Sz. Sz. Sándor naplót vezetett a munkatáborban töltött ideje alatt. Leírja a napi teendőket, hogyan érezték magukat. Az utat, amit bejártak Balf fürdőtől Porstenbergig.
Az U.-családról ír, melynek történetét egy német holokauszt-kutató is felhasználná. Posztógyári munkásnőket említ, akiket a gyár vezetői nem engedtek elvinni, a német hadiüzem termelési szükséglete miatt. Helységnév nincs megemlítve. T. Zoltán a túlélőket kutatta, a visszaemlékezésben öt személyről ír részletesebben. Többen aktív résztvevői, tagjai valamilyen zsidósággal kapcsolatos szervezetnek, hitközségnek, T. Zoltán rendszeresen tartja velük a kapcsolatot. Mindannyian Csepelhez kötődnek. F. Elekné 1944-ben fiatal diákként a csepeli gettóba került. Budapestre menekítették és elbujtatták. Sikerült átvészelnie a háborús időket, orvos lett később. B. Sándor esztergályosként dolgozott a csepeli Weisz Manfréd gyárban. Zoltán gyerekként élte meg az eseményeket. Ausztrián át került a németországi táborba. Amerikaiak szabadították fel őket a Fekete-erdő területén. Nővérét megölték, szülei életben maradtak, velük együtt 1947-ben került haza.
R. Imréné R. Ilona Gyöngyi Baján született és nőtt fel. Szép és nyugodt életébe szólt bele a háború, a férfiakat munkaszolgálatra hívták. 1944. március 19-e után fordulat következett. A sárga csillag viselése, a rádió és ékszer beszolgáltatása többek között, melyekről Ilona is beszámol. 1944. június 5-én rendőrök terelték őket a megyeházához. Innen a vasútállomásra kerültek, majd Bécsújhelyen állt meg velük először a szerelvény. Innen tovább Auschwitz-ba kerültek. Az eltöltött hónapok után Mittelsteinbe vitték át őket, repülőgépalkatrész-gyárba dolgozni. 1945. május 6-án egy Weiswasser nevű kisvárosba kerültek innen, Ilona közben súlyos betegséget szerzett. A felszabadulás után cseh területre kerültek. Olmützön, Trencsénen keresztül jutott Budapestre vissza, 1945. május 26-án. Itt a JOINT-hoz kellett fordulniuk, az életük rendeződni kezdett. Ilona családot alapított, boldogan él.
A Bergen-belsein táborban lévő foglyok rövidke bejegyzése, jókívánságai R. Sarolta emlékkönyvébe. A személyek (többségében nők, de egy-két férfi is) az ország különböző pontjairól kerültek a táborba, nevük alatt sokan az elérhetőségüket, a lakhelyüket is feltüntetik.
Napló leírja a lány és családja történetét Kőbányáról menekülésük után. Rokonaik fogadták be őket Király utca 15. csillagos házba. Kijárási tilalom alatt is járt dolgozni, mint varrólány a Váci utca 46-ba. Ha az 5 óra kint érte az utcán, levette a csillagot. Egyszer le is bukott, de a rendőr csak figyelmeztette, hogy óvatosabb legyen. Leírásban kitér Sanyira is, a harmadik emeleti helyes fiúra. Egy napon a ház lakóit elindították a Duna part felé, de visszafordították őket a Dohány utcai templom felé. Ott érte őket az este, így ott is aludtak a földön. Másnap rendőrök kísérték haza a tömeget. Egyszer egy nyilas összeterelte a 15-50 év közöttieket, hogy menniük kell a lóversenypályára dolgozni. A szöveg írója még nem volt 16 éves, de édesanyjával akart menni, így őt is kivitték. Rájuk nem került sor, hogy bevagonírozzák, így hazamehettek. Másnap menlevélért kellett menniük a svéd követségre, de nem volt kedve, így visszaemlékezőnk otthon maradt. Másodszor menekült meg. Lekerült a csillag a házról, de korai öröm volt, Szálasi átvette a hatalmat és visszakerült. Egyik nap nyilasok az udvarra parancsoltak mindenkit. Csomagokkal elindították a tömeget, fegyveresek kísérték őket, aki öreg volt és elesett azt tovább lökdösték a Klauzál térig. Dobozba dobáltatták az ékszereket, pénzeket és minden értéket, majd a Rumbach utcába vezényelték őket. Beterelték őket egy kapualja, nem tudták mi lesz ott. Mindenki kapott egy lakást, ahol várhattak. Visszaemlékező és édesanyja a konyhán dolgozott, öccse kiszökött néha élelmet lopni. Orosz felszabadítás után mindenki rongyosan, tetvesen ment haza, ha még volt hova.