Irredenta szobrok (Kelet)

Oktatás

Általános

Manda ID
304389
Cím
Irredenta szobrok (Kelet)
Leírás
1921. január 16-án több mint nyolcvanezer fős tömeg előtt avatták fel a Szabadság téren az úgynevezett irredenta szobrokat (más néven Magyar feltámadás szoborcsoport). A Védő Ligák Szövetsége Kertész K. Róbert akkori miniszteri tanácsos, a Kultuszminisztérium művészeti ügyosztálya vezetőjének javaslatára határozta el az elszakított országrészeket jelképező szoborcsoport elkészítését és felállítását, hogy művészeti alkotásokkal is erősítse az egybetartozás gondolatát. A szövetség megrendelésére így a Felvidék (Észak) szobrát Kisfaludi Strobl Zsigmond, Alpokalja (Nyugat) szobrát Sidló Ferenc, a Délvidék (Dél) szobrát Szentgyörgyi István és Erdély (Kelet) szobrát Pásztor János szobrászművészek készítették el. 1928. augusztus 20-án a szoborcsoport alkotta félkörív közepén avatták fel a téren az ereklyés országzászlót, amely félárbocon hirdette a magyar nemzet fájdalmát elveszett országrészei miatt. A zászló a II. világháború során megsérült, maradék részeit a szovjet emlékmű építésekor lebontották. A viszonylag épen maradt szobrok ezután még négy hónapig álltak, majd őket is eltüntették. További sorsuk ismeretlen, a mai napig egyik szobor sem került elő. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményének részét képező képeslapon Kelet szobra látható: a magyar őserőt megtestesítő Csaba vezér megszabadítja a kopjafához láncolt, Erdélyt jelképező elalélt férfialakot, aki görcsösen szorítja magához az országrész címerét. Különböző politikai köröknek és társadalmi szervezeteknek köszönhetően az irredentizmus kialakulása már 1918–1920 között megkezdődött, de tényleges kibontakozására a trianoni békeszerződés után került sor; eszmeisége áthatotta a két világháború közötti teljes időszakot. Hamar kultusszá vált Magyarországon az alapelv, amely szerint az ideális természeti és politikai egységet képező történelmi Magyarország felbomlasztása igazságtalan és az egész emberiségre nézve káros cselekedet, a régi határok lehetőség szerinti teljes visszaállítása pedig a magyar társadalom legszentebb célja. Ekkoriban születtek meg az első irredenta jelszavak: az „Így volt, így lesz!” és a „Nem! Nem! Soha!”, melyekhez később a „Mindent vissza!”, a „magyar igazság”, a „magyar feltámadás”, a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a Magyar Hiszekegy és társaik csatlakoztak. A húszas évek második felétől rendszeressé váltak az állami ünnepek és félhivatalos nagygyűlések keretében megtartott trianoni megemlékezések, elszaporodtak az irredenta emlékművek, komolyabb tételben és választékban kereskedelmi forgalomba kerültek különféle irredenta árucikkek, s a jellegzetes motívumok az emléktárgyak után hamarosan a használati tárgyakon is megjelentek. Különösen elterjedtek a trianoni témájú levelezőlapok, melyek postázásával a feladó személyesen hívhatta fel a külföldi rokon, ismerős figyelmét a Magyarországot ért méltánytalanságra. Emellett újjászületett a magyaros öltözködés divatja, hiszen a háborús vereség és a trianoni gyász érzelmei ismét felelevenítették a hazafiság viselettel való kifejezésének igényét. Ezen időszak kormányainak az irredenta közhangulatot megalapozó propagandája mellett természetesen nem szabad lebecsülni a lakosság spontán reakcióit sem, hiszen a társadalom tagjainak többségét személyesen is érintette a terület- és lakosságvesztés: volt, akinek szülőháza, rokona, ismerőse, halottja, ingatlanja, gazdasági érdekeltsége maradt az új határokon túl. A magyar irredentizmus szimbólumkészletének három típusát lehet elkülöníteni. Az első és legáltalánosabb a krisztusi szenvedéstörténet vulgarizálása volt: e szerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, kálváriáját járja, keresztre feszítik, megalázzák, egyedül marad, de hamarosan dicsőségesen feltámad. A másodikban a szabadságharccal való mesterkélt párhuzamok domináltak: a magyarság olyan példamutató, magasztos nemzeti függetlenségi mozgalomban egyesül, amely kiváltotta az egész világ tiszteletét, és amelyben kitűnő egyéniségek sora, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, a magyar ügy zászlaja alá áll. A harmadik típus alapja a honfoglaló-honvédő ikerszimbólum aktualizálása volt: a haza földjét meghódító hős elszántan védelmezi a hont a rátörő ellenséggel és rablókkal szemben, majd a már kereszténnyé lett országra zúduló istentelen hordáktól védi az Eszmét, nem törődve saját sorsával, s ez az önfeláldozás teszi alkalmassá az örökös újjászületésre. Látható, hogy e szimbólumok bizonyos találkozási pontokon egymást kiegészítették, sőt egymásba is olvadtak. Még fontosabb volt azonban, hogy mindhárom jelképrendszer kiválóan alkalmas volt a romantizálásra, hiszen valamennyiben megvolt a szélsőségek találkozása, mikor az igaz hős a gonosz csapásai alatt vérzik, de nem bukik el végleg, sőt a korábbinál nagyobb dicsőséggel emelkedik föl. (…) Az irredentizmus mint társadalomlélektani önterápia részben betöltötte feladatát, hiszen valamilyen módon segített feldolgozni a megrázkódtatást, de legalábbis gondoskodott a fájdalomcsillapításról, ugyanakkor idővel a kultusz külsődleges jegyeinek továbbélése mellett éppen a tartalom merült lassan feledésbe. (Forrás: Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között)
Földrajzi vonatkozás
Budapest

Kompetencia

Kompetencia
Szociális és állampolgári kompetencia
Évfolyam
9-12. évfolyam
Módszertani javaslat
Műveltségi terület
Ember és társadalom
(2 kép)
Összes letöltése

Adatok exportálása: