Általános

Cím

Kertész Sándor: Múzsa (tempera festmény, 1980-as évek)

Leírás

Kertész Sándor festő- és grafikusművész Múzsa (1980-as évek) című tempera festménye 2003-tól a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. „Kertész Sándor festőművész (Kaposvár, 1940. október 29.) 1980-tól a Művészeti Alap, 1988-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja. A szegedi Tanárképző Főiskola elvégzése után Mezőcsokonyára kerül. A 60-as évek végén kiindulópontként a dekoratív felületekre épülő szürreális nonfiguráció szolgált számára Martyn Ferenc közvetítésében. 1975-től szűkebb lakóhelye, a falu szellemi világa fogalmazódik meg képein. A mindennapi paraszti életet körülvevő tárgyakról, a falusi udvar tartozékait jelentő ócska használati eszközökről készült rajzaiban nem az értékmegőrzés gesztusával, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésével, a szétesés állapotával szembesít. 80-as évek elejétől keltezhető festményeinek is e szociológiai kiindulópontú, karikatúraszerű viszony a meghatározója. Szürreális jelenetei üresen hagyott felületek, szétszóródó tárgyak között játszódnak. Groteszk kiemelések, torzítások, miniatürizált méretek jellemzik e kompozíciókat. A groteszk iránti érzék legtömörebben kis méretű tusrajzokban jut érvényre. Kertész munkásságában a 80-as évek második felében az aktív szituációkat egy befelé fordultabb viszony váltja fel: a személyes vonatkozású lelkiélet foglalkoztatja a szerelem és különösen a nemiség életben betöltött szerepe kapcsán.” (in: Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945-1990., Kaposvár, 1998, 100. p.) „Kertész Sándorra áttételesen hatott ugyan a Szabados János, Honthy Márta, Bors István és Weeber Klára műveiben programszerűen megfogalmazott folklorisztikus igény, alapvető inspirációként azonban korábbi szűkebb lakóhelye, Mezőcsokonya szolgált számára. A környezet apró hordalékvilága után a 80-as évekre egy sajátos, karikatúraszerű viszony lesz képeinek fő atmoszferikus meghatározója, amikor már nem az értékmegőrzés, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésének állapotával szembesít.” (Dr. Géger Melinda, Pannon Tükör, 1997/3) “Jelenetei – különösen az utóbbi években – egyre szélesebb pusztákon, egyre üresebben hagyott felületek között játszódnak, szétszóródó tárgyak között. E töredékes elemek és a köztük- körülöttük virtuskodó kis ’angyalkák’ különös ellentéte az irrealitás érzését fokozza a nézőben. A tárgyakat, akárcsak az emberi alakokat, gyakran elhasznált vaspántok, kapcsok, szétfeslő varrások tartják össze. Lazán tákolt és ugyanakkor széthulló szerkezetekből, pót-/végtagokból áll világunk, életünk és néha magunk is. – vallja a festő. Szárnyaink nyomorúságos toldalékok, kisszerű elrugaszkodásaink kilátástalanok, önmagunkra utaltságunk végzetes. Az ember ágaskodó kimozdulásai hiába biztatóak, összecsatolt tartozékai miatt csupán esendő, nehézkes figura. Az érvényesülés szárnyai csak varrottak, a kiröppenés, elszakadás nehéz.” (Dr. Géger Melinda, Új Művészet, 1990/1.) “Alkotásaiban az emberi alakok és az állatfigurák levetvén hétköznapi arcukat, lélektanilag provokatív és finoman ironikus viselkedésformákat öltenek. A mondanivalót éles és finoman ívelő nonfiguratív ecsetvonás teremti meg izzó fesztelenséggel, határozottan és lényegre törően. A megelevenített állatfigurák a polgári erkölcs tudatosan felmagasztalt kontrasztjait vöröslő fényben juttatják kifejezésre. Kertész Sándor disztributív tértechnikát alkalmaz, amely többnyire egy figurát feltételez, s ez egyben a kép támpillére is. Majd a háttérben mintegy támaszként, alig tapinthatóan felsejlik a mű lényege. A mondanivaló, kinyilatkoztatásként jelenik meg karakteres, pontos nonfiguratív vonásokkal, izzó tömörséggel, s a kép ezen igazi magja féken tartja az akadályokat és a konfliktusokat, amelyekbe az élő teremtmények ütköznek. A művész a figuratív és a nonfiguratív ábrázolás között egyensúlyoz, miközben bizonyos érdeklődést mutat az informális költészettan iránt; a szardonikus, északi ihletésű figurák ábrázolásában mértéktartó, szürrealista biomorfizmusra törekszik. Gazdag kulturális örökséget hordozó művei olyan üzeneteket közvetítenek, amelyeket az élet labirintusában véget nem érő játék vezérfonala köt össze.” (Dr. Francesca Romana Rossi, Olaszország, Udine, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 1989) “Elnyomjuk, vagy hagyjuk felszínre törni: az élet zenitje körül, mint egy hirtelen támadt fuvallat hozta, ki tudja honnan idelebbenő illatfoszlány, egyre gyakrabban sejlenek fel azok az édes-bús fájdalmas érzések, amelyek megfogalmazásával már oly sokan megkínlódtak. Proust több, mint ezer oldalon kísérelte meg, hogy az Eltűnt idő nyomába eredjen, s Gulácsyt is fogva tartotta az Elhangzott dal régi fényről, szerelemről. Egy lebbenő függöny…egy elsuhanó madár…egy ablakosztás jelzése…egy nyári nap melege…kinek-kinek saját emléke. Igen, ez a ’több vonulatú gondolatiság’ a Kertész alkotások lényege. Csak az övé, egyedi, egyéni és utánozhatatlan.” (Horváth János Milán, METESZ Székház, Kaposvár, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 2011)

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Varga Hajdu István: Új utak felé (tus /grafika/, 1978)

Leírás

Varga Hajdu István festő- és grafikusművész Új utak felé (1978) című tusrajza 2000-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. „A népi televényből jött, mint annyi sokan a magyar írók és művészek közül, mint két nagy szellemi példaképe, Egry József és Nagy István. Dunántúlról származik, Somogyból, és magával hozta egy varázsosan szép táj ritmusának az élményét, és őrzi ezt az emléket még akkor is, amikor már elszakadt a természetábrázolástól és útját a nonfiguráció felé keresi, mint ahogy megőrizte a két nagy példakép életművének a tanulságait még akkor is, amikor már művészete formanyelve messze eltért az övéktől.” (Németh Lajos) „Ilyen légritka térben kétszeres merészségnek számít, ha valaki fehér papírt terít asztalára, tollat vesz kezébe, a tollat fekete tusba mártja, és a fehér lapon egy vonalat húz. Nyomot hagy, a természetben sehol föl nem lelhető, legabsztraktabb jelet. Varga Hajdu István visszaadja a rajz, a vonal hitelét. Lapjai merészek, forradalmiak: fehér lapon húzott fekete vonalak szálaiból szerveződő igazi grafikák. Itt nem magamutogató, nem önfitogtató, de gyönyörködtet a rajz. Varga Hajdunak eredeti grafikai koncepciója, önálló stílusa, egyéni világképe van. Rajzai pentaton dallamok, zenéjük van, muzsikálnak, énekelnek. Kevés eszközzel dolgozik, a fekete és a fehér ellentétével, és a vonal végtelen hajlékonyságával, végtelen variációs lehetőségével, érzékenységével. Ha Kassák mester láthatná ezeket a lapokat, alighanem nagyon örülne. Pedig Varga Hajdu nem képarchitektúrákat hoz létre, nem absztrakt, nem nonfiguratív rajzot készít; lapjai figurális grafikák. A vonalak rácsozatán minduntalan átüt egy tölgyfalevél, egy petróleumlámpa, egy emberi alak formája. De nem az épület, a házak, a tájak, a tárgyak, az alakok formája a fontos. Varga Hajdu kezében a toll: röntgenlámpa. Átvilágít, lecsupaszít, fölbont és összefoglal. A képeit nézem, és egy hosszúhajú, fésülködő lányt látok, aki kibontja haját, a sötét szálak szinte fölszikráznak, elektromos fényt kapnak, aztán haját elrendezi, befonja, majd a fonatot fején koronaként föltornyozza. Sűrűsödés és ritkulás, egyensúly és mozgás, nyugalom és átmenet – ez rajzainak igazi jelentése. Az epikus tartalmú címek ne tévesszenek meg: Varga Hajdu nem lerajzol jeleneteket, hanem lelkiállapotokat vetít elénk. Leggyakrabban talán a magányt, az egyedüllétet, a városi ember otthontalanságát érzem lapjain. Alak és környezet viszonya, jelképpé növesztett fái, keresztjei, emberalakjai ezt az érzést sugalmazzák. S ahogy minden rend energiák feszüléséből teremtődik, a vonalak puha, sugaras vagy hullámszerű – de mindig törvényszerű – áramlása mögött itt is egy szenvedélyes ember szívdobogását érzem. Aki tudja a soha meg nem tanulhatót: kevés szóval a teljes életet fölidézni. Varga Hajdu István a fehér lapon a fekete vonalakkal az élet gazdagságát, teljes színességét teszi elénk.” (Tüskés Tibor) „Íme, a művészi pályán sokszor magára hagyott, méltó megrendelésekhez, kedvezőbb munkakörülményekhez sohase jutott alkotó ’mellékágon’ is képes volt elsőrendűt, senkiéhez sem hasonlíthatót létrehozni. A széttört világ szándékoltan torzított, vagy hevenyészve fényképezett leletei, e tehetetlenségre valló idézetek közt az ő leleményes kalligráfiája a dolgok összetartozását, a természet, az ember és az általa teremtett tárgyi környezet egymásrautaltságát hirdeti. Felelősen félti az ösztönösen érzékelt kozmogóniai rendet, a legparányibb mozzanatokban is a szintézist keresi, de nem menekül a dekoratív idillek, vélt harmóniák önnemző romantikájába. Vegetatív látomásaiban szervesen feszülő-bontó íveiben, a kifejezés választott pólusa felé tóduló ábráiban mai önmagunk lelki drámáit tükrözi. S ha létezik olyan művészi komplexum, mint a síkra vetített húrok zenéje, ezekről a hihetetlen finomsággal megmunkált felületekről valóban muzsika árad. Mégpedig nem a képzőművészet denaturált ’elektronikus zenéje’. Ha engedjük magunkra hatni ezeket a ritmusokat, érezzük, látjuk: nem a spirográf játékos szimmetriákba rétegződő geometrikus legyezői hullámzanak egymáson, hanem mindig a közvetlen emberi gesztus, a korlátok, falak szorításában is újraszülető küzdő, eleven kedély szólal meg bennük. Valami olyasféle atavisztikus élmény varázslatába kerülhetünk, mint amikor Bartók vonósnégyeseit hallgatva a szólamok szövedéke mögött ráismerünk a népdalok hangzásvilágára.” (Fodor András)

Kompetencia

Évfolyam

Anyanyelvi kommunikáció

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Varga Hajdu István: Lakodalmasok (tus /grafika/, 1980. január 1.)

Leírás

Varga Hajdu István festő- és grafikusművész Lakodalmasok (1980. január 1.) című tusrajza 2000-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. „A népi televényből jött, mint annyi sokan a magyar írók és művészek közül, mint két nagy szellemi példaképe, Egry József és Nagy István. Dunántúlról származik, Somogyból, és magával hozta egy varázsosan szép táj ritmusának az élményét, és őrzi ezt az emléket még akkor is, amikor már elszakadt a természetábrázolástól és útját a nonfiguráció felé keresi, mint ahogy megőrizte a két nagy példakép életművének a tanulságait még akkor is, amikor már művészete formanyelve messze eltért az övéktől.” (Németh Lajos) „Ilyen légritka térben kétszeres merészségnek számít, ha valaki fehér papírt terít asztalára, tollat vesz kezébe, a tollat fekete tusba mártja, és a fehér lapon egy vonalat húz. Nyomot hagy, a természetben sehol föl nem lelhető, legabsztraktabb jelet. Varga Hajdu István visszaadja a rajz, a vonal hitelét. Lapjai merészek, forradalmiak: fehér lapon húzott fekete vonalak szálaiból szerveződő igazi grafikák. Itt nem magamutogató, nem önfitogtató, de gyönyörködtet a rajz. Varga Hajdunak eredeti grafikai koncepciója, önálló stílusa, egyéni világképe van. Rajzai pentaton dallamok, zenéjük van, muzsikálnak, énekelnek. Kevés eszközzel dolgozik, a fekete és a fehér ellentétével, és a vonal végtelen hajlékonyságával, végtelen variációs lehetőségével, érzékenységével. Ha Kassák mester láthatná ezeket a lapokat, alighanem nagyon örülne. Pedig Varga Hajdu nem képarchitektúrákat hoz létre, nem absztrakt, nem nonfiguratív rajzot készít; lapjai figurális grafikák. A vonalak rácsozatán minduntalan átüt egy tölgyfalevél, egy petróleumlámpa, egy emberi alak formája. De nem az épület, a házak, a tájak, a tárgyak, az alakok formája a fontos. Varga Hajdu kezében a toll: röntgenlámpa. Átvilágít, lecsupaszít, fölbont és összefoglal. A képeit nézem, és egy hosszúhajú, fésülködő lányt látok, aki kibontja haját, a sötét szálak szinte fölszikráznak, elektromos fényt kapnak, aztán haját elrendezi, befonja, majd a fonatot fején koronaként föltornyozza. Sűrűsödés és ritkulás, egyensúly és mozgás, nyugalom és átmenet – ez rajzainak igazi jelentése. Az epikus tartalmú címek ne tévesszenek meg: Varga Hajdu nem lerajzol jeleneteket, hanem lelkiállapotokat vetít elénk. Leggyakrabban talán a magányt, az egyedüllétet, a városi ember otthontalanságát érzem lapjain. Alak és környezet viszonya, jelképpé növesztett fái, keresztjei, emberalakjai ezt az érzést sugalmazzák. S ahogy minden rend energiák feszüléséből teremtődik, a vonalak puha, sugaras vagy hullámszerű – de mindig törvényszerű – áramlása mögött itt is egy szenvedélyes ember szívdobogását érzem. Aki tudja a soha meg nem tanulhatót: kevés szóval a teljes életet fölidézni. Varga Hajdu István a fehér lapon a fekete vonalakkal az élet gazdagságát, teljes színességét teszi elénk.” (Tüskés Tibor) „Íme, a művészi pályán sokszor magára hagyott, méltó megrendelésekhez, kedvezőbb munkakörülményekhez sohase jutott alkotó ’mellékágon’ is képes volt elsőrendűt, senkiéhez sem hasonlíthatót létrehozni. A széttört világ szándékoltan torzított, vagy hevenyészve fényképezett leletei, e tehetetlenségre valló idézetek közt az ő leleményes kalligráfiája a dolgok összetartozását, a természet, az ember és az általa teremtett tárgyi környezet egymásrautaltságát hirdeti. Felelősen félti az ösztönösen érzékelt kozmogóniai rendet, a legparányibb mozzanatokban is a szintézist keresi, de nem menekül a dekoratív idillek, vélt harmóniák önnemző romantikájába. Vegetatív látomásaiban szervesen feszülő-bontó íveiben, a kifejezés választott pólusa felé tóduló ábráiban mai önmagunk lelki drámáit tükrözi. S ha létezik olyan művészi komplexum, mint a síkra vetített húrok zenéje, ezekről a hihetetlen finomsággal megmunkált felületekről valóban muzsika árad. Mégpedig nem a képzőművészet denaturált ’elektronikus zenéje’. Ha engedjük magunkra hatni ezeket a ritmusokat, érezzük, látjuk: nem a spirográf játékos szimmetriákba rétegződő geometrikus legyezői hullámzanak egymáson, hanem mindig a közvetlen emberi gesztus, a korlátok, falak szorításában is újraszülető küzdő, eleven kedély szólal meg bennük. Valami olyasféle atavisztikus élmény varázslatába kerülhetünk, mint amikor Bartók vonósnégyeseit hallgatva a szólamok szövedéke mögött ráismerünk a népdalok hangzásvilágára.” (Fodor András)

Kompetencia

Évfolyam

Anyanyelvi kommunikáció

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Varga Hajdu István: Sámán (tus /grafika/, 1971)

Leírás

Varga Hajdu István festő- és grafikusművész Sámán (1971) című tusrajza 2000-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. „A népi televényből jött, mint annyi sokan a magyar írók és művészek közül, mint két nagy szellemi példaképe, Egry József és Nagy István. Dunántúlról származik, Somogyból, és magával hozta egy varázsosan szép táj ritmusának az élményét, és őrzi ezt az emléket még akkor is, amikor már elszakadt a természetábrázolástól és útját a nonfiguráció felé keresi, mint ahogy megőrizte a két nagy példakép életművének a tanulságait még akkor is, amikor már művészete formanyelve messze eltért az övéktől.” (Németh Lajos) „Ilyen légritka térben kétszeres merészségnek számít, ha valaki fehér papírt terít asztalára, tollat vesz kezébe, a tollat fekete tusba mártja, és a fehér lapon egy vonalat húz. Nyomot hagy, a természetben sehol föl nem lelhető, legabsztraktabb jelet. Varga Hajdu István visszaadja a rajz, a vonal hitelét. Lapjai merészek, forradalmiak: fehér lapon húzott fekete vonalak szálaiból szerveződő igazi grafikák. Itt nem magamutogató, nem önfitogtató, de gyönyörködtet a rajz. Varga Hajdunak eredeti grafikai koncepciója, önálló stílusa, egyéni világképe van. Rajzai pentaton dallamok, zenéjük van, muzsikálnak, énekelnek. Kevés eszközzel dolgozik, a fekete és a fehér ellentétével, és a vonal végtelen hajlékonyságával, végtelen variációs lehetőségével, érzékenységével. Ha Kassák mester láthatná ezeket a lapokat, alighanem nagyon örülne. Pedig Varga Hajdu nem képarchitektúrákat hoz létre, nem absztrakt, nem nonfiguratív rajzot készít; lapjai figurális grafikák. A vonalak rácsozatán minduntalan átüt egy tölgyfalevél, egy petróleumlámpa, egy emberi alak formája. De nem az épület, a házak, a tájak, a tárgyak, az alakok formája a fontos. Varga Hajdu kezében a toll: röntgenlámpa. Átvilágít, lecsupaszít, fölbont és összefoglal. A képeit nézem, és egy hosszúhajú, fésülködő lányt látok, aki kibontja haját, a sötét szálak szinte fölszikráznak, elektromos fényt kapnak, aztán haját elrendezi, befonja, majd a fonatot fején koronaként föltornyozza. Sűrűsödés és ritkulás, egyensúly és mozgás, nyugalom és átmenet – ez rajzainak igazi jelentése. Az epikus tartalmú címek ne tévesszenek meg: Varga Hajdu nem lerajzol jeleneteket, hanem lelkiállapotokat vetít elénk. Leggyakrabban talán a magányt, az egyedüllétet, a városi ember otthontalanságát érzem lapjain. Alak és környezet viszonya, jelképpé növesztett fái, keresztjei, emberalakjai ezt az érzést sugalmazzák. S ahogy minden rend energiák feszüléséből teremtődik, a vonalak puha, sugaras vagy hullámszerű – de mindig törvényszerű – áramlása mögött itt is egy szenvedélyes ember szívdobogását érzem. Aki tudja a soha meg nem tanulhatót: kevés szóval a teljes életet fölidézni. Varga Hajdu István a fehér lapon a fekete vonalakkal az élet gazdagságát, teljes színességét teszi elénk.” (Tüskés Tibor) „Íme, a művészi pályán sokszor magára hagyott, méltó megrendelésekhez, kedvezőbb munkakörülményekhez sohase jutott alkotó ’mellékágon’ is képes volt elsőrendűt, senkiéhez sem hasonlíthatót létrehozni. A széttört világ szándékoltan torzított, vagy hevenyészve fényképezett leletei, e tehetetlenségre valló idézetek közt az ő leleményes kalligráfiája a dolgok összetartozását, a természet, az ember és az általa teremtett tárgyi környezet egymásrautaltságát hirdeti. Felelősen félti az ösztönösen érzékelt kozmogóniai rendet, a legparányibb mozzanatokban is a szintézist keresi, de nem menekül a dekoratív idillek, vélt harmóniák önnemző romantikájába. Vegetatív látomásaiban szervesen feszülő-bontó íveiben, a kifejezés választott pólusa felé tóduló ábráiban mai önmagunk lelki drámáit tükrözi. S ha létezik olyan művészi komplexum, mint a síkra vetített húrok zenéje, ezekről a hihetetlen finomsággal megmunkált felületekről valóban muzsika árad. Mégpedig nem a képzőművészet denaturált ’elektronikus zenéje’. Ha engedjük magunkra hatni ezeket a ritmusokat, érezzük, látjuk: nem a spirográf játékos szimmetriákba rétegződő geometrikus legyezői hullámzanak egymáson, hanem mindig a közvetlen emberi gesztus, a korlátok, falak szorításában is újraszülető küzdő, eleven kedély szólal meg bennük. Valami olyasféle atavisztikus élmény varázslatába kerülhetünk, mint amikor Bartók vonósnégyeseit hallgatva a szólamok szövedéke mögött ráismerünk a népdalok hangzásvilágára.” (Fodor András)

Kompetencia

Évfolyam

Anyanyelvi kommunikáció

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Varga Hajdu István: Balatoni halász (tus /grafika/, 1970 körül)

Leírás

Varga Hajdu István festő- és grafikusművész Balatoni halász (1970 körül) című tusrajza 2000-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. „A népi televényből jött, mint annyi sokan a magyar írók és művészek közül, mint két nagy szellemi példaképe, Egry József és Nagy István. Dunántúlról származik, Somogyból, és magával hozta egy varázsosan szép táj ritmusának az élményét, és őrzi ezt az emléket még akkor is, amikor már elszakadt a természetábrázolástól és útját a nonfiguráció felé keresi, mint ahogy megőrizte a két nagy példakép életművének a tanulságait még akkor is, amikor már művészete formanyelve messze eltért az övéktől.” (Németh Lajos) „Ilyen légritka térben kétszeres merészségnek számít, ha valaki fehér papírt terít asztalára, tollat vesz kezébe, a tollat fekete tusba mártja, és a fehér lapon egy vonalat húz. Nyomot hagy, a természetben sehol föl nem lelhető, legabsztraktabb jelet. Varga Hajdu István visszaadja a rajz, a vonal hitelét. Lapjai merészek, forradalmiak: fehér lapon húzott fekete vonalak szálaiból szerveződő igazi grafikák. Itt nem magamutogató, nem önfitogtató, de gyönyörködtet a rajz. Varga Hajdunak eredeti grafikai koncepciója, önálló stílusa, egyéni világképe van. Rajzai pentaton dallamok, zenéjük van, muzsikálnak, énekelnek. Kevés eszközzel dolgozik, a fekete és a fehér ellentétével, és a vonal végtelen hajlékonyságával, végtelen variációs lehetőségével, érzékenységével. Ha Kassák mester láthatná ezeket a lapokat, alighanem nagyon örülne. Pedig Varga Hajdu nem képarchitektúrákat hoz létre, nem absztrakt, nem nonfiguratív rajzot készít; lapjai figurális grafikák. A vonalak rácsozatán minduntalan átüt egy tölgyfalevél, egy petróleumlámpa, egy emberi alak formája. De nem az épület, a házak, a tájak, a tárgyak, az alakok formája a fontos. Varga Hajdu kezében a toll: röntgenlámpa. Átvilágít, lecsupaszít, fölbont és összefoglal. A képeit nézem, és egy hosszúhajú, fésülködő lányt látok, aki kibontja haját, a sötét szálak szinte fölszikráznak, elektromos fényt kapnak, aztán haját elrendezi, befonja, majd a fonatot fején koronaként föltornyozza. Sűrűsödés és ritkulás, egyensúly és mozgás, nyugalom és átmenet – ez rajzainak igazi jelentése. Az epikus tartalmú címek ne tévesszenek meg: Varga Hajdu nem lerajzol jeleneteket, hanem lelkiállapotokat vetít elénk. Leggyakrabban talán a magányt, az egyedüllétet, a városi ember otthontalanságát érzem lapjain. Alak és környezet viszonya, jelképpé növesztett fái, keresztjei, emberalakjai ezt az érzést sugalmazzák. S ahogy minden rend energiák feszüléséből teremtődik, a vonalak puha, sugaras vagy hullámszerű – de mindig törvényszerű – áramlása mögött itt is egy szenvedélyes ember szívdobogását érzem. Aki tudja a soha meg nem tanulhatót: kevés szóval a teljes életet fölidézni. Varga Hajdu István a fehér lapon a fekete vonalakkal az élet gazdagságát, teljes színességét teszi elénk.” (Tüskés Tibor) „Íme, a művészi pályán sokszor magára hagyott, méltó megrendelésekhez, kedvezőbb munkakörülményekhez sohase jutott alkotó ’mellékágon’ is képes volt elsőrendűt, senkiéhez sem hasonlíthatót létrehozni. A széttört világ szándékoltan torzított, vagy hevenyészve fényképezett leletei, e tehetetlenségre valló idézetek közt az ő leleményes kalligráfiája a dolgok összetartozását, a természet, az ember és az általa teremtett tárgyi környezet egymásrautaltságát hirdeti. Felelősen félti az ösztönösen érzékelt kozmogóniai rendet, a legparányibb mozzanatokban is a szintézist keresi, de nem menekül a dekoratív idillek, vélt harmóniák önnemző romantikájába. Vegetatív látomásaiban szervesen feszülő-bontó íveiben, a kifejezés választott pólusa felé tóduló ábráiban mai önmagunk lelki drámáit tükrözi. S ha létezik olyan művészi komplexum, mint a síkra vetített húrok zenéje, ezekről a hihetetlen finomsággal megmunkált felületekről valóban muzsika árad. Mégpedig nem a képzőművészet denaturált ’elektronikus zenéje’. Ha engedjük magunkra hatni ezeket a ritmusokat, érezzük, látjuk: nem a spirográf játékos szimmetriákba rétegződő geometrikus legyezői hullámzanak egymáson, hanem mindig a közvetlen emberi gesztus, a korlátok, falak szorításában is újraszülető küzdő, eleven kedély szólal meg bennük. Valami olyasféle atavisztikus élmény varázslatába kerülhetünk, mint amikor Bartók vonósnégyeseit hallgatva a szólamok szövedéke mögött ráismerünk a népdalok hangzásvilágára.” (Fodor András)

Kompetencia

Évfolyam

Anyanyelvi kommunikáció

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség