Somogyi Győző: I. Ulászló (1440-1444); (olajfestmény, Magyar királyok arcképcsarnoka - ötvenkét királyportréból álló sorozat eleme, /2000-2004/)
Leírás
„Szent István koronázásának 1000. évfordulóján kezdtem festeni a magyar királyok arcképcsarnokát Kaposvár városa számára. Célom egységes stílusú, lehetőleg történelmileg hiteles képsorozat volt. 918 esztendő minden ismert írott és képes forrását igyekeztem felhasználni, a királyi pecsétektől a fényképekig. Az 1500-as évektől vannak hiteles ábrázolások. Azelőtt a hagyományra és a kor ismeretével támogatott képzeletre kellett hagyatkoznom. Abban, hogy kit tekintek törvényes királynak és hogyan értékelem az egyes uralkodókat, a magyar történelmi közmegegyezésre bíztam magam. A rövid életrajzokat úgy állítottam össze, hogy az arcok mögül a magyar állam és nemzet sorsa is kibontakozzék. A képek nem élethű portrék, hanem stilizált uralkodó-ábrázolások, a műfaj sok ezer éves hagyománya szerint. Tárgyuk nem a rövid életű egy ember, hanem az ezeréves magyar királyság.” Somogyi Győző (in: Somogyi Győző: Magyar királyok arcképcsarnoka – Ajánlás, Kairosz Kiadó, Budapest, 2006) „A megalkotásban arra törekedtem, hogy egy szemlélettel, lehetőleg hasonló megvilágításban és beállításban álljanak előttünk csaknem ezer év uralkodói. Királyábrázolásaink ugyanis magukon viselik ezer év stílusváltozásait. Az első királyokról például csak erősen stilizált pecsét- vagy pénzábrázolások vannak, vagy vonalas rajzok, később egy-egy metszet. Ezekben az időkben nem volt igény a portrészerű ábrázolásra. A királyban nem a mulandó egyéniséget, hanem a királyeszményt tisztelték, ezért a király mozdulata, kéz- és fejtartása merev, ünnepélyes, ikonszerű. S ahogy ezekkel az ábrázolásokkal foglalkoztam, megismertem a hátterét; hogy ez nem véletlen, nem ügyetlenség. Mint ahogy az ikonok 'merevsége' mögött is nagyon tudatos szerkesztés és főleg eszmei háttér van. Vagyis a királyt másként, mint felszentelt személyt és fenséget ábrázolni nem lehet... Forrásaim az előbb említett, egykorú ábrázolásokon kívül a régészek által feltárt eredeti darabok, amiket múzeumokból, könyvekből, múzeumi katalógusokból tudtam összeszedni. Sokat foglalkoztam viselettörténettel, hadviselet-történettel, és ezt az ismeretemet is belevittem, amikor viselettörténeti hitelességre is törekedtem.” Somogyi Győző (in: Kortárs, 2004/6.)
Takács Ferdinánd festőművész Időkapu (1998) című olajfestménye az alkotó tulajdona, amely jelenleg a jósvafői Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságán található. "Takács Ferdinánd Rezi községben született 1953-ban, gyerekkori eszmélése, majd későbbi élete is e tájhoz kötötte. 1981-óta él Cserszegtomajon. Itt községünkben alkotja realista, szürrealista, olykor absztrakt képeit. Takács Ferdinánd folyamatosan megújuló, változó festészeti világának egyik legizgalmasabb fejezetét a barlangász szenvedélyéhez kapcsolódó barlangfestményei képezik. Alkotó fantáziája és szürrealista látásmódja a csodálatos cseppkövekben és sziklatömbökben ember- és állatalakokat vél felfedezni. Agya folyamatosan dolgozik, tájképein, szimbolikus vagy realitáson túli alkotásain folyamatosan a megszokottól eltérőt keresi. Festői pályája mellett kiemelkedő a művészetszervező tevékenysége is. Takács Ferdinánd az örökké új utakat, megfogalmazásokat kereső, önmaga gondolataival viaskodó művész. Olyan alkotó, aki nagyon messze került Rezi, Cserszegtomaj ’szülöttem földjétől’, de aki mindig megmarad ennek a tájnak soha el nem eresztő gyönyörű rabságában. 1972 óta számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Képei magán- és közgyűjteményekben találhatók meg: Keszthelytől Budapestig, Zalaegerszegtől Hódmezővásárhelyig, Ausztriától Ausztráliáig, Hollandiától az USA-ig, Kárpátaljától Franciaországig számos helyen.” (Dr. Cséby Géza költő, műfordító, irodalomtörténész) "Takács örök kísérletező művész. Mindig új utat kezd, s nem nyugszik, amíg a maga elé tűzött feladatot megfelelő szinten meg nem oldja. Amikor egyes kérdéskörök adekvát vizuális felvázolásának módját kikísérletezte, tovább lép, új problémákra koncentrál.” (Dr. Kostyál László művészettörténész) "Stílusa a mai, rendkívül bonyolult világhoz hasonlatos: realizmus, szürrealizmus és szimbolizmus eszméi és megfogalmazásai szűrődnek át a művész tapasztalatain és kritikáján; ezekből vágyai és reményei beolvasztásával – egy ’tüntetően vidéki’ ember attitűdjével – építi fel azt a képi világot." (Dr. Korpás László barlangkutató, akadémikus)
A Tatabányai-medencében három helyen (Vértesszőlős-Baromállás, Tarján, Tatabánya-Turul filmszínház) bukkant felszínre olyan kőzet, mely felső oligocén (egri) korú növénylenyomatokat tartalmaz. Az azonosított növények összetétele nagyon hasonló a három helyen, kis mértékű eltérés fedezhető csak fel. A lenyomat együttesek szubtrópusi klímára utalnak, ilyen a mai DK-Ázsiában van. Tatabánya-Turul filmszínház mellől durvaszemcsés homokkőből rossz megtartású levéllenyomatok kerültek elő. A tűlevelű fajok hiányoznak, babérfélék és lombhullató fajok lenyomatai figyelhetőek meg. Köszönhetően Skoflek István gyűjtőmunkájának, a 21. században mi is megcsodálhatjuk, megismerhetjük ezt a kb. 25 millió éves növényvilágot. Lenyomat: Juglans egregia LESQ. A lelet a tatai Kuny Domokos Múzeum Paleobotanikai gyűjteményének egy darabja.
Forrástevékenységhez kapcsolódva szilárd édesvízi mészkő keletkezik. Ez történt a pleisztocén korban Vértesszőlősön is. A kicsapódó mészanyag bevonatot képezett a a növényeken, belehulló leveleken, növényi maradványokon. A szerves anyag, vagyis a növények szárai, levelei idővel elbomlottak, de a kő megőrizte a növények alakját, formáját, gyakran az egészen finom szöveti jellegzetességeket is. Köszönhetően Skoflek István gyűjtőmunkájának, a 21. században mi is megcsodálhatjuk, megismerhetjük az akár több 10000 éves vértesszőlősi növényvilágot. Lenyomat: Gramineae – perje, Pinus sp. – tűnyalábos fenyő. A lelet a tatai Kuny Domokos Múzeum Paleobotanikai gyűjteményének egy darabja.
Goszthony Mária: Aratók csónakban (Magyarország, tájkép/életkép, aquarell festmény, 1930-as évek)
Leírás
Goszthony Mária festőművész Aratók csónakban (tájkép/életkép, 1930-as évek) című aquarell festménye 1989-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. A rendhagyóan gazdag, sokrétű alkotásokat teremtő és évszázadnyi hosszú, kivételes életutat megélt jeles festő-, grafikus- és kerámiaművész „1893. augusztus 22-én született Bárdibükkön. A család az év nagyobbik részét Budapesten töltötte. Apja, a Vas megyei Goszthony család sarja, aki Somogyban több mint 1000 holdas birtokot műveltetett, a fővárosban jó nevű ügyvédi irodát vezetett. Iskoláit magánúton végezte, vizsgáit Budapesten tette le. A festőnek induló Goszthony Mária művészeti tanulmányait 1912-ben, Münchenben kezdte, ahol a Weisberger Képzőművészeti Akadémiát látogatta. Majd 1917–18-ig Budapesten a Haris közben megalakult, Kernstok Károly, Rippl-Rónai, Vedres Márk által vezetett Képzőművészeti Szabadiskolában folytatott stúdiumot. Kernstok legkedvesebb tanítványa és lelkes segítőtársa volt az iskola életének megszervezésében. Itt ismerkedett meg az új magyar művészeti élet képviselőivel. Szellemi érdeklődésére hatással volt a Vasárnapi Kör nevű progresszív idealista társaság, melynek gyakori látogatója volt. 1918-tól közvetítő szerepet töltött be a KMP Központi Bizottsága és a Katonai Tanács tagjai között, majd a letartóztatott és illegalitásban levő baloldali vezetők összekötője volt. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején, Kernstok vezetésével Nyergesújfalun művésztelep létesült, melynek létrehozásában szintén nélkülözhetetlen partnere volt mesterének. Az 1917–19 között készült szén- és tusrajzai, olajképei szervesen illeszkednek a korszak képzőművészeti szemléletéhez. Munkáit formai lényeglátás, energikus, biztos vonal- és színkezelés jellemzik. A Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült. Bécsbe, majd Vedres János segítségével Firenzébe, onnan az osztrák határ közelében, az Alpok lábánál fekvő Villachba ment, ahol közel egy évet töltött. Expresszív, lírai hangvételű táj-akvarellek és tusrajzok őrzik az itt töltött idő emlékét. 1920-ban sikerült újból Olaszországba jutnia. Hosszabb időt töltött Firenzében, Assisiben. Perugiában és Rómában. Firenzében rézkarcot és freskófestészetet tanult. Tanulmányozta Cimabue, Pintorucchio, Giotto és Simone Martini festészetét. Assisiben kötött ismeretséget az ott élő dán katolikus íróval, Johannes Joergensennel, kinek hatására a szent ferenci ideákat követve a vallásos hitben talált támaszra. 1923-ban térhetett ismét haza Bárdibükkbe, ahol kápolnát építtetett és azt saját freskóival díszítette. Az assisi Szent Damján templom keresztjének hű másolata lett a kápolna alapja. A bárdibükki Porciunkola kápolnát XI. Pius pápa bullája 1925-ben búcsújáróhellyé nyilvánította. Olaszországba visszatérve, 1928–31 között Rómában elvégezte a Képzőművészeti Akadémiát. A 30-as évek elejétől az év egyik felét Rómában töltötte, ahol 10 évig műtermet tartott fönn a Villa Borghese melletti Villa Ruffo művésztelepen. Kis szárnyasoltárokat festett és templomi freskókat készített az olasz primitívek modorában, Rómában, Assisiben, Vareseben és a csehszlovákiai Kocsorcban, valamint idehaza Veszprémben. Assisiben kiállítása is volt. A 30-as évek közepétől barátnőjével, Josipovich Idával Vietri Sul Maren, Firenzében és Derutában kerámia műhelyeket látogattak, Salernoban kerámia kurzust végeztek. Könyvtárakban búvárkodtak, motívumokat gyűjtögettek. Kezdetben az itáliai majolikákat másolták, és azokat árulták Budapesten. A 40-es évek végén Bárdibükkön a kiskastélyban műhelyt rendeztek be, ahol a később hozzájuk csatlakozó unokatestvérrel, Goszthony Sárival együtt hármasban dolgoztak. A klasszikus habán stílust a magyar fazekas művészet hagyományos motívumaival és modern elemekkel ötvözve, de alapjában az itáliai reneszánsz hagyományokra támaszkodva kialakítottak egy sajátos kerámia stílust, mely a bárdibükki műhely jellemzőjévé vált. A műhely szellemi irányítója Goszthony Mária volt. Az ő neve alatt kerültek forgalomba a kerámiák főként az Iparművészeti Vállalaton és a Képcsarnokon keresztül. A bárdibükki műhely napsugaras derűje messzire világított. Az ország határain innen és túl számtalan bensőséges hangulatú kerámiával ajándékozta meg a hagyományosabb ízlésű kézműves tárgyak kedvelőit. E ’benső húrokat megpendítő’ hétköznapi tárgyak mára műtárgyakká nemesedve őrzik a három művésznő emlékét. Goszthony Mária kerámiáival megbecsült nevet szerzett, de elsősorban festőnek vallotta magát. Az 1960-as évek végéig festett. Posztimpresszionista szellemű olajképei és akvarelljei egész addigi életét végigkísérték. Külföldi útjain és idehaza, főként Somogyban készült plein aire táj-akvarelljeivel érte el legnagyobb művészi sikereit. A képek nagy része a Londoni Királyi Akvarell Társaság útján Angliába került. A kortárs képzőművészeti eseményekbe nem kapcsolódott bele. Magányos művészként, de számtalan barát szeretetét élvezve dolgozott haláláig. Budapesten és Kaposvárott voltak kiállításai. 1982-ben megkapta a Somogy Megyei Tanács Művészeti díját. 1989. március 28-án halt meg Mezőcsokonyán. Hamvait bárdibükki kápolnája őrzi.” (H. Bognár Zsuzsa művészettörténész – in: https://bkh2011.blog.hu/2011/07/12/goszthony_maria és http://bardudvarnok.hupont.hu/45/goszthony-maria)
