Madarász Gyula: Örökségünk romjai

Oktatás

Általános

Manda ID
53129
Cím
Madarász Gyula: Örökségünk romjai (gouache festmény, 2000-2005)
Leírás
Madarász Gyula festő- és grafikusművész, művésztanár Örökségünk romjai (2000-2005) című gouache festményét a képzőművészet kedvelő közönség 2010. november 8. és december 7. között a debreceni Kölcsey Központ Bényi Árpád Kiállítótermében tekinthette meg a Házas – Társ –Művészet című kiállításon, amely a debreceni Madarász házaspár ’közös’ 75 esztendős jubileumi tárlataként valósult meg Debrecen Megyei Jogú Város önkormányzata támogatásával. Az aquarell, gouache és tempera tájképfestészet öntörvényű, rendhagyóan kimagasló, zseniális mestere 1935. március 14-én született a Hajdú-Bihar megyei, a sárréti – bihari falvak jellegzetességeit, arculatát őrző Zsáka községben. Az általános iskolát Bakonszegen, gimnáziumi tanulmányait a berettyóújfalui Arany János Gimnáziumban végezte. 1956-ban az Egri Pedagógiai Főiskolán rajz-biológia szakon, majd 1980-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát. 1956-tól 1975-ig Hajdúnánáson tanított általános iskolában és a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban, valamint képzőművészkört vezetett a városban. Első önálló kiállításával is itt mutatkozott be a nyilvánosság előtt az 1961-es esztendőben. 1960-ban bekapcsolódott a Tokaji Művésztelep munkájába, s ezt követően 1961-től Hajdú-Bihar megyei rajz-szakfelügyelőként tevékenykedett. 1964-ben felvették a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjába, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. 1970 és 1976 között a Képzőművészek Kelet-magyarországi Területi Szervezete Hajdú-Bihar megyei elnöke, 1981-től pedig a Magyar Képzőművészek Szövetségének tagja. 1975-ben pályázat útján elnyeri a Debreceni Tanítóképző Intézet tanári állását, főiskolai docensként végzi oktatói munkáját. 1978-tól 1989-ig a Debreceni Tanítóképző Főiskola Művészeti Tanszékének vezetője, főiskolai tanár. 1990-től egészen haláláig szabadfoglalkozású művészként alkotott. 1961-től rendszeresen kiállít hazai és külföldi galériákban. Alapító és aktív tagja a hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek, valamint a Hortobágyi Alkotótábornak. Dolgozott a Tokaji, Vajai, Abádszalóki és a Hajdúszoboszlói Cívis Művésztelepeken, de visszatérő tagja lengyelországi, erdélyi, bulgáriai, vajdasági, franciaországi művésztelepeknek is. Több mint ötven kiállítást rendeztek a műveiből, amelynek legfontosabb állomásai: a Műcsarnok, a Magyar Nemzeti Galéria, Ernst Múzeum, a Vigadó Galéria, rangos hazai tárlatok, biennálék. A határainkon túl Linzben, Salzburgban, Leodingban, Helsinkiben, a franciaországi Morestelben és Caluire-et-Cuire-ben mutatkozott be önállóan. Művészeti alkotótevékenységét 1989-ben Holló László-díjjal, 1995-ben Kölcsey Ferenc-díjjal és 2003-ban Csokonai-díjjal ismerték el. Különlegesen gazdag és termékeny életpályája folyamán művészi hitvallásában, a kitaposott út igazában és alkotókedvében megerősítette a hűséges feleség, Madarász Kathy Margit (1935-2015) Ferenczy Noémi-díjas textilművész, akinek ruhatervező iparművészi tevékenysége ugyancsak a hagyományok, a népművészet integrálásával, a ’megőrizve fejlődés’ útján kívánt önálló stílust teremteni. Lelkesítették és őszinte barátsággal követték nyomon, méltatták művészetét a régió hasonló gondolkodású, kifinomult érzékenységű, ’nyitott szemű’ írástudói: költők, írók, irodalmárok, néprajzkutatók, művészettörténészek, társadalomtudósok, kritikusok. Madarász Gyula 2012. február 8-án hunyt el, 77 évet élt. (kobzosBBL) „Minden energiámmal csak az alkotásra koncentrálok, minden percemet az köti le. Az élet megtanított arra, hogy az ember önmagával szemben is igényes legyen. Alkotásaival is úgy szerepeljen, hogy a legjobbat próbálja megfogalmazni. Talán nem is tudja megérteni azt olyan ember, aki csak úgy műveli a művészetet, kikapcsolódásként, hobbiként, hogy micsoda nagy dolog az, hogy az ember létrehozza az alkotását, és úgy alakul az az alkotás, hogy önmaga is kisugárzik abból. Talán ez a legnehezebb, a nagy művészet életében is ritka pillanatok ezek, de ha az ember megéri ezeket a pillanatokat, akkor szinte a mennybe száll, megkönnyebbül, egy fajta kellemes fáradtságot érez, majd két-három hét után döbben rá, hogy mit is csináltam. Mert ezt én így akartam, mert ezt én így terveztem. Nagyon sok esetben ez az akarás, az anyag, a festék, a vászon és az alkotószemély közötti vad tusakodás, ami nemcsak az akaraton múlik, hanem az a képesség, ami rejtve benne van az emberben, és az ki is tud sugározni.” (Madarász Gyula) „Madarász Gyula művészete azért eleven és azért hat bennünk, emberekben, mert őrzi a fák tanításait, a füvek példáját. Fáin gyakran nincs lomb, csak a megmaradás fekete törvénye. Mert fái olykor feketék, mint ahogy a fekete madár, a varjú is gyakran ott van a képeken. Ugyanis Madarász amikor festi, akkor őrzi és félti is azt a világot, amely az övé, a mienk, embereké. Düledező kerítések, sárguló házak mutatják, mennyire érzi, hogy a világból lassan kimúlnak a meleg otthont nyújtó vályogházak, a deszkakerítések, az árnyékot adó fák, derékaljat nyújtó füvek. És úgy vigyázza őket, hogy a táj, a föld, a flóra féltésében, szeretetében a legmélyebb érzelem és gondolat sugárzik felénk: a hűség. Mert ez a fogalom Madarász művészetének legtisztább és legigazabb summája. Nem esztétikai summázat, hanem etikai, morális, amelynek gyökere a szívben van, és abban a kiismerhetetlen és megmagyarázhatatlan emberi tulajdonságban, amit léleknek is neveznek.” (Bényei József költő, újságíró) „… Ha megkérdeznék Madarász Gyulát, nem arról beszélne, hogy mi látható egyik vagy másik festményén, s nem is arról, mit akart velük kifejezni. Ő arról beszélne inkább, hogy mit jelent a hűség, és milyen örökségként kell őrizni azt… Szinte mindegyik képe egyetlen (fikciós) címbe futna össze, amely így hangzik: ’örökségünk romjai’. Számon kérő egyben a viszony, hiszen örökségünk a születésünk pillanatától felelősséget is jelent. Akár a hűség. És miért van romokban ez az örökség? Madarász Gyula művészként nem egyes szám első személyben gondolkodik. Neki egy egész közösség nevében kell nemcsak ábrázolni a környezetet, hanem kifejezni azt a viszonyt is, amely ember és ember, a történelmi és a személyes idősík között létrejön. Bele kell vetíteni a húsban-bőrben született gondolatot és érzelmet a festménybe, mindazokat az intellektuális, lelki és fizikai viszonylatokat, melyek meghatározzák a létezésünket. Abból az örökségből kell táplálkoznia, amit kaptunk, és arra az emberi, szellemi, természeti örökségre kell építenie, amit minden körülmény között tovább kell adnunk másoknak – a hűség értékeivel kigyémántozva.” (Dr. Vitéz Ferenc költő, író, irodalomtörténész) „Beszédesek Madarász Gyula nyírségi tájai is. Más itt a formarend mint a Hortobágyon, de nem hegyvidék még, sem alföld. A síkokat dombkerítések szeldelik. Eddig inkább Krúdy epikájából ismerjük a nyíri csendet, a Nyírség titkokat lebbentő világát. Madarász friss szemmel látta meg a Nyírség szépségeit is. Tájaiban ott az ember lélegzete, az emberi tekintet. Bakonszegi portáit nézve magam oda képzeltem Bessenyeit is, az egykori testőrt, hátában az elzengő viharral. Engem a képeken kifejeződő emberi magatartás Veres Péterre, a verespéteri hűségre emlékeztet. Úgy hiszem, Madarász Gyula sem cserélné el a maga felnevelő táját, a világ legkápráztatóbb tájával sem. Igazán boldog ember lehet, megtalálta azt a biztos pontot, azt a kört, amelyben művészetének érdemesen élhet!” (Dr. Czine Mihály irodalomtörténész)
Földrajzi vonatkozás
Debrecen

Kompetencia

Kompetencia
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Évfolyam
9-12. évfolyam
Módszertani javaslat
Műveltségi terület
Mûvészetek
Média letöltése

Adatok exportálása: