árja elapadt, összegyűjtötték a török sereget. Május végén, június elején a nagyvezér vagy maga a szultán is harci ménjére ült, s mozgásba jött az útközben is folyton növekvő sereg. Hosszú hetek után a Száván átkelve, valamikor júliusra érte el a hadjárat Magyarországot, ahol egészen szeptemberig, októberig folytattak hadműveleteket, várostromokat. Legkésőbb Szent Demeter napjára, október 26-ra téli szállásukra húzódtak a melegebb éghajlathoz szokott törökök. A várostrom idejére a várat igyekeztek megerősíteni, élelemmel, lőszerrel jól ellátni s a védők számát növelni. Nagyobb várak esetében, ilyen volt például Eger és Szigetvár is, egy-két ezer katona és kézműves várta a támadókat. Az ostrom végeláthatatlannak tűnő heteire a minden külső segítségtől elzárt védőknek rettenthetetlen elszántságra volt szükségük. A várostromok nemegyszer török győzelemmel végződtek. A végvárrendszer mégis betöltötte feladatát: lefékezte, majd megállította a török magyarországi terjeszkedését. A végvárak a 17. század végén, a török kiűzésével hadászati jelentőségüket elvesztették. A bécsi udvar – attól félve, hogy Habsburg-ellenes függetlenségi harc támaszpontjaivá válhatnak – a 18. század elején többségüket felrobbantották. (Forrás: Illés György: Végek dicsérete. Magyar végvárak)
A szigetvári vár látható a hívóképként szolgáló, a pécsi Csorba Győző Könyvtár gyűjteményének részét képező képeslapon. A vár alaprajza a többszöri átalakítás ellenére még ma is jellegzetesen képviseli a XVI. századi földvárak típusát. A négy bástya és a várfalak szabálytalan négyszög alakú területet zárnak körül. A várfalak mellett keletről, nyugatról, délről széles földtöltések emelkednek, majdnem a falak magasságáig. Az északi oldalon kazamaták húzódnak, melyek a törökök elvonulása után kerültek kiépítésre. A déli várfal közepén nyitott, íves párkányzatú pavilon emelkedik. A vár mai formáját az 1566-os ostrom után nyerte el, mikor a törökök megkezdték a helyreállítást és felépítették a bástyákat. A török korban csak egy kapun lehetett bejutni a várba, ez a ma is meglévő, de barokk stílusban átalakított bejárat, melytől boltozott kapualj vezet a várba. A várudvar közepén találjuk az országban egyedülálló Szulejmán szultán dzsámiját a csonka tornyával, Mekka felé tájolt imafülkéjével, valamint a falain látható török, arab, perzsa felirat töredékkel. Az Országgyűlés 2016. évben a szigetvári várat nemzeti emlékhellyé nyilvánította. (Forrás: www.szigetvar.hu) Magyarország várai különösen a török elleni harcokban jutottak nagy szerephez. A 15. század végén a magyar végvárak még a déli határvidéken helyezkedtek el két párhuzamos láncot alkotva a Duna és a Száva mentén (kettős végvári erődrendszer). Amikor 1541-ben Budavár elesett, Ferdinánd király egy új védővonal kiépítését rendelte el. Ez az Adriai-tengertől Szigetvár, Kanizsa, Győr, Komárom, Érsekújvár, Eger, Szatmár, Várad, Temesvár vonalán egészen az Al-Dunáig húzódott. Ez a védővonal vagy inkább védősáv hét főkapitányságra tagozódott, amelyek a bécsi udvari haditanács központi irányítása alatt álltak. A törökök sorozatos várostromokkal igyekeztek áttörni a végvárak védővonalán. A mohácsi vész után, Szulejmán szultán uralkodása alatt, kiváltképpen az 1550–60-as években egymást érték a török várostromok. Ezek közül Kőszeg (1532), Temesvár, Eger, Drégely, Szolnok (1552) és Szigetvár (1566) ostroma vált nevezetessé. A végvárak még akkor is fontos feladatot teljesítettek, ha a túlerővel szemben végül elestek. Föltartóztatták az ellenséget. Minden órával, amit a török a vár alatt töltött, kevesebb ideje maradt a továbbhaladásra, újabb országok meghódítására. A korabeli keresztény Európa ezért nevezte végvárainkat a „kereszténység védőbástyái”-nak. A végvárvonal óriási félkörívben zárta körül a török uralom alá került területeket, az úgynevezett hódoltságot. A várak szerepe békeidőben is jelentős volt. A hódoltság határain állomásozó török egységek állandó rablótámadásokkal tartották rémületben a határ menti lakosságot. A portyázókkal is csak a végvárak katonái vették fel sikerrel a harcot. Hódoltsági betörésekkel viszonozták a török támadásokat, nem hagytak békét a megszállóknak. Megakadályozták, hogy az ellenség a meghódított földön berendezkedjen és nyugalomban éljen. A várak között szoros kapcsolat állt fenn. A szomszédos várkapitányok állandóan tájékoztatták egymást a kapott hírekről. A végvári katonaság tagjai között képviselve volt minden társadalmi osztály és réteg, sokféle nép: a főuraktól kezdve – akikből többnyire várkapitányok vagy főtisztek lettek – a kisnemeseken át a jobbágyokig. A magyarokon kívül délen főleg horvátok, északon főleg szlovákok harcoltak, de külföldi zsoldosok is szép számmal akadtak. Állandó csatározás folyt a magyar és a török végvárak őrségei között. A katonák mellett tanítómesterek, íródeákok és sebészorvosok is tartózkodtak a várakban. Lantosok is járták a végvárakat, lelkesítő énekeikkel tartották ébren a vitézek harci kedvét. A nagyobb várak a királyé, a kisebbek a főúri családoké vagy a főpapoké voltak. A törökök előretörése miatt a főurak gyakran elvesztették birtokaikat, s így nem tudták váraikat fenntartani. Kénytelenek voltak anyagi támogatást kérni a királytól, vagy végső esetben a király javára lemondani a vár birtoklásáról. A nagy török hadjáratok rendszerint a hatalmas birodalom európai részéből indultak. Tavasszal, amikor a folyók árja elapadt, összegyűjtötték a török sereget. Május végén, június elején a nagyvezér vagy maga a szultán is harci ménjére ült, s mozgásba jött az útközben is folyton növekvő sereg. Hosszú hetek után a Száván átkelve, valamikor júliusra érte el a hadjárat Magyarországot, ahol egészen szeptemberig, októberig folytattak hadműveleteket, várostromokat. Legkésőbb Szent Demeter napjára, október 26-ra téli szállásukra húzódtak a melegebb éghajlathoz szokott törökök. A várostrom idejére a várat igyekeztek megerősíteni, élelemmel, lőszerrel jól ellátni s a védők számát növelni. Nagyobb várak esetében, ilyen volt például Eger és Szigetvár is, egy-két ezer katona és kézműves várta a támadókat. Az ostrom végeláthatatlannak tűnő heteire a minden külső segítségtől elzárt védőknek rettenthetetlen elszántságra volt szükségük. A várostromok nemegyszer török győzelemmel végződtek. A végvárrendszer mégis betöltötte feladatát: lefékezte, majd megállította a török magyarországi terjeszkedését. A végvárak a 17. század végén, a török kiűzésével hadászati jelentőségüket elvesztették. A bécsi udvar – attól félve, hogy Habsburg-ellenes függetlenségi harc támaszpontjaivá válhatnak – a 18. század elején többségüket felrobbantották. (Forrás: Illés György: Végek dicsérete. Magyar végvárak)
A szigetvári vár látható a hívóképként szolgáló, a pécsi Csorba Győző Könyvtár gyűjteményének részét képező képeslapon. A vár alaprajza a többszöri átalakítás ellenére még ma is jellegzetesen képviseli a XVI. századi földvárak típusát. A négy bástya és a várfalak szabálytalan négyszög alakú területet zárnak körül. A várfalak mellett keletről, nyugatról, délről széles földtöltések emelkednek, majdnem a falak magasságáig. Az északi oldalon kazamaták húzódnak, melyek a törökök elvonulása után kerültek kiépítésre. A déli várfal közepén nyitott, íves párkányzatú pavilon emelkedik. A vár mai formáját az 1566-os ostrom után nyerte el, mikor a törökök megkezdték a helyreállítást és felépítették a bástyákat. A török korban csak egy kapun lehetett bejutni a várba, ez a ma is meglévő, de barokk stílusban átalakított bejárat, melytől boltozott kapualj vezet a várba. A várudvar közepén találjuk az országban egyedülálló Szulejmán szultán dzsámiját a csonka tornyával, Mekka felé tájolt imafülkéjével, valamint a falain látható török, arab, perzsa felirat töredékkel. Az Országgyűlés 2016. évben a szigetvári várat nemzeti emlékhellyé nyilvánította. (Forrás: www.szigetvar.hu) Magyarország várai különösen a török elleni harcokban jutottak nagy szerephez. A 15. század végén a magyar végvárak még a déli határvidéken helyezkedtek el két párhuzamos láncot alkotva a Duna és a Száva mentén (kettős végvári erődrendszer). Amikor 1541-ben Budavár elesett, Ferdinánd király egy új védővonal kiépítését rendelte el. Ez az Adriai-tengertől Szigetvár, Kanizsa, Győr, Komárom, Érsekújvár, Eger, Szatmár, Várad, Temesvár vonalán egészen az Al-Dunáig húzódott. Ez a védővonal vagy inkább védősáv hét főkapitányságra tagozódott, amelyek a bécsi udvari haditanács központi irányítása alatt álltak. A törökök sorozatos várostromokkal igyekeztek áttörni a végvárak védővonalán. A mohácsi vész után, Szulejmán szultán uralkodása alatt, kiváltképpen az 1550–60-as években egymást érték a török várostromok. Ezek közül Kőszeg (1532), Temesvár, Eger, Drégely, Szolnok (1552) és Szigetvár (1566) ostroma vált nevezetessé. A végvárak még akkor is fontos feladatot teljesítettek, ha a túlerővel szemben végül elestek. Föltartóztatták az ellenséget. Minden órával, amit a török a vár alatt töltött, kevesebb ideje maradt a továbbhaladásra, újabb országok meghódítására. A korabeli keresztény Európa ezért nevezte végvárainkat a „kereszténység védőbástyái”-nak. A végvárvonal óriási félkörívben zárta körül a török uralom alá került területeket, az úgynevezett hódoltságot. A várak szerepe békeidőben is jelentős volt. A hódoltság határain állomásozó török egységek állandó rablótámadásokkal tartották rémületben a határ menti lakosságot. A portyázókkal is csak a végvárak katonái vették fel sikerrel a harcot. Hódoltsági betörésekkel viszonozták a török támadásokat, nem hagytak békét a megszállóknak. Megakadályozták, hogy az ellenség a meghódított földön berendezkedjen és nyugalomban éljen. A várak között szoros kapcsolat állt fenn. A szomszédos várkapitányok állandóan tájékoztatták egymást a kapott hírekről. A végvári katonaság tagjai között képviselve volt minden társadalmi osztály és réteg, sokféle nép: a főuraktól kezdve – akikből többnyire várkapitányok vagy főtisztek lettek – a kisnemeseken át a jobbágyokig. A magyarokon kívül délen főleg horvátok, északon főleg szlovákok harcoltak, de külföldi zsoldosok is szép számmal akadtak. Állandó csatározás folyt a magyar és a török végvárak őrségei között. A katonák mellett tanítómesterek, íródeákok és sebészorvosok is tartózkodtak a várakban. Lantosok is járták a végvárakat, lelkesítő énekeikkel tartották ébren a vitézek harci kedvét. A nagyobb várak a királyé, a kisebbek a főúri családoké vagy a főpapoké voltak. A törökök előretörése miatt a főurak gyakran elvesztették birtokaikat, s így nem tudták váraikat fenntartani. Kénytelenek voltak anyagi támogatást kérni a királytól, vagy végső esetben a király javára lemondani a vár birtoklásáról. A nagy török hadjáratok rendszerint a hatalmas birodalom európai részéből indultak. Tavasszal, amikor a folyók árja elapadt, összegyűjtötték a török sereget. Május végén, június elején a nagyvezér vagy maga a szultán is harci ménjére ült, s mozgásba jött az útközben is folyton növekvő sereg. Hosszú hetek után a Száván átkelve, valamikor júliusra érte el a hadjárat Magyarországot, ahol egészen szeptemberig, októberig folytattak hadműveleteket, várostromokat. Legkésőbb Szent Demeter napjára, október 26-ra téli szállásukra húzódtak a melegebb éghajlathoz szokott törökök. A várostrom idejére a várat igyekeztek megerősíteni, élelemmel, lőszerrel jól ellátni s a védők számát növelni. Nagyobb várak esetében, ilyen volt például Eger és Szigetvár is, egy-két ezer katona és kézműves várta a támadókat. Az ostrom végeláthatatlannak tűnő heteire a minden külső segítségtől elzárt védőknek rettenthetetlen elszántságra volt szükségük. A várostromok nemegyszer török győzelemmel végződtek. A végvárrendszer mégis betöltötte feladatát: lefékezte, majd megállította a török magyarországi terjeszkedését. A végvárak a 17. század végén, a török kiűzésével hadászati jelentőségüket elvesztették. A bécsi udvar – attól félve, hogy Habsburg-ellenes függetlenségi harc támaszpontjaivá válhatnak – a 18. század elején többségüket felrobbantották. (Forrás: Illés György: Végek dicsérete. Magyar végvárak)
A pécsi Csorba Győző Könyvtár gyűjteményének részét képező képeslapon a városrész mellett a szigetvári vár látható. Magyarország várai különösen a török elleni harcokban jutottak nagy szerephez. A 15. század végén a magyar végvárak még a déli határvidéken helyezkedtek el két párhuzamos láncot alkotva a Duna és a Száva mentén (kettős végvári erődrendszer). Amikor 1541-ben Budavár elesett, Ferdinánd király egy új védővonal kiépítését rendelte el. Ez az Adriai-tengertől Szigetvár, Kanizsa, Győr, Komárom, Érsekújvár, Eger, Szatmár, Várad, Temesvár vonalán egészen az Al-Dunáig húzódott. Ez a védővonal vagy inkább védősáv hét főkapitányságra tagozódott, amelyek a bécsi udvari haditanács központi irányítása alatt álltak. A törökök sorozatos várostromokkal igyekeztek áttörni a végvárak védővonalán. A mohácsi vész után, Szulejmán szultán uralkodása alatt, kiváltképpen az 1550–60-as években egymást érték a török várostromok. Ezek közül Kőszeg (1532), Temesvár, Eger, Drégely, Szolnok (1552) és Szigetvár (1566) ostroma vált nevezetessé. A végvárak még akkor is fontos feladatot teljesítettek, ha a túlerővel szemben végül elestek. Föltartóztatták az ellenséget. Minden órával, amit a török a vár alatt töltött, kevesebb ideje maradt a továbbhaladásra, újabb országok meghódítására. A korabeli keresztény Európa ezért nevezte végvárainkat a „kereszténység védőbástyái”-nak. A végvárvonal óriási félkörívben zárta körül a török uralom alá került területeket, az úgynevezett hódoltságot. A várak szerepe békeidőben is jelentős volt. A hódoltság határain állomásozó török egységek állandó rablótámadásokkal tartották rémületben a határ menti lakosságot. A portyázókkal is csak a végvárak katonái vették fel sikerrel a harcot. Hódoltsági betörésekkel viszonozták a török támadásokat, nem hagytak békét a megszállóknak. Megakadályozták, hogy az ellenség a meghódított földön berendezkedjen és nyugalomban éljen. A várak között szoros kapcsolat állt fenn. A szomszédos várkapitányok állandóan tájékoztatták egymást a kapott hírekről. A végvári katonaság tagjai között képviselve volt minden társadalmi osztály és réteg, sokféle nép: a főuraktól kezdve – akikből többnyire várkapitányok vagy főtisztek lettek – a kisnemeseken át a jobbágyokig. A magyarokon kívül délen főleg horvátok, északon főleg szlovákok harcoltak, de külföldi zsoldosok is szép számmal akadtak. Állandó csatározás folyt a magyar és a török végvárak őrségei között. A katonák mellett tanítómesterek, íródeákok és sebészorvosok is tartózkodtak a várakban. Lantosok is járták a végvárakat, lelkesítő énekeikkel tartották ébren a vitézek harci kedvét. A nagyobb várak a királyé, a kisebbek a főúri családoké vagy a főpapoké voltak. A törökök előretörése miatt a főurak gyakran elvesztették birtokaikat, s így nem tudták váraikat fenntartani. Kénytelenek voltak anyagi támogatást kérni a királytól, vagy végső esetben a király javára lemondani a vár birtoklásáról. A nagy török hadjáratok rendszerint a hatalmas birodalom európai részéből indultak. Tavasszal, amikor a folyók árja elapadt, összegyűjtötték a török sereget. Május végén, június elején a nagyvezér vagy maga a szultán is harci ménjére ült, s mozgásba jött az útközben is folyton növekvő sereg. Hosszú hetek után a Száván átkelve, valamikor júliusra érte el a hadjárat Magyarországot, ahol egészen szeptemberig, októberig folytattak hadműveleteket, várostromokat. Legkésőbb Szent Demeter napjára, október 26-ra téli szállásukra húzódtak a melegebb éghajlathoz szokott törökök. A várostrom idejére a várat igyekeztek megerősíteni, élelemmel, lőszerrel jól ellátni s a védők számát növelni. Nagyobb várak esetében, ilyen volt például Eger és Szigetvár is, egy-két ezer katona és kézműves várta a támadókat. Az ostrom végeláthatatlannak tűnő heteire a minden külső segítségtől elzárt védőknek rettenthetetlen elszántságra volt szükségük. A várostromok nemegyszer török győzelemmel végződtek. A végvárrendszer mégis betöltötte feladatát: lefékezte, majd megállította a török magyarországi terjeszkedését. A végvárak a 17. század végén, a török kiűzésével hadászati jelentőségüket elvesztették. A bécsi udvar – attól félve, hogy Habsburg-ellenes függetlenségi harc támaszpontjaivá válhatnak – a 18. század elején többségüket felrobbantották. (Forrás: Illés György: Végek dicsérete. Magyar végvárak)
Martyn Ferenc: A györöki Szent Mihály dombnál (eredeti grafika - vegyes technika, Berzsenyi Emlékkönyv illusztráció, 1976)
Leírás
Martyn Ferenc festő- és grafikusművész A györöki Szent Mihály dombnál című vegyes technikával készített grafikája 1969-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. A grafikai alkotás több évtizedes alkotói tevékenység során született szerves kollekció eleme, amely a magyar felvilágosodás legendás alakja, Berzsenyi Dániel születése kétszázadik évfordulója tiszteletére a költő életrajzi dokumentumainak eddigi legteljesebb gyűjteményeként megjelenő Berzsenyi Emlékkönyv (szerk.: Dr. Merényi Oszkár, Kaposvár - Szombathely, 1976) írásos anyagának illusztrációjaként került publikálásra. Martyn Ferenc (Kaposvár, 1899. jún. 10. – Pécs, 1986. ápr. 10.): festő, grafikus, kerámikus, Munkácsy-díjas (1962), érdemes (1970) és kiváló művész (1978), Kossuth-díjas (1973). Rokona, Rippl-Rónai József házában eltöltött ifjú- és gyermekkora során ismerkedett meg először a francia szürrealizmussal, majd a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Vaszary János és Réti István mellett folytatott tanulmányokat. 1926-40 között Párizsban élt, kapcsolatba került a legújabb festészeti irányzatokkal, Chirico metafizikus szürrealizmusával, s 1933-ban csatlakozott az Abstraction-Création művészcsoporthoz. Részt vett kiállításaikon, szinte valamennyi európai országban megfordult. Magyarországon a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) csoport tagjává választotta, s 1929-ben az ő meghívásukra mutatkozott be a Tamás Galériában. 1939-re kialakult festői világa, amelynek alapja a síkban megoldott tér és mozgás, s a valóság elemeinek elvont, szublimált megjelenítése. Mindehhez a színek tisztasága, rendje és egymással kölcsönhatásban érvényesülő harmóniája járult. 1940-ben hazatért, s 1945-ben véglegesen Pécsett telepedett le. 1945 után egyik megalapítója volt a Galéria a Négy Világtájhoz nevű kiállítóhelyiség köré csoportosuló Elvont Művészek Csoportjának. Az 1940-es években európai iskolázottságú festményei mellett a modern magyar szobrászat első kísérleteit hozta létre, s átütő erejű grafikai sorozatát, A fasizmus szörnyetegeit. A háborút követően a nonfiguratív irányzatok egyik legfontosabb hazai képviselője és kiteljesítője volt. Művészetét a látvány és az emlék geometrikus, absztrakt formákban való megragadása jellemzi az élmény, a látottak erejének visszaadásával. Dinamizmus és a tiszta színek harsány harmóniája uralja képeit. Több irodalmi műhöz készített illusztrációt, illetve az írói gondolatot kísérő rajzot. Ezeken nem csupán egy-egy epizódot jelenít meg, hanem hiteles érzékletességgel láttatja a szereplőket is. Életművében az absztrakció és a valóságlátás nem szakad el egymástól. Természeti, tárgyi, emberi hivatkozások vannak jelen a képek rejtett világában. Egyrészről a szabadságvágy különböző szimbólumai, másrészről a magyar folklór és az antik mitológia elemei figyelhetők meg a rajzokon és festményeken. A pontos megfigyelésen alapuló ábrázolástól a konstruktív koncepciókon át a geometrikus és spontán absztrakciókig, a látvány, emlék, belső lényeg megragadásának minden rétegében otthonos - mind a festészet mind a rajzművészetet tekintve. Színvilága, formanyelve sokban merít a zenéből és napi kultúra rekvizitumaiból. A zene hangjait vonalakban és színekben élte át, számára a zene ritmust és harmóniát jelentett. Számos irodalmi remekmű kiváló illusztrátora. Plasztikával, kerámiával is foglalkozott. Martyn Ferenc polihisztor művész: korának teljességét igyekszik felfogni és kifejezni, a magyar avantgárd és absztrakt művészet emblematikus alakja.
