Ikafalvi Farkas Béla: Lellei nyár

Oktatás

Általános

Manda ID
574630
Cím
Ikafalvi Farkas Béla: Lellei nyár (olajfestmény, 1971)
Leírás
Ikafalvi Farkas Béla (1939-2018) festőművész Lellei nyár (1971) című olajfestményét a 60 esztendős kiváló alkotó tiszteletére 1999-ben november 12-től december 11-ig a kaposvári Vaszary Képtárban rendezett életmű-tárlaton tekinthették meg a képzőművészetek iránt érdeklődők. A megnyitó alkalmával a széles spektrumú, gazdag horizontú életművet Szita Károly Kaposvár polgármesterének köszöntője után Dr. Pogány Gábor művészettörténész ajánlotta a jelenlévők figyelmébe. Az életmű-tárlathoz katalógus készült, amely a Vaszary Képtár kiadásában jelent meg. (Cím: IKAFALVI FARKAS BÉLA; szöveg: Dr. Pogány Gábor, Dr. Pandur József, Dr. Losonci Miklós, P. Szabó Ernő; fordította: Dr. Farkas József /angol/, Kovács Renate /német/; foto- és reprográfia: Baksa Ferenc, Csonka Béla, Mezriczky Róbert; kiadó: Vaszary Képtár, Kaposvár, 1999; készült: PROFILMAX Nyomda – Kaposvár) A prezentált festményt is tartalmazó figyelemreméltó, művészeti album kvalitású kiállítási katalógus a MaNDA adatbázisában PDF formátumban digitalizálásra került, amely szabadon hozzáférhető, megtekinthető, tanulmányozható és letölthető. Ikafalvi Farkas Béla festőművész élete tragikus módon kezdődött: 1939. április 29-én látta meg a napvilágot Kaposváron, de édesanyja szülés közben életét vesztette. Az édesanya áldozathozatalának emlékezete aperiodikus traumatikus fel-feltörő életérzésként, olykor önvádként egész élete során végigkíséri, amely műalkotásainak pszichológiai antropológiai analízise folyamán is érzékelhető, felfedezhető. Tanulmányait az Egri Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakán, majd a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola Rendkívüli Tanárképző Tagozatán végezte. Mestere Jakuba János Munkácsy-díjas festőművész volt. 1960 óta rendszeresen szerepelt megyei, országos és nemzetközi egyéni és csoportos kiállításokon. 1967-től évtizedekig a rajztanítás és a vizuális nevelés Somogy megyei szakfelügyelője, szaktanácsadója volt. Jelentős munkáit őrzik hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekben, galériákban: Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár; József Attila Múzeum, Makó; Xantus János Múzeum, Győr; Kálmán Imre Múzeum, Siófok; Liszt Ferenc Múzeum, Sopron; továbbá Németország, Kanada, Lengyelország, Ausztria, Anglia, Franciaország, Hollandia, Szicília, Horvátország, Japán, etc. Székely Bertalan-díjjal (1971), Kaposvár Város Művészeti díjjal (1972, 2003), Középkelet-európai nívódíjjal (1992), Enna város (Szicília) bronz plakettjével (1994), a ’Veszprém-Bakony-Balaton’ Országos pályázat első díjával (1996), a Somogy megyei Önkormányzat különdíjával (2002, 2005), a Cívis Nemzetközi Művésztelep 2005. évi díjával és a Nemzetközi Miniatűr Kiállítás Kaposvár fődíjával (2006) jutalmazták munkásságát. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Vízfestők Társasága, a Somogyi Alkotók Egyesülete és a Kapos Art Képző- és Iparművészeti Egyesület tagja volt. „Képei a 60-as évek óta derűs, ugyanakkor változatos képet mutatnak. Utazási élményeit, a táji motívumokat üde impresszionista akvarellekben, valamint stilizált kompozíciókban rögzítette. Figurális témáit dekoratív felületek posztimpresszionista tömörítéseivel oldotta meg. Fonyódra költözésével egyidejűleg meghatározó lesz számára a Balaton világa: a tóparti látomások mind elvonatkoztatottabb irányú feldolgozásai válnak akvarelljeinek fő motívumává. Fokozódó tudatossággal és a vízfestékben rejlő spontaneitás friss kiaknázásával egy konstruktívabb formakészlet kiművelését is folytatja, esetenként a kettőt ötvözi.” (Géger Melinda) „– Sokáig kereste a saját hangját, aztán amikor a nyolcvanas években a Balaton-partra költözött, megtalálta – mondta róla Géger Melinda művészettörténész, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum főmuzeológusa. – Már korábban is kacérkodott a modernekkel, ám a fonyódi műtermében kialakított egy egyedi, montázsos világot: a konstruktivizmust összevonta a tájfestészettel, létrehozva ezzel egyfajta táj-álom festészetet. Mindezt akvarelleken. Dolgozott persze olajjal is, sőt, a nyolcvanas évek közepére szinte elhagyta a vízfestéket és a temperát, ám a Balaton visszatérítette az eredeti útra. Az útjára. – Azért kedvelem, mert akaratos – mondta egy korábbi interjújában. – Nem lehet javítani, s ha az ember elkezd egy képet, be kell fejezni, nem lehet heteket-hónapokat ülni fölötte. Az sem zavarta, hogy a képzőművészet mostohagyerekeinek tartják az akvarellistákat, mondván, temperával és papírral nem lehet maradandót alkotni. Ilyenkor mindig a régi nagyokra hivatkozott: ha Turnernek nem derogált akvarellt festenie, akkor ő miért váltana. S vallotta, finomabban lehet kifejezni vele a hangulatokat, érzéseket, mint olajjal. Elismerései és tárlatai őt igazolták, egy-egy szerencsétlenebb momentum pedig az akvarellek fitymálóit: előfordult, hogy egy kiállításra már az előző nap kocsiba rakták a képeit, aztán a sofőr beállt egy nyirkos garázsba – a tárlat anyaga olyanná vált, mintha hullámpapírra festette volna őket… Ám ez sem tántorította el, s így az elmúlt évtizedek egyik legjelesebb honi akvarellistájának képei ismertek lettek a határokon túl is, művei szerepeltek több lengyel, német, olasz és japán kiállításon, mindenhová elvíve a Balaton fényeit, árnyait, színeit. A nád suhogását, a hullámok csobbanását. Vízfestékbe foglalva a vizet.” (Vas András: Ikafalvi Farkas Béla, az akaratos akvarellek festője – in:https://nepszava.hu/3030399_ikafalvi-farkas-bela-az-akaratos-akvarellek-festoje) „Ady Endre nyomán Ikafalvi Farkas Béláról mondhatjuk el az igazságot, hogy ő elindult a maga patakjáról és elérte a maga nagy vizét. Azt az óceánt, amelyet képein keresztül mutat be. Ikafalvi Farkas képeiről elmondható, hogy ebben a relációban, ezen a formai ösvényen elérte az optimumot. Munkásságában az az érdekes, hogy miközben absztrahálja a világot, rádöbbent mindannyiunkat, hogy az absztrakciónak miben van az értelme: a sűrítésben, a tömörítésben. A festő akvarelljeinek fő erénye ez, hogy az esztétikai hatás a formák tisztasága mellett gondolatokat is ébreszt, gyönyörködtetést kelt és meditációs röptéket ad mindannyiunknak. Művészetének jellemzői a kékbe ágyazott világ, a jó arányokkal kiegyenlített organikus elemek. Az ő ábrázolásának megvan a látványöröme és megvan a belső értelme is. Ez nem más, mint Ikafalvi Farkas Béla egyénisége. Gondolatiságát, intellektuális erejét üdvözlöm művészetében.” (Dr. Losonci Miklós művészettörténész, egyetemi tanár) „Ikafalvi Farkas Béla akvarelljei, amelyeken a jelek és az emberi figurák együttese a természeti motívumokkal társulva kísérlik meg a természeti körforgás mozgatóinak megragadását, amelyek elidegenítő hideg színeivel mintegy a tárgyilagosan vizsgálódó szakember alapállását sugallva veszik szemügyre az élet egészen apró, mégis nélkülözhetetlen egységeit. Hol górcső alá helyezi, hol ’a szép híves patak’ felületén, hol egyenesen a Víz mélyén kialakuló élet részeként szemléli azokat.” (P. Szabó Ernő – művészettörténész, képzőművészeti kritikus, szakíró) „Szokták volt mondani, hogy a hegedű a hangszerek királynője. Teste kicsi és törékeny hangja lehet halk vagy erőteljes, ahogy mestere kívánja, de húrján az egyszer lefogott hang megváltoztathatatlanul lesz-marad hamis vagy tiszta. Megkockáztatom: a festészetben így áll a dolog egy kicsit az akvarellel is. Kisméretű gombról vagy tégelyből vesszük az anyagot, tiszta vízzel hígítjuk, a színeket, felrakjuk halványan vagy erőteljesen. Bírja, ha bő vízben tocsogva úsznak a pigmentek, de kezelhető, ’szárazon’, ahogy a mester éppen akkor, éppen úgy gondolja. Ikafalvi Farkas Béla, háta mögött sok évtizedes munkával, akarással és kínlódással jutott arra a pontra, hogy bátran és biztosan tud jönni-menni az akvarell világának különböző folyosóin, hogy gondolatai kifejezésére mindig megtalálja a mindig legmegfelelőbb stílust és formát. Kellő alázattal közelít az anyaghoz, mindenféle felesleges furfang és csűrés-csavarás nélkül, lendületes és biztos ecsetvonásokkal közli gondolatait. Ikafalvi mester soha nem próbálja megerőszakolni az anyagot vagy eszközeit, valami, még nem volt újdonság okán, így részesei lehetünk a csodának, a laza eleganciával megoldott képi világban. A csodának, hogy a legegyszerűbbnek tartott festési technika a fehér papírról visszavert fényben fürdő festékrészecskék által ennyi szépséggel tudják telíteni akár a kiállítóhelyek, akár otthonunk tereit is.” (Gelléri István – galériavezető) „Ikafalvi Farkas Béla négy évtizedes alkotópályája szép példája annak, hogy egy festő sok váltással, kitekintéssel, megújuló festői magatartással mindig képes újabb értékeket felmutatni. Jakuba Jánosnak, neves főiskolai tanárának útmutatásai meghatározták életútját. Elkerülte a spekulatív, különös izgalmakat ígérő képépítést. A látvány közelében, az emberléptékű világban érezte jól magát. Kompozícióiban az egymásnak feszülő formák, az ívelések, a metsződések, a szimbolikus értelmű képelemek, amelyek atmoszferikus, lágy festőiséggel párosulnak. Ezek utalnak az előzményekre, de ugyanakkor a vizuális jelekkel történő képépítés példáivá is váltak.” (Dr. Pandur József – művészettörténész, festőművész) „Munkái harmóniáik mellett szinte mindig nyugtalanítóak is, de nem erőszakosságuk, erőteljes gesztusosságuk által, hanem meditatív konstrukcióikkal. Képei atmoszférája mindig összetett, bonyolult, mely vonatkozik a művek szerkezetére, titkaikra, utalásaikra... Világa tehát sosem reduktív, eszközrendszere nem puritán, de nem is tobzódó, hanem művészi és technikai értelemben is: gazdag. Formavilága sajátos, egyéni, melynek megvalósítása csak az akvarellben lehetséges. Az ilyen művészt nevezhetjük szakmája, technikája mesterének… A természetből építkezik, de művészetében szinte folyamatosan nagy jelentősége van a négy őselemnek, a víznek, a levegőnek, a földnek és a tűznek. A flóra és a fauna általánosságban erőteljesen hat képi világára, miközben tán két konkrét geográfiai toposz alapvető hatású és determináló: a Balaton világa és az erdélyi hegyek monumentalitása. Az őselemek közül is a művésznél a víz kitüntetett szerepű. Mint a technika alapja is tehát, valamint, mint téma is. ,Vizes’ témái egész piktúráját áthatják. Úgy is, mint az élet forrása, mint a megtisztulás vagy újjászületés. S úgy is, mint éppen balatoni, fonyódi vagy badacsonyi impresszió. S színeiben ugyan változatosak munkái, mégis nem tévedünk talán, ha azt állítjuk: a kék, a kék mindenek felett. Akvarellben is az árnyalatgazdagság, szinte kobaltkék, párizsi kék, ultramarinkék. Lágyan és keményen egyaránt. S ha ennek is keressük jelképi, festészeti jelentését, akkor fontos fellapoznunk Johannes Itten expresszív színelméletét. Milyen plasztikusan is fogalmaz! ’A kék mindig árnyékos és legnagyobb pompájában a sötét felé hajlik. Megfoghatatlan semmi, mégis jelenlévő, akar az átlátszó atmoszféra. Az atmoszférájában a kék a legvilágosabb égszínkéktől az éjszakai ég legsötétebb kékes feketéjéig számtalan formában megmutatkozik. Szellemünket a kék a hit hullámain a szellem végtelenségének távolaiba vonja. Nálunk a hit szimbóluma a kék, a kínaiaknál a halhatatlanság szimbóluma volt.’ E gondolatmenetet koherensnek érezzük a művész színhasználatával. Nála is a kék szellemünket a hit hullámain a szellem végtelenségének távolába vonja. A festő színhasználata egyébként változatos és összetett, hol telítettebb, hol opálosabb tónusok állnak előttünk, melyre az akvarell technika megadja a lehetőséget. Külön is figyelnünk kell arra, hogy akkor, amikor sok tarka, színhalmozó vízfestményt látunk, Ikafalvi Farkas Béla elkerüli e csapdákat, sőt a monokróm árnyalatok szubtilis alkalmazásával is kitűnnek képei. Valamiféle panteisztikus világszemlélettel is találkozhatunk így, melyben a természet ábrázolása egyfajta Istenképet, Szellemképet állít elénk. S így találkozik e műveken – melyre ritka a jó művészeti példa – naturális és spirituális. S ha mindebből még tovább keressük az alkotói, magatartásbeli meghatározókat, akkor ki kell emelnünk a művész kontemplációra való érzékenységét, ami egy olyasfajta elmélkedő attitűdöt jelez, amely az ihletés, ihletettség fogalmaihoz közelit, s másikként – ezzel együtt manifesztálódik egy erős koncentráció, amely a művész összpontosító, tömörítő képességeit hangsúlyozza. Mindezzel szervesül, amikor a tűz jelenítődik meg, tereit betölti a levegősség, s mindezeket öleli át a föld biztonsága. Képei levegőssége, a levegő őselemként való jelenléte tágasságot is biztosít munkáinak, melyeken amúgy sincs sosem bezártság, hanem épp a szabadság élménye a meghatározó. Képein sosincs zárt tér... Sokféle lelki, emberi minőség áll így előttünk, végletekkel, szituációkkal, állapotokkal, melyekben alkalmanként ott az indulat, máskor pedig a nyugalomra, csendre intő meditáció.” (Feledy Balázs – művészeti író) Az őselemek küzdelmét és harmonikus egységét festményein egyaránt létfilozófiai síkon ábrázoló, az archetipikus szimbólumokból gótikus katedrálist építő mester 2018. december 13-án a lakásában keletkezett tűzzel harcolva menekítette szellemi értékeit, amikor a lángok magukkal ragadták az Örökkévalóságba, a Mindenségbe. (kobzosBBL)
Földrajzi vonatkozás
Kaposvár

Kompetencia

Kompetencia
Anyanyelvi kommunikáció
Évfolyam
9-12. évfolyam
Módszertani javaslat
Műveltségi terület
Magyar nyelv és irodalom
„Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet… Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.” (Márai Sándor)
„Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet… Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.” (Márai Sándor)
Média letöltése

Adatok exportálása: