Sötétbarna alapfestésen színtelen ólommázas, zöld, fakó, vörös és fehér színű levélkoszorúval díszített cserép. Nyakán ecsettel készült dísz és hullámvonal, alul csíkozás. A hívóképen látható tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
Homokszínű díszítetlen szilke, szájpereme visszahajlik. A Nyíregyházáról származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
Barna mázas páros szilke oldalán sárga díszítéssel (napmotívum?). A tárgy a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
A hívóképen zöld mázas komaszilke. (Egyik füle letört.) A tárgy a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
A hívóképen látható szilkén világos alapon zöld-barna fröcskölés. A Szilágyságból származó tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
