Anya gyermekét szoptatja, miközben csecsemője orcáját simítja. Nechánszky József (Picasso után) 1970-ben készített rézkarca a keszthelyi Balatoni Múzeum Kisgrafikai Gyűjteményének részét képezi.
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A budapesti Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményében található archív felvételen a Lánchíd látható háttérben a pesti oldal Duna-parti épületeivel. „Egy állandó dunai kőhíd felállításának ötlete már igen régi keletűnek számított hazánkban. Talán már a rómaiak is építhettek, és Zsigmond király korából is vannak utalások híd építéséről. Ha voltak is, nem lehettek hosszú életűek, így a folyón az átkelést évszázadokon keresztül ladikkal, komppal, repülőhíddal, hajóhíddal oldották meg. Télen a befagyott folyó jege biztosította az átjutást az egyik partról a másikra. A 18. század végén kezdtek az állandó kőhídról született elképzelések valóságos tervekké válni, amelyek szükségessé tették a Duna medrének felmérését és a hídépítéshez szükséges műszaki paraméterek meghatározását. A sokféle mérnöki terv közül kiemelhető Vásárhelyi Pál 1832-es, a fél évszázaddal később épült londoni Tower hídra emlékeztető tervezete, amelyet állítólag gróf Széchenyi István unszolására készített el, aki a kor minden fontosabb közügyénél feltűnt, legyen szó a társasági élet új színtereinek angol minták szerinti meghonosításáról (lóverseny, kaszinó), iparfejlesztésről (gőzmalmok), vagy éppen a közlekedés modernizálásáról (folyószabályozás, gőzhajózás). A híd ügyének felkarolásában az Angliában és másutt látott minták magyarországi adaptációjának igénye mellett egy személyes élmény is szerepet játszott. Édesapja halálhírére 1820. december 27-én indult haza Széchenyi a Bihar megyei Diószegről. Két nap múlva ért a pesti dunai révhez, ahol azonban már három hete nem volt meg a hajóhíd, és jégzajlás miatt hajók sem közlekedtek. Csak január 5-én vitte át egy bátor hajós lovas kocsistul. A gróf ezek után így írt naplójában: »egy évi jövedelmemet adnám, ha Buda és Pest között híd létesülne…« A felbuzdulást azután 1832-ben a híd felépítéséhez vezető rögös út első fontos tette követte: a Hídegylet megalapítása, amelynek elnöke báró Steinlein Eduárd, alelnöke pedig Széchenyi István lett. Még ebben az évben Széchenyi és Andrássy György Angliába utaztak, ahol neves mérnökökkel való tárgyalás mellett megtekintették a Lánchíd későbbi tervezőjének, William Tierney Clarknak három hídját is. Ezek mindegyike igen hasonlatos volt a Budapesten majd megépítendőhöz. A híd építéséről szóló, 1833-ban az Országgyűlés elé került törvényjavaslatból 1836-ban lett törvény. A 12 szakaszból álló 1836. évi XXVI. tc. kimondta, hogy a hidat egy részvénytársaságnak kell megépítenie, továbbá elrendelte a mindenkire kiterjedő hídvámfizetést is. A Lánchíd Rt. 1838-ban alakult meg, fő részvényese és így a vállalkozás fő finanszírozója Sina György bankár lett. A részvénytársaság 1838. szeptember 18-án elfogadta W. T. Clark lánchídterveit, és ezek alapján 1840-ben elkezdődött az építkezés a tervező névrokona, Adam Clark helyszíni irányításával. (…) A hídhoz szükséges vasanyagot angliai cégektől, illetve Bécsből hozatták, de Andrássy György dernői (Drneva, Szlovákia) és Ganz Ábrahám budai öntödéje is szállított vasanyagot és öntvényeket. A láncok szerelése rendkívül gyorsan zajlott – 1848 márciusától júliusig tartott – de nem emiatt, hanem egy baleset nyomán maradt emlékezetes része a hídépítésnek. Tizenegy láncfelhúzási művelet után az utolsónál a láncfelhúzó csigasor egyik láncszeme elpattant, a lánc visszacsapódott az úszóállványra, amely a rajta állókkal együtt a Dunába zuhant. Maga Széchenyi is kényszerfürdőt vett, egy munkás pedig életét vesztette. 1848 nyarán a politikai helyzet már eléggé ingatag volt, a Délvidéken harcok kezdődtek, Jellasics támadásával pedig kezdetét vette a szabadságharc. A még teljesen be sem fejezett híd máris fontossá vált. Jelentős szerepet játszott Pest-Budának az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) által elrendelt kiürítésében, majd 1849. január 5–6-án Windischgrätz osztrák főparancsnok hetvenezres seregének Pestre való bevonulásában. Az elkövetkező hónapok paradox módon a még teljesen el nem készült híd felrobbantási terveiről szóltak. Előbb Buda osztrák parancsnoka, Alois Allnoch próbálta meg – szerencsére sikertelenül – felrobbantani, majd az orosz beavatkozás után, a magyar haderő nagy nyári visszavonulása során a magyar hadvezetés akarta a támadók késleltetésére lerombolni. Végül erre sem került sor, mert hatott a híd »gazdájának«, Adam Clarknak a meggyőző érvelése, miszerint a felrobbantás helyett máshogy is járhatatlanná lehet tenni a hidat néhány napra. Mindez egyben azt is jelentette, hogy a Lánchíd csak a szabadságharc leverését követően készülhetett el teljesen. 1849. november 20-án adták át a forgalomnak: Haynau és Geringer császári biztos sétálhattak át rajta először, és nem Széchenyi… A hidat ekkor még nem őrizték a Marschalkó János készítette oroszlánok, azok csak 1852-ben kerültek a mai helyükre. A legenda szerint az avatóünnepségen egy inas fennhangon hirdette, hogy az oroszlánoknak nincsen nyelvük. A publikum hangosan nevetni kezdett, az alkotó pedig szégyenében a vízbe ölte magát. Valójában az oroszlánoknak a helyén van a nyelvük, Marschalkó pedig nem lett öngyilkos, habár sokáig magyarázkodhatott, cikkekben elemezve az oroszlánok nyelvének jellegzetességeit.
A Lánchíd vasszerkezetének a megnövekedett forgalom nyomán kívánatossá vált megerősítése az 1913–15 közötti átépítés során történt meg. Az 1915. november 27-i átadás után a Széchenyi lánchíd elnevezés lett a hivatalos (ezt még az ötvenéves évfordulón javasolta Zelovich Kornél professzor). A százéves évforduló megünneplésére viszont egy újjáépítés után kerülhetett csak sor, mivel a többi híddal együtt a németek a Lánchidat is felrobbantották. Az 1945–49 között újjáépített híd 1949. november 20-i átadásakor már nemcsak a hídszerkezet volt új, hanem a pillérei homlokfalain a magyar címer is. A koronás címert ekkor váltotta fel a népi demokratikus címer, egészen 1973-ig, hogy akkor átadja helyét a pajzsos címernek, amelyet a rendszerváltozás után, 1996-ban cseréltek ki az eredetire. Így vonult végig a magyar történelem »zivataros« 20. százada »A HÍD«-on.”
(Forrás: Bori István: Budapest hídjai, http://www.napkut.hu/naput_2007/2007_01/008.htm; ld. még A Lánchíd története, http://cultura.hu/kultura-plusz/a-lanchid-tortenete/)
Az 1930-as években, kertben készült felvételen büszke mosolyú édesanya pólyában fekvő csecsemőjét ölében tartja. A fotó a Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltára gyűjteményének darabja.
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Kalapot viselő, elgondolkodó nő magaslaton álló, színes ruházatú, rövid szoknyás, falevélért nyújtózkodó gyermekkel. A nyíregyházi Jósa András Múzeum gyűjteményében található üdvözlőlapot Bernáth Aurél festménye díszíti.
„Bernáth Aurél festő, művészeti író (1895–1982).
Kaposvárott Rippl-Rónai Ödön ösztönzésére kezdett festészettel foglalkozni. 1915-től másfél éven át a nagybányai művésztelepen tanult, mesterei Thorma János és Réti István voltak. 1929: Szinyei Társaság nagydíja: 1948, 1970: Kossuth-díj; 1950: Munkácsy-díj; 1952: érdemes művész; 1964: kiváló művész. 1916-ban bevonult, majd a keszthelyi katonai kórházba kerülve ismerkedett meg Egry Józseffel. 1918-ban leszerelt, már nem tanult tovább. Megismerkedett a modern festészeti irányokkal, kapcsolatba lépett Kassákkal és az aktivistákkal. 1921-ben Bécsbe költözött, itt jelent meg Graphik c. expresszív szimbolista albuma. 1923-1926 között Berlinben élt, 1923-ban és 1924-ben kiállított a Sturm helyiségében (Vörös Állat, 1924, elpusztult). 1924-től új stílust keres. 1927-ben Pöstyénbe költözött, ahonnan gyakran utazott Budapestre. Ekkor készül el megújuló stílusának első jelentős műve a Riviéra (1926-27). E korszak műveit a lírai megközelítés és sajátos színvilág mellett meditatív, filozofikus szemléletmód jellemzi. 1926-tól a Képzőművészek Új Társasága csoport tagja, 1928-tól rendszeresen kiállít a Műcsarnokban és az Ernst Múzeumban. Az avantgárd utáni, a »természetelvűséget« követő festészetének formai és esztétikai rendszerével a harmincas évektől a Gresham kör vezéregyéniségévé vált. Ebben az évtizedben születtek meg életművének legjelentősebb darabjai (Reggel, 1927-28; Tél, 1929; Önarckép sárga kabátban, 1930; Aratóünnepre menő lány, 1932). 1945-ben kinevezték a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanárává. 1948-1949 között a Magyar Művészet c. folyóirat szerkesztője volt. Elméleti állásfoglalásaiban mind a konzervatív naturalizmussal, mind a nonfiguratív művészettel szembehelyezkedett. Festészetére a nagybányai hagyományokon alapuló impresszionisztikus stílus vált jellemzővé. Folyamatosan jelentette meg elmélet és önéletrajzi vonatkozású műveit (Írások a művészetről, 1947; Így éltünk Pannóniában, 1956; Utak Pannóniából, 1960; A múzsa körül, 1962; A múzsa udvarában, 1967; Gólyáról, Helgáról, halálról, 1971; A kisebb világok, 1974; Feljegyzések éjfél körül, 1976; Egy festő feljegyzései, 1978)." (Kortárs Magyar Művészeti lexikon)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményében található képeslapon a fővárosi Erzsébet híd látható. „A világ első, több új konstrukciós elemet felvonultató acélpilonos lánchídja az 1903. október 10-én átadott, Erzsébet királynéról elnevezett híd volt. Az 1893. évi, két híd építését elrendelő törvény után kiírt pályázat 74 pályaművéből 53 erre, az Eskü téri hídra vonatkozott. Az 53-ból 41 mederpillér nélküli, azaz az áthidalást egyetlen nyílással megoldó terv volt. Ez az egyébként technikailag nagy kihívást képviselő megoldás azért volt annyira népszerű a pályázók körében, mert a Duna ezen a szakaszon a legkeskenyebb, és a hajóforgalom zavartalansága végett legfeljebb egy mederpillér elhelyezése jöhetett szóba. A történelmi emlékezet szerint azonban maga a császár és király, Ferenc József is beleszeretett a mederpillér nélküli, egynyílású híd ötletébe, így más megoldásoknak nem lehetett sok esélyük a pályázaton. Ennek megfelelően az első díjat Julius Kübler német mérnök egynyílású kábelhídterve nyerte. Végül azonban a Kübler tervét felhasználó, Czekelius Antal vezette mérnökcsoport lánchídja épült meg. Az építkezés csak 1897-ben kezdődött, elsősorban azért, mert ki kellett jelölni a hídfőket – ez a pesti oldalon különösen bonyolult volt, hiszen két patinás épület, a régi pesti Városháza és a Belvárosi plébániatemplom állt a híd tengelyének a vonalában. A Városháza áldozatul esett, a templom azonban a közvélemény nyomására megmaradt, és a lehajtót építették meg úgy, hogy Pest legrégibb épületét kikerüli. (…) Az imponáló technikai kivitelezésű építkezés – a világon először alkalmazott lánclehorganyzás; Diósgyőrben készített hatalmas, 15 méteres láncszemekkel – 1903-ra fejeződött be. Végeredményben egy, a maga nemében (a legnagyobb távolságot áthidaló lánchíd) 23 évig világrekorder híd emelkedett a Duna felett. Az Erzsébet híd sem volt azonban hosszú életű, a németek 1945. január 18-án felrobbantották. A pesti pilon épen maradt, és még 15 évig fájdította a ránézők szívét, egyszerre emlékeztetve őket a »boldog békeidőkre« és a háború barbárságára. E 15 év alatt az is végérvényesen eldőlt, hogy eredeti formájában már nem építhető újjá. A Sávoly Pál tervei alapján kábelhídként megépített új Erzsébet hidat utolsóként, 1964. november 21-én adták át a forgalomnak. A könnyedséget sugárzó hídon 1973 óta nem járnak villamosok, viszont a napi közel százezer gépjármű áthaladása okán joggal tekinthetjük a város egyik ütőerének: ha leáll rajta a forgalom, akkor szinte megbénul a város.” (Forrás: Bori István: Budapest hídjai, ld. http://www.napkut.hu/naput_2007/2007_01/008.htm)
