Öreg szántóvető levett kalappal néz az égen szétnyíló felhők között megjelenő magyar zászlóra. Alatta: "Hiszek egy isteni örök igazságban" felirat. A képeslap a pápai Gróf Esterházy Károly Múzeumban található. Különböző politikai köröknek, társadalmi szervezeteknek köszönhetően az irredentizmus kialakulása már 1918–1920 között megkezdődött, de tényleges kibontakozására a trianoni békeszerződés után került sor; eszmeisége áthatotta a két világháború közötti teljes időszakot.
Hamar kultusszá vált Magyarországon az alapelv, amely szerint az ideális természeti és politikai egységet képező történelmi Magyarország felbomlasztása igazságtalan és az egész emberiségre nézve káros cselekedet, a régi határok lehetőség szerinti teljes visszaállítása pedig a magyar társadalom legszentebb célja. Ekkoriban születtek meg az első irredenta jelszavak: az „Így volt, így lesz!” és a „Nem! Nem! Soha!”, melyekhez később a „Mindent vissza!”, a „magyar igazság”, a „magyar feltámadás”, a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a Magyar Hiszekegy és társaik csatlakoztak. A húszas évek második felétől rendszeressé váltak az állami ünnepek és félhivatalos nagygyűlések keretében megtartott trianoni megemlékezések, elszaporodtak az irredenta emlékművek, komolyabb tételben és választékban kereskedelmi forgalomba kerültek különféle irredenta árucikkek, s a jellegzetes motívumok az emléktárgyak után hamarosan a használati tárgyakon is megjelentek. Különösen elterjedtek a trianoni témájú levelezőlapok, melyek postázásával a feladó személyesen hívhatta fel a külföldi rokon, ismerős figyelmét a Magyarországot ért méltánytalanságra. Emellett újjászületett a magyaros öltözködés divatja, hiszen a háborús vereség és a trianoni gyász érzelmei ismét felelevenítették a hazafiság viselettel való kifejezésének igényét. Ezen időszak kormányainak az irredenta közhangulatot megalapozó propagandája mellett természetesen nem szabad lebecsülni a lakosság spontán reakcióit sem, hiszen a társadalom tagjainak többségét személyesen is érintette a terület- és lakosságvesztés: volt, akinek szülőháza, rokona, ismerőse, halottja, ingatlanja, gazdasági érdekeltsége maradt az új határokon túl. A magyar irredentizmus szimbólumkészletének három típusát lehet elkülöníteni. Az első és legáltalánosabb a krisztusi szenvedéstörténet vulgarizálása volt: e szerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, kálváriáját járja, keresztre feszítik, megalázzák, egyedül marad, de hamarosan dicsőségesen feltámad. A másodikban a szabadságharccal való mesterkélt párhuzamok domináltak: a magyarság olyan példamutató, magasztos nemzeti függetlenségi mozgalomban egyesül, amely kiváltotta az egész világ tiszteletét, és amelyben kitűnő egyéniségek sora, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, a magyar ügy zászlaja alá áll. A harmadik típus alapja a honfoglaló-honvédő ikerszimbólum aktualizálása volt: a haza földjét meghódító hős elszántan védelmezi a hont a rátörő ellenséggel és rablókkal szemben, majd a már kereszténnyé lett országra zúduló istentelen hordáktól védi az Eszmét, nem törődve saját sorsával, s ez az önfeláldozás teszi alkalmassá az örökös újjászületésre. Látható, hogy e szimbólumok bizonyos találkozási pontokon egymást kiegészítették, sőt egymásba is olvadtak. Még fontosabb volt azonban, hogy mindhárom jelképrendszer kiválóan alkalmas volt a romantizálásra, hiszen valamennyiben megvolt a szélsőségek találkozása, mikor az igaz hős a gonosz csapásai alatt vérzik, de nem bukik el végleg, sőt a korábbinál nagyobb dicsőséggel emelkedik föl. (…) Az irredentizmus mint társadalomlélektani önterápia részben betöltötte feladatát, hiszen valamilyen módon segített feldolgozni a megrázkódtatást, de legalábbis gondoskodott a fájdalomcsillapításról, ugyanakkor idővel a kultusz külsődleges jegyeinek továbbélése mellett éppen a tartalom merült lassan feledésbe. (Forrás: Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között)
Tenger hullámaitól ostromlott szirten álló férfi. Mögötte áll az országzászló, az égen Nagy-Magyarország. A lap alján Petőfi-idézet. Különböző politikai köröknek, társadalmi szervezeteknek köszönhetően az irredentizmus kialakulása már 1918–1920 között megkezdődött, de tényleges kibontakozására a trianoni békeszerződés után került sor; eszmeisége áthatotta a két világháború közötti teljes időszakot.
Hamar kultusszá vált Magyarországon az alapelv, amely szerint az ideális természeti és politikai egységet képező történelmi Magyarország felbomlasztása igazságtalan és az egész emberiségre nézve káros cselekedet, a régi határok lehetőség szerinti teljes visszaállítása pedig a magyar társadalom legszentebb célja. Ekkoriban születtek meg az első irredenta jelszavak: az „Így volt, így lesz!” és a „Nem! Nem! Soha!”, melyekhez később a „Mindent vissza!”, a „magyar igazság”, a „magyar feltámadás”, a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a Magyar Hiszekegy és társaik csatlakoztak. A húszas évek második felétől rendszeressé váltak az állami ünnepek és félhivatalos nagygyűlések keretében megtartott trianoni megemlékezések, elszaporodtak az irredenta emlékművek, komolyabb tételben és választékban kereskedelmi forgalomba kerültek különféle irredenta árucikkek, s a jellegzetes motívumok az emléktárgyak után hamarosan a használati tárgyakon is megjelentek. Különösen elterjedtek a trianoni témájú levelezőlapok, melyek postázásával a feladó személyesen hívhatta fel a külföldi rokon, ismerős figyelmét a Magyarországot ért méltánytalanságra. Emellett újjászületett a magyaros öltözködés divatja, hiszen a háborús vereség és a trianoni gyász érzelmei ismét felelevenítették a hazafiság viselettel való kifejezésének igényét. Ezen időszak kormányainak az irredenta közhangulatot megalapozó propagandája mellett természetesen nem szabad lebecsülni a lakosság spontán reakcióit sem, hiszen a társadalom tagjainak többségét személyesen is érintette a terület- és lakosságvesztés: volt, akinek szülőháza, rokona, ismerőse, halottja, ingatlanja, gazdasági érdekeltsége maradt az új határokon túl. A magyar irredentizmus szimbólumkészletének három típusát lehet elkülöníteni. Az első és legáltalánosabb a krisztusi szenvedéstörténet vulgarizálása volt: e szerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, kálváriáját járja, keresztre feszítik, megalázzák, egyedül marad, de hamarosan dicsőségesen feltámad. A másodikban a szabadságharccal való mesterkélt párhuzamok domináltak: a magyarság olyan példamutató, magasztos nemzeti függetlenségi mozgalomban egyesül, amely kiváltotta az egész világ tiszteletét, és amelyben kitűnő egyéniségek sora, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, a magyar ügy zászlaja alá áll. A harmadik típus alapja a honfoglaló-honvédő ikerszimbólum aktualizálása volt: a haza földjét meghódító hős elszántan védelmezi a hont a rátörő ellenséggel és rablókkal szemben, majd a már kereszténnyé lett országra zúduló istentelen hordáktól védi az Eszmét, nem törődve saját sorsával, s ez az önfeláldozás teszi alkalmassá az örökös újjászületésre. Látható, hogy e szimbólumok bizonyos találkozási pontokon egymást kiegészítették, sőt egymásba is olvadtak. Még fontosabb volt azonban, hogy mindhárom jelképrendszer kiválóan alkalmas volt a romantizálásra, hiszen valamennyiben megvolt a szélsőségek találkozása, mikor az igaz hős a gonosz csapásai alatt vérzik, de nem bukik el végleg, sőt a korábbinál nagyobb dicsőséggel emelkedik föl. (…) Az irredentizmus mint társadalomlélektani önterápia részben betöltötte feladatát, hiszen valamilyen módon segített feldolgozni a megrázkódtatást, de legalábbis gondoskodott a fájdalomcsillapításról, ugyanakkor idővel a kultusz külsődleges jegyeinek továbbélése mellett éppen a tartalom merült lassan feledésbe. (Forrás: Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között)
A kultúra kapuját védő katona karddal, pajzzsal. Lent Petőfi-idézet. A felvételen látható képeslap a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének részét képezi. Különböző politikai köröknek, társadalmi szervezeteknek köszönhetően az irredentizmus kialakulása már 1918–1920 között megkezdődött, de tényleges kibontakozására a trianoni békeszerződés után került sor; eszmeisége áthatotta a két világháború közötti teljes időszakot.
Hamar kultusszá vált Magyarországon az alapelv, amely szerint az ideális természeti és politikai egységet képező történelmi Magyarország felbomlasztása igazságtalan és az egész emberiségre nézve káros cselekedet, a régi határok lehetőség szerinti teljes visszaállítása pedig a magyar társadalom legszentebb célja. Ekkoriban születtek meg az első irredenta jelszavak: az „Így volt, így lesz!” és a „Nem! Nem! Soha!”, melyekhez később a „Mindent vissza!”, a „magyar igazság”, a „magyar feltámadás”, a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a Magyar Hiszekegy és társaik csatlakoztak. A húszas évek második felétől rendszeressé váltak az állami ünnepek és félhivatalos nagygyűlések keretében megtartott trianoni megemlékezések, elszaporodtak az irredenta emlékművek, komolyabb tételben és választékban kereskedelmi forgalomba kerültek különféle irredenta árucikkek, s a jellegzetes motívumok az emléktárgyak után hamarosan a használati tárgyakon is megjelentek. Különösen elterjedtek a trianoni témájú levelezőlapok, melyek postázásával a feladó személyesen hívhatta fel a külföldi rokon, ismerős figyelmét a Magyarországot ért méltánytalanságra. Emellett újjászületett a magyaros öltözködés divatja, hiszen a háborús vereség és a trianoni gyász érzelmei ismét felelevenítették a hazafiság viselettel való kifejezésének igényét. Ezen időszak kormányainak az irredenta közhangulatot megalapozó propagandája mellett természetesen nem szabad lebecsülni a lakosság spontán reakcióit sem, hiszen a társadalom tagjainak többségét személyesen is érintette a terület- és lakosságvesztés: volt, akinek szülőháza, rokona, ismerőse, halottja, ingatlanja, gazdasági érdekeltsége maradt az új határokon túl. A magyar irredentizmus szimbólumkészletének három típusát lehet elkülöníteni. Az első és legáltalánosabb a krisztusi szenvedéstörténet vulgarizálása volt: e szerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, kálváriáját járja, keresztre feszítik, megalázzák, egyedül marad, de hamarosan dicsőségesen feltámad. A másodikban a szabadságharccal való mesterkélt párhuzamok domináltak: a magyarság olyan példamutató, magasztos nemzeti függetlenségi mozgalomban egyesül, amely kiváltotta az egész világ tiszteletét, és amelyben kitűnő egyéniségek sora, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, a magyar ügy zászlaja alá áll. A harmadik típus alapja a honfoglaló-honvédő ikerszimbólum aktualizálása volt: a haza földjét meghódító hős elszántan védelmezi a hont a rátörő ellenséggel és rablókkal szemben, majd a már kereszténnyé lett országra zúduló istentelen hordáktól védi az Eszmét, nem törődve saját sorsával, s ez az önfeláldozás teszi alkalmassá az örökös újjászületésre. Látható, hogy e szimbólumok bizonyos találkozási pontokon egymást kiegészítették, sőt egymásba is olvadtak. Még fontosabb volt azonban, hogy mindhárom jelképrendszer kiválóan alkalmas volt a romantizálásra, hiszen valamennyiben megvolt a szélsőségek találkozása, mikor az igaz hős a gonosz csapásai alatt vérzik, de nem bukik el végleg, sőt a korábbinál nagyobb dicsőséggel emelkedik föl. (…) Az irredentizmus mint társadalomlélektani önterápia részben betöltötte feladatát, hiszen valamilyen módon segített feldolgozni a megrázkódtatást, de legalábbis gondoskodott a fájdalomcsillapításról, ugyanakkor idővel a kultusz külsődleges jegyeinek továbbélése mellett éppen a tartalom merült lassan feledésbe. (Forrás: Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között)
Magyar család, a férfi féltérden esküre emelt karral, körülötte családtagjai térden állva, felettük lefátyolozott magyar címer. Fent "Esküszünk" felirat. A képeslap a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének részét képezi. Különböző politikai köröknek, társadalmi szervezeteknek köszönhetően az irredentizmus kialakulása már 1918–1920 között megkezdődött, de tényleges kibontakozására a trianoni békeszerződés után került sor; eszmeisége áthatotta a két világháború közötti teljes időszakot.
Hamar kultusszá vált Magyarországon az alapelv, amely szerint az ideális természeti és politikai egységet képező történelmi Magyarország felbomlasztása igazságtalan és az egész emberiségre nézve káros cselekedet, a régi határok lehetőség szerinti teljes visszaállítása pedig a magyar társadalom legszentebb célja. Ekkoriban születtek meg az első irredenta jelszavak: az „Így volt, így lesz!” és a „Nem! Nem! Soha!”, melyekhez később a „Mindent vissza!”, a „magyar igazság”, a „magyar feltámadás”, a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a Magyar Hiszekegy és társaik csatlakoztak. A húszas évek második felétől rendszeressé váltak az állami ünnepek és félhivatalos nagygyűlések keretében megtartott trianoni megemlékezések, elszaporodtak az irredenta emlékművek, komolyabb tételben és választékban kereskedelmi forgalomba kerültek különféle irredenta árucikkek, s a jellegzetes motívumok az emléktárgyak után hamarosan a használati tárgyakon is megjelentek. Különösen elterjedtek a trianoni témájú levelezőlapok, melyek postázásával a feladó személyesen hívhatta fel a külföldi rokon, ismerős figyelmét a Magyarországot ért méltánytalanságra. Emellett újjászületett a magyaros öltözködés divatja, hiszen a háborús vereség és a trianoni gyász érzelmei ismét felelevenítették a hazafiság viselettel való kifejezésének igényét. Ezen időszak kormányainak az irredenta közhangulatot megalapozó propagandája mellett természetesen nem szabad lebecsülni a lakosság spontán reakcióit sem, hiszen a társadalom tagjainak többségét személyesen is érintette a terület- és lakosságvesztés: volt, akinek szülőháza, rokona, ismerőse, halottja, ingatlanja, gazdasági érdekeltsége maradt az új határokon túl. A magyar irredentizmus szimbólumkészletének három típusát lehet elkülöníteni. Az első és legáltalánosabb a krisztusi szenvedéstörténet vulgarizálása volt: e szerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, kálváriáját járja, keresztre feszítik, megalázzák, egyedül marad, de hamarosan dicsőségesen feltámad. A másodikban a szabadságharccal való mesterkélt párhuzamok domináltak: a magyarság olyan példamutató, magasztos nemzeti függetlenségi mozgalomban egyesül, amely kiváltotta az egész világ tiszteletét, és amelyben kitűnő egyéniségek sora, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, a magyar ügy zászlaja alá áll. A harmadik típus alapja a honfoglaló-honvédő ikerszimbólum aktualizálása volt: a haza földjét meghódító hős elszántan védelmezi a hont a rátörő ellenséggel és rablókkal szemben, majd a már kereszténnyé lett országra zúduló istentelen hordáktól védi az Eszmét, nem törődve saját sorsával, s ez az önfeláldozás teszi alkalmassá az örökös újjászületésre. Látható, hogy e szimbólumok bizonyos találkozási pontokon egymást kiegészítették, sőt egymásba is olvadtak. Még fontosabb volt azonban, hogy mindhárom jelképrendszer kiválóan alkalmas volt a romantizálásra, hiszen valamennyiben megvolt a szélsőségek találkozása, mikor az igaz hős a gonosz csapásai alatt vérzik, de nem bukik el végleg, sőt a korábbinál nagyobb dicsőséggel emelkedik föl. (…) Az irredentizmus mint társadalomlélektani önterápia részben betöltötte feladatát, hiszen valamilyen módon segített feldolgozni a megrázkódtatást, de legalábbis gondoskodott a fájdalomcsillapításról, ugyanakkor idővel a kultusz külsődleges jegyeinek továbbélése mellett éppen a tartalom merült lassan feledésbe. (Forrás: Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között)
Fegyveres nőalak Nagy-Magyarországot tartja, előtte magyarok térdelnek. A képeslap a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének részét képezi. Különböző politikai köröknek, társadalmi szervezeteknek köszönhetően az irredentizmus kialakulása már 1918–1920 között megkezdődött, de tényleges kibontakozására a trianoni békeszerződés után került sor; eszmeisége áthatotta a két világháború közötti teljes időszakot.
Hamar kultusszá vált Magyarországon az alapelv, amely szerint az ideális természeti és politikai egységet képező történelmi Magyarország felbomlasztása igazságtalan és az egész emberiségre nézve káros cselekedet, a régi határok lehetőség szerinti teljes visszaállítása pedig a magyar társadalom legszentebb célja. Ekkoriban születtek meg az első irredenta jelszavak: az „Így volt, így lesz!” és a „Nem! Nem! Soha!”, melyekhez később a „Mindent vissza!”, a „magyar igazság”, a „magyar feltámadás”, a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a Magyar Hiszekegy és társaik csatlakoztak. A húszas évek második felétől rendszeressé váltak az állami ünnepek és félhivatalos nagygyűlések keretében megtartott trianoni megemlékezések, elszaporodtak az irredenta emlékművek, komolyabb tételben és választékban kereskedelmi forgalomba kerültek különféle irredenta árucikkek, s a jellegzetes motívumok az emléktárgyak után hamarosan a használati tárgyakon is megjelentek. Különösen elterjedtek a trianoni témájú levelezőlapok, melyek postázásával a feladó személyesen hívhatta fel a külföldi rokon, ismerős figyelmét a Magyarországot ért méltánytalanságra. Emellett újjászületett a magyaros öltözködés divatja, hiszen a háborús vereség és a trianoni gyász érzelmei ismét felelevenítették a hazafiság viselettel való kifejezésének igényét. Ezen időszak kormányainak az irredenta közhangulatot megalapozó propagandája mellett természetesen nem szabad lebecsülni a lakosság spontán reakcióit sem, hiszen a társadalom tagjainak többségét személyesen is érintette a terület- és lakosságvesztés: volt, akinek szülőháza, rokona, ismerőse, halottja, ingatlanja, gazdasági érdekeltsége maradt az új határokon túl. A magyar irredentizmus szimbólumkészletének három típusát lehet elkülöníteni. Az első és legáltalánosabb a krisztusi szenvedéstörténet vulgarizálása volt: e szerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, kálváriáját járja, keresztre feszítik, megalázzák, egyedül marad, de hamarosan dicsőségesen feltámad. A másodikban a szabadságharccal való mesterkélt párhuzamok domináltak: a magyarság olyan példamutató, magasztos nemzeti függetlenségi mozgalomban egyesül, amely kiváltotta az egész világ tiszteletét, és amelyben kitűnő egyéniségek sora, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, a magyar ügy zászlaja alá áll. A harmadik típus alapja a honfoglaló-honvédő ikerszimbólum aktualizálása volt: a haza földjét meghódító hős elszántan védelmezi a hont a rátörő ellenséggel és rablókkal szemben, majd a már kereszténnyé lett országra zúduló istentelen hordáktól védi az Eszmét, nem törődve saját sorsával, s ez az önfeláldozás teszi alkalmassá az örökös újjászületésre. Látható, hogy e szimbólumok bizonyos találkozási pontokon egymást kiegészítették, sőt egymásba is olvadtak. Még fontosabb volt azonban, hogy mindhárom jelképrendszer kiválóan alkalmas volt a romantizálásra, hiszen valamennyiben megvolt a szélsőségek találkozása, mikor az igaz hős a gonosz csapásai alatt vérzik, de nem bukik el végleg, sőt a korábbinál nagyobb dicsőséggel emelkedik föl. (…) Az irredentizmus mint társadalomlélektani önterápia részben betöltötte feladatát, hiszen valamilyen módon segített feldolgozni a megrázkódtatást, de legalábbis gondoskodott a fájdalomcsillapításról, ugyanakkor idővel a kultusz külsődleges jegyeinek továbbélése mellett éppen a tartalom merült lassan feledésbe. (Forrás: Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között)
