A hívóképen látható szilke Lehecsényben (Fekete-Körös völgye) készült. A vörösbarna edény fehér írókázott díszítése hullámvonalakból és féloldalas ágakból áll. A tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
Díszítetlen zöld ólommázas cserép álló rámás széllel. A hívóképen látható szilke a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
Világos színű mázas szilke, hasán leveles virágdísszel. Az 1900-ban készült, Sajópálfalváról származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
A hívóképen rátó (füles szilke, más néven rötyke) látható. Díszítését zöld folyatott máz adja. A Krasznán készült tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
A hívóképen látható szilke a beregszászi fazekasközpontban készült (19. sz.). Sárgás engób alapon írókával készült a bogyós ágakból álló koszorú. A tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények) A főként a Tiszántúlon elterjedt szilke a keskeny fenekű fazékhoz hasonló füles cserépedény. Kívül-belül mázas, így a tálasmester készítette. Egyéb elnevezései: a rátó, röstölő, sirány. Egyik formai változata a szája fölött átívelő füllel ellátott rötyke. Leginkább ételhordásra használták: a mezőn dolgozóknak madzaghálóba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt az asszonyok. Mivel az úton mindenki látta őket, fontos volt, hogy az edény díszes legyen. Téli időszakban lekvárt (főként szilvalekvárt) tároltak benne. A Dunántúlon egy másik formája ismert: füles „ikeredényben” (páros pohár) vitték az ebédet a mezei munkásoknak. A mezőre való szilkétől díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok, nőrokonok a gyermekágyas anyának vitték az ételt. Ennek két oldalán egy-egy kicsi vízszintes fül található; gyakran több darabot egymásra helyezve, füleiknél kantárral összefűzve használták, így a mai ételhordók elődjének tekinthetők. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)
