Karikás ostor nyele, közepén szurkálások között tulipános faragásokkal díszítve. Az 1936-ból Ropolypusztáról származó tárgy a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének részét képezi. A karikás, karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Kaucsuk- és ólomberakásokkal díszített karikás ostornyél
Leírás
Karikás ostor nyele, mely fehér kaucsukban zárul. A nyél vörösréz szironyozott, színes kaucsuk- és ólomberakásokkal díszített: ágas-virágos és stilizált leveles minta, az ólomberakás cakkos és rácsos mintájú, vörösréz hurokban végződik. Bevésve 1931. A Miskolcról származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének részét képezi. A karikás, karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Karikás ostor nyele. Vastag végén karcolt, keresztformákkal díszített csonthüvely, vékonyabbik végén cakkos sárgaréz hüvely, melyre patkó alakú kis vasfogó van szögecselve. A nyél fém- és kaucsukberakással, kígyóvonalas és pettyes motívumokkal díszített. A Mezőnyék-Ládháza környékéről származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének részét képezi. A karikás, karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Karikás ostor nyele. Felső része ólommal cifrázva. Teknőszerűen kivájt párhuzamos díszekkel, közöttük apró, hurkaszerű minták. A nyél kettős lezáró díszben végződik. Az 1932-ből Marcaliról származó pásztorfaragvány a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének részét képezi. A karikás, karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Karikás ostor nyele kecskerágó fából, középső részén virágos díszítésekkel, csipkézéssel szegélyezett szurkálások között faragott virágmintával díszített. Az 1936-ból Ropolypusztáról származó pásztorfaragvány a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének részét képezi. A karikás, karikás ostor rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták, amit vékony szalagokká vágtak. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a fejrész felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
