A kiskunhalasi Thorma János Múzeum gyűjteményében található felvétel Káplár Miklós egy Tóth Lajos nevezetű gulyást ábrázoló festményéről készült a hajdúböszörményi festőművészek alkotásaiból 1966-ban rendezett kiállítás alkalmával. „Káplár Miklós (1886–1935) a hajdúböszörményi kisparasztok, pásztorok leszármazottja, aki szinte beleszületett a Hortobágy tág horizontú világába Hajdúböszörményben. 1886-ban még nagyon is hagyományos világ volt ez. A hamar árvaságra jutott gyerek nem is tehetett mást, mint idősebb testvére példáját követte: cifraszűrét, szabad legénységét is megirigyelve 13 évesen kiszegődött a pusztára gulyás-, majd csikósbojtárnak és így maga is megélte ennek az életformának minden nyűgét, nyomorúságát, embert próbáló és embert nyomorító szorítását. Ezt az életet csak 4 évig bírta, olyan reumát kapott, hogy leesett a lábáról. 23 éves korában döbbent rá, hogy tartalmasabb életet, más sorsot kell próbálnia. A hortobágyi pásztorévek után a már mészáros mesterséget tanult férfi munkát keresve rója a pesti utcákat, amikor egy alkalommal a Szépművészeti Múzeumba lépve egy Piombo kép előtt éri a felismerés: festenie kell. E pillanattól s e gondolattól nincs többé nyugalma. Anyagot, eszközöket, festéket vásárol és festeni kezd. Nem sok sikerrel. Rájön, hogy ez így kevés. Irányítókat keres, akiktől megtanulhatja a mesterség alapjait. Ismert, jónevű művészeknek mutatja meg képeit, kik felismerve tehetségét pártfogásukba veszik, majd beiratkozik a képzőművészeti főiskolára. Négy éven keresztül nappal rajzol és fest a főiskolán, éjszaka pincér vagy rakodómunkás. 1916–20 között végzi el az akadémiát, és 34 évesen már tudja, hogy mit kell tennie: visszamegy Hajdúböszörménybe, a Hortobágyra. A későn indulók hihetetlen szorgalmával, akaratával keres művészkapcsolatokat és mecenatúrát, miközben napi gondokkal küzd, aprópénzre váltva munkáját képpel fizet egy vacsoráért, a szállásért. Káplár önérzetlenséggel, küldetéstudattal formálja önmagát és teszi képessé művészi értékek teremtésére. Ez a tudat adja belső tartását, fűti akaraterejét, erősíti mind jobban azt a meggyőződést, hogy olyan feladatot kell megoldania, amire nincs predesztináltabb ember, mint ő. Ösztönös ráérzéssel és biztos ítélettel válogatja ki azokat a motívumokat, amelyek karakterisztikusak, jellemzőek, jelentéshordozóak e szűkebb hazáról. 1921-et mutat a naptár, de a böszörményi kiállítása még mindig nem azt hozta számára, amit igazán szeretne, nem találja helyét otthon. Pestre jár vissza, és legfőbb pártfogójánál, Rippl-Rónai Józsefnél bújik meg Kaposváron, akivel több közös kiállításon is bemutatkozik Hajdúböszörményben (1925. jan.) és Hajdúnánáson (1925) Medgyessy Ferenccel és Maghy Zoltánnal kiegészülve. 1928-as Nemzeti Szalonbeli kiállítása az első fővárosi kiállítása volt. Ugyanebben az évben Maghy Zoltánnal közösen kiköltözik a Hortobágyra, ahol a Déri múzeum kérésére néprajzi gyűjtést is végzett, botok, pipák díszítéseiről készít rajzokat, illusztrációkat. Káplár az igazi magyar művészet megteremtésére vonatkozó, programadó kijelentését 1931-ben tette meg, amikor a Nemzeti Szalonba, egy közös kiállításra 76 hortobágyi képét vitte fel. Igaz, ő itt a Hortobágyon dolgozó művészek együttes bemutatkozását tervezte, de ebből nem lett semmi. A kiállítás után Szentendrére hívják alkotni, de ő ismét visszatér a Hortobágyra. Az itt készülő képekből vándorkiállítást szerveztek. 1933-ban Hajdúböszörményben és Hajdúnánáson, 1934-ben Hajdúdorogon és 1934-ben Budapesten állított ki, ahol három hortobágyi képét is megvásárolta az állam (a Földművelésügyi Minisztérium és a Szépművészeti Múzeum).” (Forrás: https://hajdusagimuzeum.hu/kaplar-miklos-emlekhaz/)
A kiskunhalasi Thorma János Múzeum gyűjteményében található felvétel Káplár Miklós pásztorportrét ábrázoló festményéről készült a hajdúböszörményi festőművészek alkotásaiból 1966-ban rendezett kiállítás alkalmával. „Káplár Miklós (1886–1935) a hajdúböszörményi kisparasztok, pásztorok leszármazottja, aki szinte beleszületett a Hortobágy tág horizontú világába Hajdúböszörményben. 1886-ban még nagyon is hagyományos világ volt ez. A hamar árvaságra jutott gyerek nem is tehetett mást, mint idősebb testvére példáját követte: cifraszűrét, szabad legénységét is megirigyelve 13 évesen kiszegődött a pusztára gulyás-, majd csikósbojtárnak és így maga is megélte ennek az életformának minden nyűgét, nyomorúságát, embert próbáló és embert nyomorító szorítását. Ezt az életet csak 4 évig bírta, olyan reumát kapott, hogy leesett a lábáról. 23 éves korában döbbent rá, hogy tartalmasabb életet, más sorsot kell próbálnia. A hortobágyi pásztorévek után a már mészáros mesterséget tanult férfi munkát keresve rója a pesti utcákat, amikor egy alkalommal a Szépművészeti Múzeumba lépve egy Piombo kép előtt éri a felismerés: festenie kell. E pillanattól s e gondolattól nincs többé nyugalma. Anyagot, eszközöket, festéket vásárol és festeni kezd. Nem sok sikerrel. Rájön, hogy ez így kevés. Irányítókat keres, akiktől megtanulhatja a mesterség alapjait. Ismert, jónevű művészeknek mutatja meg képeit, kik felismerve tehetségét pártfogásukba veszik, majd beiratkozik a képzőművészeti főiskolára. Négy éven keresztül nappal rajzol és fest a főiskolán, éjszaka pincér vagy rakodómunkás. 1916–20 között végzi el az akadémiát, és 34 évesen már tudja, hogy mit kell tennie: visszamegy Hajdúböszörménybe, a Hortobágyra. A későn indulók hihetetlen szorgalmával, akaratával keres művészkapcsolatokat és mecenatúrát, miközben napi gondokkal küzd, aprópénzre váltva munkáját képpel fizet egy vacsoráért, a szállásért. Káplár önérzetlenséggel, küldetéstudattal formálja önmagát és teszi képessé művészi értékek teremtésére. Ez a tudat adja belső tartását, fűti akaraterejét, erősíti mind jobban azt a meggyőződést, hogy olyan feladatot kell megoldania, amire nincs predesztináltabb ember, mint ő. Ösztönös ráérzéssel és biztos ítélettel válogatja ki azokat a motívumokat, amelyek karakterisztikusak, jellemzőek, jelentéshordozóak e szűkebb hazáról. 1921-et mutat a naptár, de a böszörményi kiállítása még mindig nem azt hozta számára, amit igazán szeretne, nem találja helyét otthon. Pestre jár vissza, és legfőbb pártfogójánál, Rippl-Rónai Józsefnél bújik meg Kaposváron, akivel több közös kiállításon is bemutatkozik Hajdúböszörményben (1925. jan.) és Hajdúnánáson (1925) Medgyessy Ferenccel és Maghy Zoltánnal kiegészülve. 1928-as Nemzeti Szalonbeli kiállítása az első fővárosi kiállítása volt. Ugyanebben az évben Maghy Zoltánnal közösen kiköltözik a Hortobágyra, ahol a Déri múzeum kérésére néprajzi gyűjtést is végzett, botok, pipák díszítéseiről készít rajzokat, illusztrációkat. Káplár az igazi magyar művészet megteremtésére vonatkozó, programadó kijelentését 1931-ben tette meg, amikor a Nemzeti Szalonba, egy közös kiállításra 76 hortobágyi képét vitte fel. Igaz, ő itt a Hortobágyon dolgozó művészek együttes bemutatkozását tervezte, de ebből nem lett semmi. A kiállítás után Szentendrére hívják alkotni, de ő ismét visszatér a Hortobágyra. Az itt készülő képekből vándorkiállítást szerveztek. 1933-ban Hajdúböszörményben és Hajdúnánáson, 1934-ben Hajdúdorogon és 1934-ben Budapesten állított ki, ahol három hortobágyi képét is megvásárolta az állam (a Földművelésügyi Minisztérium és a Szépművészeti Múzeum).” (Forrás: https://hajdusagimuzeum.hu/kaplar-miklos-emlekhaz/)
Hangonyi készítésű, juharjávorból kivájt, kifaragott, dombormívesen kivésett ivócsanak, a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének részét képezi. Fogója: ló, oldala stilizált virág. A csésze oldala stilizált rozmaring dombormívesen kivésve. A „csanak egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivócsanak, pásztorcsanak, ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb.” Korai formáit szinte az ősidőktől fogva ismerjük, használatát a pásztorok és a vadászok őrizték meg legtovább mindennapi eszközként, melyet gyakran maguk faragtak. „Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk, a formáknak, a díszítő technikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. (…) A legrégibb példányok díszítőtechnikája a vésett díszítés és a spanyolozás, a későbbieké a domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.) (…) A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak.”
A kiskunhalasi Thorma János Múzeum gyűjteményében található felvételen Káplár Miklós festményei láthatók. A Múzeumban 1966-ban került megrendezésre a Hajdúböszörményi festők kiállítása című tárlat. „Káplár Miklós (1886–1935) a hajdúböszörményi kisparasztok, pásztorok leszármazottja, aki szinte beleszületett a Hortobágy tág horizontú világába Hajdúböszörményben. 1886-ban még nagyon is hagyományos világ volt ez. A hamar árvaságra jutott gyerek nem is tehetett mást, mint idősebb testvére példáját követte: cifraszűrét, szabad legénységét is megirigyelve 13 évesen kiszegődött a pusztára gulyás-, majd csikósbojtárnak és így maga is megélte ennek az életformának minden nyűgét, nyomorúságát, embert próbáló és embert nyomorító szorítását. Ezt az életet csak 4 évig bírta, olyan reumát kapott, hogy leesett a lábáról. Huszonhárom éves korában döbbent rá, hogy tartalmasabb életet, más sorsot kell próbálnia. A hortobágyi pásztorévek után, a már mészáros mesterséget tanult férfi, munkát keresve rója a pesti utcákat, amikor egy alkalommal a Szépművészeti Múzeumba lépve egy Piombo kép előtt éri a felismerés: festenie kell. E pillanattól s e gondolattól nincs többé nyugalma. Anyagot, eszközöket, festéket vásárol és festeni kezd. Nem sok sikerrel. Rájön, hogy ez így kevés. Irányítókat keres, akiktől megtanulhatja a mesterség alapjait. Ismert, jónevű művészeknek mutatja meg képeit, kik felismerve tehetségét pártfogásukba veszik, majd beiratkozik a képzőművészeti főiskolára. Négy éven keresztül nappal rajzol és fest a főiskolán, éjszaka pincér vagy rakodómunkás. 1916-20 között végzi el az akadémiát, és 34 évesen már tudja, hogy mit kell tennie: visszamegy Hajdúböszörménybe, a Hortobágyra. A későn indulók hihetetlen szorgalmával, akaratával keres művészkapcsolatokat és mecenatúrát, miközben napi gondokkal küzd, aprópénzre váltva munkáját képpel fizet egy vacsoráért, a szállásért. Káplár önérzetlenséggel, küldetéstudattal formálja önmagát és teszi képessé művészi értékek teremtésére. Ez a tudat adja belső tartását, fűti akaraterejét, erősíti mind jobban azt a meggyőződést, hogy olyan feladatot kell megoldania, amire nincs predesztináltabb ember, mint ő. Ösztönös ráérzéssel és biztos ítélettel válogatja ki azokat a motívumokat, amelyek karakterisztikusak, jellemzőek, jelentéshordozóak e szűkebb hazáról.
1921-et mutat a naptár, de a böszörményi kiállítása még mindig nem azt hozta számára, amit igazán szeretne, nem találja helyét otthon. Pestre jár vissza, és legfőbb pártfogójánál, Rippl-Rónai Józsefnél bújik meg Kaposváron, akivel több közös kiállításon is bemutatkozik Hajdúböszörményben (1925. jan.), és Hajdúnánáson (1925) Medgyessy Ferenccel és Maghy Zoltánnal kiegészülve. 1928-as Nemzeti Szalonbeli kiállítása az első fővárosi kiállítása volt. Ugyanebben az évben Maghy Zoltánnal közösen kiköltözik a Hortobágyra, ahol a Déri múzeum kérésére néprajzi gyűjtést is végzett, botok, pipák díszítéseiről készít rajzokat, illusztrációkat.
Káplár az igazi magyar művészet megteremtésére vonatkozó, programadó kijelentését 1931-ben tette meg, amikor a Nemzeti Szalonba, egy közös kiállításra 76 hortobágyi képét vitte fel. Igaz, ő itt a Hortobágyon dolgozó művészek együttes bemutatkozását tervezte, de ebből nem lett semmi. A kiállítás után Szentendrére hívják alkotni, de ő ismét visszatér a Hortobágyra. Az itt készülő képekből vándorkiállítást szerveztek. 1933-ban Hajdúböszörményben és Hajdúnánáson, 1934-ben Hajdúdorogon és 1934-ben Budapesten állított ki, ahol három hortobágyi képét is megvásárolta az állam (a Földművelésügyi Minisztérium és a Szépművészeti Múzeum).”
A kiskunhalasi Thorma János Múzeum gyűjteményében található felvétel Káplár Miklós: Pásztorfej című festményéről készült az 1966-ban rendezett "Hajdúböszörményi festők" című kiállítás alkalmával. „Káplár Miklós (1886–1935) a hajdúböszörményi kisparasztok, pásztorok leszármazottja, aki szinte beleszületett a Hortobágy tág horizontú világába Hajdúböszörményben. 1886-ban még nagyon is hagyományos világ volt ez. A hamar árvaságra jutott gyerek nem is tehetett mást, mint idősebb testvére példáját követte: cifraszűrét, szabad legénységét is megirigyelve 13 évesen kiszegődött a pusztára gulyás-, majd csikósbojtárnak és így maga is megélte ennek az életformának minden nyűgét, nyomorúságát, embert próbáló és embert nyomorító szorítását. Ezt az életet csak 4 évig bírta, olyan reumát kapott, hogy leesett a lábáról. Huszonhárom éves korában döbbent rá, hogy tartalmasabb életet, más sorsot kell próbálnia. A hortobágyi pásztorévek után, a már mészáros mesterséget tanult férfi, munkát keresve rója a pesti utcákat, amikor egy alkalommal a Szépművészeti Múzeumba lépve egy Piombo kép előtt éri a felismerés: festenie kell. E pillanattól s e gondolattól nincs többé nyugalma. Anyagot, eszközöket, festéket vásárol és festeni kezd. Nem sok sikerrel. Rájön, hogy ez így kevés. Irányítókat keres, akiktől megtanulhatja a mesterség alapjait. Ismert, jónevű művészeknek mutatja meg képeit, kik felismerve tehetségét pártfogásukba veszik, majd beiratkozik a képzőművészeti főiskolára. Négy éven keresztül nappal rajzol és fest a főiskolán, éjszaka pincér vagy rakodómunkás. 1916-20 között végzi el az akadémiát, és 34 évesen már tudja, hogy mit kell tennie: visszamegy Hajdúböszörménybe, a Hortobágyra. A későn indulók hihetetlen szorgalmával, akaratával keres művészkapcsolatokat és mecenatúrát, miközben napi gondokkal küzd, aprópénzre váltva munkáját képpel fizet egy vacsoráért, a szállásért. Káplár önérzetlenséggel, küldetéstudattal formálja önmagát és teszi képessé művészi értékek teremtésére. Ez a tudat adja belső tartását, fűti akaraterejét, erősíti mind jobban azt a meggyőződést, hogy olyan feladatot kell megoldania, amire nincs predesztináltabb ember, mint ő. Ösztönös ráérzéssel és biztos ítélettel válogatja ki azokat a motívumokat, amelyek karakterisztikusak, jellemzőek, jelentéshordozóak e szűkebb hazáról. 1921-et mutat a naptár, de a böszörményi kiállítása még mindig nem azt hozta számára, amit igazán szeretne, nem találja helyét otthon. Pestre jár vissza, és legfőbb pártfogójánál, Rippl-Rónai Józsefnél bújik meg Kaposváron, akivel több közös kiállításon is bemutatkozik Hajdúböszörményben (1925. jan.), és Hajdúnánáson (1925) Medgyessy Ferenccel és Maghy Zoltánnal kiegészülve. 1928-as Nemzeti Szalonbeli kiállítása az első fővárosi kiállítása volt. Ugyanebben az évben Maghy Zoltánnal közösen kiköltözik a Hortobágyra, ahol a Déri múzeum kérésére néprajzi gyűjtést is végzett, botok, pipák díszítéseiről készít rajzokat, illusztrációkat. Káplár az igazi magyar művészet megteremtésére vonatkozó, programadó kijelentését 1931-ben tette meg, amikor a Nemzeti Szalonba, egy közös kiállításra 76 hortobágyi képét vitte fel. Igaz, ő itt a Hortobágyon dolgozó művészek együttes bemutatkozását tervezte, de ebből nem lett semmi. A kiállítás után Szentendrére hívják alkotni, de ő ismét visszatér a Hortobágyra. Az itt készülő képekből vándorkiállítást szerveztek. 1933-ban Hajdúböszörményben és Hajdúnánáson, 1934-ben Hajdúdorogon és 1934-ben Budapesten állított ki, ahol három hortobágyi képét is megvásárolta az állam (a Földművelésügyi Minisztérium és a Szépművészeti Múzeum).”
