Szilvafából faragott csanak. Fogója levélformát mintáz. Körben vésett, tulipános, bimbós, szimmetrikus virágtövek O P monogrammal és 1932-es évszámmal. A Rudabányácskáról származó csanak a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének darabja. „A csanak egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivócsanak, pásztorcsanak, ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb.” Korai formáit szinte az ősidőktől fogva ismerjük. Használatát a pásztorok és a vadászok őrizték meg legtovább (olyan) mindennapi eszközként, melyet rendszerint maguk is faragtak. „Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk; a formáknak, a díszítőtechnikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. (…) A legrégibb példányok díszítőtechnikája a vésett díszítés és a spanyolozás, a későbbieké a domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.) (…) A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Topolyafából faragott, gömbölyű csésze formájú csanak. Fogója cikornyás, hárombütykös S alak, tetején kígyófejet formázó díszítéssel. A csanak fenekén vésett őzalak, felette stilizált négylevelű lóhere szár nélkül. A Szőketanyáról származó csanak a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének darabja. „A csanak egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivócsanak, pásztorcsanak, ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb.” Korai formáit szinte az ősidőktől fogva ismerjük. Használatát a pásztorok és a vadászok őrizték meg legtovább (olyan) mindennapi eszközként, melyet rendszerint maguk is faragtak. „Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk; a formáknak, a díszítőtechnikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. (…) A legrégibb példányok díszítőtechnikája a vésett díszítés és a spanyolozás, a későbbieké a domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.) (…) A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Szíjjal ellátott sötétbarna, faragott fülű csanak, oldalán-alján faragott tölgyfaág-, tölgylevél- és makkmintával. A miskolc-görömbölyi darab a Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. „A csanak egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivócsanak, pásztorcsanak, ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb.” Korai formáit szinte az ősidőktől fogva ismerjük. Használatát a pásztorok és a vadászok őrizték meg legtovább (olyan) mindennapi eszközként, melyet rendszerint maguk is faragtak. „Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk; a formáknak, a díszítőtechnikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. (…) A legrégibb példányok díszítőtechnikája a vésett díszítés és a spanyolozás, a későbbieké a domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.) (…) A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Keményfából faragott pásztorcsanak. Csészéje elöl keskenyedő és kiöntőszerűen kiöblösödő, kétoldalt és alul egy-egy tölgyfalevél van domborművesen rávésve, a levelek eredete karcolva. A fogótorkolat közelében jobbról-balról egy-egy makkminta látszik szépen, domborművesen kivésve, karcolva. A fogó rókaalakot mintáz. A miskolci darab a Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. „A csanak egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivócsanak, pásztorcsanak, ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb.” Korai formáit szinte az ősidőktől fogva ismerjük. Használatát a pásztorok és a vadászok őrizték meg legtovább (olyan) mindennapi eszközként, melyet rendszerint maguk is faragtak. „Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk; a formáknak, a díszítőtechnikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. (…) A legrégibb példányok díszítőtechnikája a vésett díszítés és a spanyolozás, a későbbieké a domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.) (…) A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Topolyafából faragott pásztorcsanak. Csészéje lapos, csonka kúp alakú, alig ovális száj- és talpátmérővel. Feneke lapos, de körben abroncsforma szegély van rajta kivésve. Fogója szabálytalan kör alakú, felső íve a csészén felül emelkedik, rajta hat sorban apró, derékszögű háromszög alakú, vésett díszítés. A csészerész két oldalán karcolt, ágas növényminta. A Szinből származó darab a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. „A csanak egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivócsanak, pásztorcsanak, ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb.” Korai formáit szinte az ősidőktől fogva ismerjük. Használatát a pásztorok és a vadászok őrizték meg legtovább (olyan) mindennapi eszközként, melyet rendszerint maguk is faragtak. „Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk; a formáknak, a díszítőtechnikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. (…) A legrégibb példányok díszítőtechnikája a vésett díszítés és a spanyolozás, a későbbieké a domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.) (…) A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
