I. világháborús katona és felesége [A paraszti kultúra családzsánere fotográfiai sorozat]

Oktatás

Általános

Manda ID
392045
Cím
I. világháborús katona és felesége [A paraszti kultúra családzsánere fotográfiai sorozat] – (archív fekete-fehér /barnított/ pozitív papírkép, ismeretlen alkotó, ismeretlen helyszín, XX. század eleje; Thorma János Múzeum – Fotótár, Kiskunhalas)
Leírás
A XX. század elején készült családi fotográfia (archív fekete-fehér /barnított/ pozitív papírkép), melynek szerzője/alkotója és a kép készítésének helyszíne ismeretlen, évtizedek óta a kiskunhalasi Thorma János Múzeum gazdag fotográfiai gyűjteményének egyik darabja. A fénykép a múzeumban kutatási engedéllyel hozzáférhető és tanulmányozható, valamint a MaNDA adatbázisban egyaránt megtekinthető. "A család – néprajzi szempontból – a legkisebb társadalmi egység, tagjait vérségi és házassági kapcsolat fűzi össze. Eredetileg patriarchális rendszerű, azaz a rangidős férfi, a családfő rendelkezett a család ügyeiben és a vagyon felett. Létezik kis és nagy attól függően, hány generáció él egy fedél alatt, de a család kifejezés leggyakrabban a kiscsaládot jelöli, amely a szülők és a gyermekek közösségét jelenti. A családfő a legnagyobb hatalommal, tapasztalattal és tisztelettel bíró személy, rendszerint férfi volt a paraszti kultúra családfogalmában. A nagycsaládban gazda névvel illették, és minden vagyon felett ő rendelkezett, a gazdaság és a család életét ő irányította. A patriarchális berendezkedés már évezredek óta jellemző magyar tradíció, egykor a nomádpásztorkodásra és az állattenyésztésre való áttéréssel erősödhetett a férfiak szerepe, így az apajogúság. A férj egyik alapvető feladata a munkaszervezés és az irányítás volt, hiszen a családi munkából mindenki kivette a részét korának és nemének megfelelően. Az apa és a gyermek kapcsolata a családba fogadás szertartásával kezdődött, amikor az édesapa – illetve annak rokonai – jelképesen elismerték magukénak az újszülöttet, például a küszöbre helyezett gyermeket apja felvette, kalapját ráhelyezte vagy az istállóban lovára „felültette”. A fiúgyermek munkaképes koráig az apával nem volt meghatározó viszonyban, addig a család nőtagjai foglalkoztak vele. A kisfiú 6 esztendősen már libát őrizhetett az udvarban, majd a legelőn, később az apja tanította meg a munkára, azaz kapálni, kaszálni, majd általában 18 éves kora után együtt arattak. A kisgyermekek és a lányok, akik munkavégzés szempontjából nem voltak „hasznosak” a családon belül, az apa számára nem bírtak jelentőséggel, az anya feladata volt a róluk való gondoskodás. A férjnek volt nagyobb szava, a családi hierarchiában a feleség hozzá képest alárendelve állt, sokszor cselekedeteit és – például búcsúba, lakodalomba szóló – kimenőit is megszabta. Érdekes jelenség volt, és az alá-fölérendeltségi viszonyokat hangsúlyozta, hogy a feleségnek magáznia kellett az emberét, az asszony azonban tegező megszólítást kapott, illetve az utcán pár lépéssel lemaradva szabadott követnie a férjét. A paraszti társadalom követelményrendszere az asszonyok irányában szigorúbb volt egyébként is, bizonyos tulajdonságokat, például engedelmesség, szorgalom, takarékosság mint asszonyi erényt tartott fontosnak, sőt a testi fenyítés felett is gyakran szemet hunyt. Az asszony legfontosabb feladatai a házi és ház körüli munkák elvégzése volt: a főzés, a kenyér, a tejtermékek és a tojás biztosítása, a szárnyasok körüli teendők, illetve a család ruházkodásának és mosásának gondja, de a szövés, a varrás és a kelengye elkészítése is őt terhelte. Mindemellett a gyerekek nevelése és ellátása is a nőre hárult. Fogamzásgátlás hiányában a gyermek születése és halála mind természetes volt, az élet részét képezte, a gyermekhalál gyakori előfordulása miatt az édesanyával való kötődés is később bontakozott ki. Viszont mire a gyermek elérte a tizenéves kort, az asszony szerepe volt segíteni őt a párkeresésben és a házasság megvalósításában. Lányok esetében az anyával közös feladat volt a kelengye megvarrása. Az egykézés a 19. század derekán jelent meg bizonyos területeken, főként a Dél-Dunántúlon. A szülők tudatosan csupán egyetlen gyermeket vállaltak, amelynek fő oka a családi vagyon, illetve földtulajdon egyben tartása, a szegénység elkerülése volt. Mivel egyetlen utódról kellett csupán gondoskodni, ezért neki megpróbálták a lehető legtöbbet megadni, sőt túlzásba esve kényeztették, de az egykéző társadalmakra amúgy is jellemző volt a hivalkodás, a kifelé mutatott jómód. Az egykéző vidékeken a nőknek nagyobb presztízs jutott, hiszen sokszor a lánygyermek egyedüli örökösként egy egész vagyont kapott. Ez a szokás egy különös jelenséget hívott életre, a vőséget. Ha a lányok nem találtak vagyonban hozzájuk illő férjet, akkor egy szegényebb legényt választottak, aki a lány szülői házába költözött, és ott dolgozott apósa, anyósa hasznára, alárendelt, szinte cselédszerepben – a jövőbeli vagyon érdekében. A vő olykor kitörhetett a megalázó helyzetéből, ha jól dolgozott, idővel megbecsülték, illetve ha özvegységre jutott, az elhunyt asszony szülei ragaszkodtak hozzá főként a munkaereje miatt. A vőség szokása azért is volt rendhagyó, mert a fiatal házasok általában a férj szüleivel egy fedél alatt kezdték meg a közös életüket. Ha így történt, akkor nagy szerepet játszott az anyós a menye életében – akitől a fiatalasszony ugyanúgy segítséget kérhetett akár édesanyjától, viszont a családi hierarchiában fölötte álló anyósa meg is szabhatta tetteit, viselkedését. Kapcsolatukat – és a családban lévő nők viszonyát – befolyásolta az anyós temperamentuma, de általában a menyecskét kevesebb jog és szórakozási lehetőség, ellenben több munka illette, mint a gazdasszony még hajadon lányait – például a többi női rokonnal ellentétben a menyecskék mezőgazdasági munkát is végeztek. A nagyszülőknek szintén szerepük volt a gyermeknevelésben, mivel a szülők rendszerint dolgoztak. Főként az anyai nagyanya segített lányának, amikor vigyázni kellett a kicsikre, illetve gyakran a szülésnél is jelen volt. A nagyszülő-unoka kapcsolatra természetesen kihatással volt, hogy együtt élnek-e nagycsaládként, az unoka neme, illetve hogy az öregszülő fiának vagy lányának gyermeke. A lánnyal az öreganyának szorosabb maradt általában a kapcsolata, viszont az öregapák a fiúunokákat becsülték jobban mint leendő örökösöket, szívesen meséltek nekik régi történeteket, énekeltek nótákat." ( A paraszti kultúra családzsánere - Forrás: https://mandadb.hu/cikk/1281082/A_paraszti_kultura_csaladzsanere)
Földrajzi vonatkozás
Kiskunhalas

Kompetencia

Kompetencia
Természettudományos és technikai
Évfolyam
1-4. évfolyam
Módszertani javaslat
Műveltségi terület
Ember és társadalom

Kompetencia 2

Kompetencia 2
Természettudományos és technikai
Évfolyam 2
9-12. évfolyam
Módszertani javaslat 2
Műveltségi terület 2
Ember és társadalom

Adatok exportálása: