Általános

Cím

Szabados János: A Duna mentén (olajfestmény, 1980-1990)

Leírás

Szabados János festőművész A Duna mentén (1980-1990) című olajfestményét a 2007-es esztendőben a paradigmatikus alkotó 70. születésnapja tiszteletére rendezett, a folytonosan érlelődő/kiteljesedő, vertikális sugárzású életművet gazdag képanyaggal prezentáló jubileumi kiállításon tekinthették meg a képzőművészetek iránt érdeklődők a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. A Kaposváron 1937-ben született Munkácsy-díjas kiváló művész a következőképpen summázza életpályáját: „A város, ahol születtem, hét domb karéjában épült, a Kapos mentén. Közülük kettőt hegynek nevezünk ma is: Kecel-hegy és Róma-hegy. Rippl-Rónai révén a Róma-hegy vált ismertebbé, bár nekem, gyermekkori élményeim alapján, a Kecel – mostanra zsúfolásig beépítve is – kedvesebb. A tüskevári malomtól és strandtól jól látszott elnyúló vonulata, jelezve a város egyik akkori határát. Korai rajzaimon, vízfestményeimen ez a vidék jelent meg először. Elsőszülöttként nagy családban nevelkedtem, hatan voltunk testvérek. Apám címfestőmester volt, műhelyében kezdtem rajzolgatni. Ott ismertem meg a festőmesterség eszközeit, anyagait. Elég korán belenőttem az önálló munkába is, üzletportálok kiegészítő figurális díszítőtábláit, plakátokat, mozifilmeket ajánló, enyves festékkel vászonponyvára festett nagyméretű reklámokat, a kötelező ünnepekhez megrendelt sok négyzetméternyi portrét és munkafázisokat megjelenítő tablókat készítettem. Az így szerzett tapasztalatok később is segítettek az éppen adódó feladatokban. Jártam persze művészeti szabadiskolába is, készülvén a főiskolai felvételire. Tanulmányaimat 1957-ben kezdtem a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ahol mestereim Z. Gács György és Miháltz Pál festőművészek voltak, de találkozhattam ott Borsos Miklóssal és Rákosi Zoltánnal is, akiknek hitelessége és emberi, szakmai tartása sokunk számára jelent mintát. A diplomamunkáig tartó jó évek után, 1962-ben szülővárosomban kezdtem önállóan dolgozni. Ez idő tájt a Dunántúl városaiban letelepedő fiatal alkotókkal alakuló kapcsolataim szakmai biztatást és biztonságot is adtak. Ez a ki nem mondott, de bizonyosságot jelentő szellemi törekvéseinket is összetartó kapcsolat máig érvényesnek mondható. 1963-ban megnősültem, feleségem Weeber Klára szobrász. Két gyermekünk született: János (1967) és Anna (1977). Mindketten mesterségeinkhez hasonló pályát választottak, a Magyar Iparművészeti Egyetemet végezték el. A műterem, ahol több mint harminc éve dolgozunk, ugyancsak benépesült munkáinkkal, eszközeinkkel, szerszámainkkal, anyagokkal és látszólag haszontalan tárgyakkal, azonban még mindig van ott helye az újabb elképzeléseknek, ötleteknek. A hetvenes években pályázatokon elnyert nagyméretű mozaikok kartonjainak hatása és a kivitelezés folyamata lényeges változást hozott festői gondolkodásomban, új léptéket kerestem. A korábbi zártabb képi világ motívumait, felületmegoldásait a képtérben megnyíló terek szabadon kezelt közegébe helyeztem, így a gesztusok véletlenszerűségét kibontva vagy elfedve, nagyobb szerepet kapott a rajz is. Ez a színekből szabadon kibontakozó világ a nyolcvanas évek közepéig foglalkoztatott. Akkor úgy éreztem, váltanom kell, hiszen az elkészült sok kép között ismétlődéseket találtam, meg időnként feltűnő, számomra árulkodó rutinszerű unalmasságot is. Azóta készült munkáim főszereplői a figurák. Az a jelenség érintett meg, figyelmeztetően, melyet környezetemben meg a világban is tapasztalhattam: a különállás, a zárkózottság, az egyedi sérthetetlenség. Témáim persze nem a magam sorsára utalnak, hiszen elégedettnek mondhatom magam. Olyan családom van, mely érzelmi, és szellemi biztonságot áraszt, újabb, bizakodást árasztó képek készítésére ösztönöz…” (forrás: http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_10/021.htm)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Szabados János: Ártér (olajfestmény, 1985-1995)

Leírás

Szabados János festőművész Ártér (1985-1995) című olajfestményét a 2007-es esztendőben a paradigmatikus alkotó 70. születésnapja tiszteletére rendezett, a folytonosan érlelődő/kiteljesedő, vertikális sugárzású életművet gazdag képanyaggal prezentáló jubileumi kiállításon tekinthették meg a képzőművészetek iránt érdeklődők a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. A Kaposváron 1937-ben született Munkácsy-díjas kiváló művész a következőképpen summázza életpályáját: „A város, ahol születtem, hét domb karéjában épült, a Kapos mentén. Közülük kettőt hegynek nevezünk ma is: Kecel-hegy és Róma-hegy. Rippl-Rónai révén a Róma-hegy vált ismertebbé, bár nekem, gyermekkori élményeim alapján, a Kecel – mostanra zsúfolásig beépítve is – kedvesebb. A tüskevári malomtól és strandtól jól látszott elnyúló vonulata, jelezve a város egyik akkori határát. Korai rajzaimon, vízfestményeimen ez a vidék jelent meg először. Elsőszülöttként nagy családban nevelkedtem, hatan voltunk testvérek. Apám címfestőmester volt, műhelyében kezdtem rajzolgatni. Ott ismertem meg a festőmesterség eszközeit, anyagait. Elég korán belenőttem az önálló munkába is, üzletportálok kiegészítő figurális díszítőtábláit, plakátokat, mozifilmeket ajánló, enyves festékkel vászonponyvára festett nagyméretű reklámokat, a kötelező ünnepekhez megrendelt sok négyzetméternyi portrét és munkafázisokat megjelenítő tablókat készítettem. Az így szerzett tapasztalatok később is segítettek az éppen adódó feladatokban. Jártam persze művészeti szabadiskolába is, készülvén a főiskolai felvételire. Tanulmányaimat 1957-ben kezdtem a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ahol mestereim Z. Gács György és Miháltz Pál festőművészek voltak, de találkozhattam ott Borsos Miklóssal és Rákosi Zoltánnal is, akiknek hitelessége és emberi, szakmai tartása sokunk számára jelent mintát. A diplomamunkáig tartó jó évek után, 1962-ben szülővárosomban kezdtem önállóan dolgozni. Ez idő tájt a Dunántúl városaiban letelepedő fiatal alkotókkal alakuló kapcsolataim szakmai biztatást és biztonságot is adtak. Ez a ki nem mondott, de bizonyosságot jelentő szellemi törekvéseinket is összetartó kapcsolat máig érvényesnek mondható. 1963-ban megnősültem, feleségem Weeber Klára szobrász. Két gyermekünk született: János (1967) és Anna (1977). Mindketten mesterségeinkhez hasonló pályát választottak, a Magyar Iparművészeti Egyetemet végezték el. A műterem, ahol több mint harminc éve dolgozunk, ugyancsak benépesült munkáinkkal, eszközeinkkel, szerszámainkkal, anyagokkal és látszólag haszontalan tárgyakkal, azonban még mindig van ott helye az újabb elképzeléseknek, ötleteknek. A hetvenes években pályázatokon elnyert nagyméretű mozaikok kartonjainak hatása és a kivitelezés folyamata lényeges változást hozott festői gondolkodásomban, új léptéket kerestem. A korábbi zártabb képi világ motívumait, felületmegoldásait a képtérben megnyíló terek szabadon kezelt közegébe helyeztem, így a gesztusok véletlenszerűségét kibontva vagy elfedve, nagyobb szerepet kapott a rajz is. Ez a színekből szabadon kibontakozó világ a nyolcvanas évek közepéig foglalkoztatott. Akkor úgy éreztem, váltanom kell, hiszen az elkészült sok kép között ismétlődéseket találtam, meg időnként feltűnő, számomra árulkodó rutinszerű unalmasságot is. Azóta készült munkáim főszereplői a figurák. Az a jelenség érintett meg, figyelmeztetően, melyet környezetemben meg a világban is tapasztalhattam: a különállás, a zárkózottság, az egyedi sérthetetlenség. Témáim persze nem a magam sorsára utalnak, hiszen elégedettnek mondhatom magam. Olyan családom van, mely érzelmi, és szellemi biztonságot áraszt, újabb, bizakodást árasztó képek készítésére ösztönöz…” (forrás: http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_10/021.htm)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Szerelmi ajándékok

Leírás

A hívóképen (első két felvétel) vetélő karcolt, spanyolozott tulipándíszítéssel. A tárgy a kaposvári Ripp-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja. // A vetélő általában csónak formájú, arasznyi hosszú eszköz, amivel a szövésnél a keresztfonalat a láncfonalak közé bevetik. A vetélő közepén, vékony pálcára fűzve, kis nád- vagy bodzafa csévén van a fonal, amelyről az a láncfonalak között történő átvetés alkalmával a kellő hosszúságban lebomlik. Használata a lábítós szövőszékhez kapcsolódik. / Mint a gyakran ajándékként készült tárgyakat, a vetélőt is díszítették. A szerelmi ajándéknak szánt vetélőn a megajándékozott lány vagy menyecske nevét is megtaláljuk. A mértanias díszítményeket ékrovással főleg Erdélyben alkalmazták. A dunántúli vetélőn a spanyolozás volt a gyakoribb díszítmény, ritkább a karcolt díszítés, mindkét díszítésmód elterjedése a múlt század derekára tehető. A díszítmények között gyakori a stilizált virág- és levéldísz, a megajándékozott neve, a készítés évszáma stb. // A szerelmi ajándék legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka, amely az udvarlás idején a kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A legények ajándékai korábban elsősorban fontos használati tárgyak: mosósulyok és guzsaly, ezekből datált, szerelmi ajándéknak minősülő példány már a 19. sz. első feléből fennmaradt. Az adatok azt mutatják, hogy a 18–19. sz. folyamán egyre nőtt a szerelmi ajándékok száma és területenként különböző tárgyak társultak az eredetiek mellé, így a vetélő, csigacsináló, fonószék stb. túlnyomórészt díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. Ezeknek a tárgyaknak kialakult rangsora volt, ami meghatározta az ajándékozás sorrendjét, ill. azt, hogy melyik az a tárgy, amelynek az elfogadása már elkötelezést jelent. / A díszítmények korábban valószínűleg nem hordoztak szimbolikus értelmet, ilyen legalábbis a korai, geometrikus jellegű díszítésben nem mutatható hitelesen ki, feltehetőleg ekkor a jelentést az adományozáshoz kapcsolódó cselekvés hordozta, és a tárgy díszített volta utalt a különleges szerelmi ajándék rendeltetésére. A paraszti adatközlők által is szerelmi szimbólumként értékelt díszítőelemek a növényi ornamentika körébe tartoznak, mint a szív, virágtő, páros madár. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Szerelmi ajándékok

Leírás

A hívóképen (első két felvétel) látható mángorló, melyet két karcolt tulipánszál és „Az Első Vásár Emlékéül" felirat díszít, a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. // A mángorló (mángorlófa, mángorló lapicka) kb. 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles (a felső vége felé néha szélesedő), téglalap alakú fából faragott eszköz, alsó végén rövid nyéllel. Alsó lapjuk rendesen bordázott, felső lapjuk gyakran véséssel, ékrovással, karcolással, spanyolozással díszített. A vászonneműk mosás utáni kisimítására, fényesítésére, mángorlására a paraszt- és pásztorcsaládokon kívül a városi polgárság is használta. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették. A gombos ingek múlt századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törik a gombot. Készítésével mesteremberek, bognárok, molnárok és falusi faragók, pásztorok egyformán foglalkoztak. Faragtak megrendelésre, eladásra vagy ajándékul. A legény szeretőjének, a férj feleségének készíttetett mángorlót. A legrégibb magyarországi mángorló a 18. sz. első feléből maradt fenn: 1730, Sopron m. (Néprajzi Múzeum) / A régebbi darabok díszítésére az ékrovásos vagy kevésbé mély vésés, továbbá a mértanias elemek uralkodása a jellemző. A 19. sz. elején ezek az ékrovásos, vésett mértanias díszek még tovább éltek ugyan, azonban mind a mesteremberek, a falusi faragók, mind a pásztorok által készített és díszített mángorlón a virágornamentika, a mindennapi életből, a pásztor- és betyáréletből vett jelenetek kerültek előtérbe karcolt és spanyolozott díszítőtechnikával. Gyakran évszámot, feliratot találunk díszítményeik között, illetve a készítő vagy a használó nevét. // A szerelmi ajándék legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka, amely az udvarlás idején a kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A legények ajándékai korábban elsősorban fontos használati tárgyak: mosósulyok és guzsaly, ezekből datált, szerelmi ajándéknak minősülő példány már a 19. sz. első feléből fennmaradt. Az adatok azt mutatják, hogy a 18–19. sz. folyamán egyre nőtt a szerelmi ajándékok száma és területenként különböző tárgyak társultak az eredetiek mellé, így a vetélő, csigacsináló, fonószék stb. túlnyomórészt díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. Ezeknek a tárgyaknak kialakult rangsora volt, ami meghatározta az ajándékozás sorrendjét, ill. azt, hogy melyik az a tárgy, amelynek az elfogadása már elkötelezést jelent. / A díszítmények korábban valószínűleg nem hordoztak szimbolikus értelmet, ilyen legalábbis a korai, geometrikus jellegű díszítésben nem mutatható hitelesen ki, feltehetőleg ekkor a jelentést az adományozáshoz kapcsolódó cselekvés hordozta, és a tárgy díszített volta utalt a különleges szerelmi ajándék rendeltetésére. A paraszti adatközlők által is szerelmi szimbólumként értékelt díszítőelemek a növényi ornamentika körébe tartoznak, mint a szív, virágtő, páros madár. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Szerelmi ajándékok

Leírás

A hívóképen (első két felvétel) keményfából készült mángorló, két oldalán farkasfogas mintasorral szegélyezett, vésett tulipános díszítéssel. A tárgy a kaposvári Ripp-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja. // A vetélő általában csónak formájú, arasznyi hosszú eszköz, amivel a szövésnél a keresztfonalat a láncfonalak közé bevetik. A vetélő közepén, vékony pálcára fűzve, kis nád- vagy bodzafa csévén van a fonal, amelyről az a láncfonalak között történő átvetés alkalmával a kellő hosszúságban lebomlik. Használata a lábítós szövőszékhez kapcsolódik. / Mint a gyakran ajándékként készült tárgyakat, a vetélőt is díszítették. A szerelmi ajándéknak szánt vetélőn a megajándékozott lány vagy menyecske nevét is megtaláljuk. A mértanias díszítményeket ékrovással főleg Erdélyben alkalmazták. A dunántúli vetélőn a spanyolozás volt a gyakoribb díszítmény, ritkább a karcolt díszítés, mindkét díszítésmód elterjedése a múlt század derekára tehető. A díszítmények között gyakori a stilizált virág- és levéldísz, a megajándékozott neve, a készítés évszáma stb. // A szerelmi ajándék legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka, amely az udvarlás idején a kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A legények ajándékai korábban elsősorban fontos használati tárgyak: mosósulyok és guzsaly, ezekből datált, szerelmi ajándéknak minősülő példány már a 19. sz. első feléből fennmaradt. Az adatok azt mutatják, hogy a 18–19. sz. folyamán egyre nőtt a szerelmi ajándékok száma és területenként különböző tárgyak társultak az eredetiek mellé, így a vetélő, csigacsináló, fonószék stb. túlnyomórészt díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. Ezeknek a tárgyaknak kialakult rangsora volt, ami meghatározta az ajándékozás sorrendjét, ill. azt, hogy melyik az a tárgy, amelynek az elfogadása már elkötelezést jelent. / A díszítmények korábban valószínűleg nem hordoztak szimbolikus értelmet, ilyen legalábbis a korai, geometrikus jellegű díszítésben nem mutatható hitelesen ki, feltehetőleg ekkor a jelentést az adományozáshoz kapcsolódó cselekvés hordozta, és a tárgy díszített volta utalt a különleges szerelmi ajándék rendeltetésére. A paraszti adatközlők által is szerelmi szimbólumként értékelt díszítőelemek a növényi ornamentika körébe tartoznak, mint a szív, virágtő, páros madár. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia