Általános

Cím

Hegedüs László: Tájkép - Curaçao (Sziget a Karib-tenger déli részén, Venezuela partjai közelében és Hollandia társult állama; aquarell festmény, 1972, sorszám: 313)

Leírás

Hegedüs László festőművész Tájkép - Curaçao (1972) című aquarell festménye 1990-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. Az alkotó 1920-ban született Budapesten. "Festő, grafikus. 1936-38 között az Aba Novák Vilmos Stúdióba járt, ahol Vaszary tanítványa volt, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett. 1945 után a Fókusz, illetve a Művész Galéria tulajdonosa. 1948-tól külföldön tevékenykedett: Ausztriában, Olaszországban, majd 1972-ig Ausztráliában. Ezután Londonban telepedett le, de többször látogatott Magyarországra. 1987 óta ismét Ausztráliában él. Egyéni tárlatai voltak vidéken (Szentes, Nyírbátor, Hatvan) és külföldön (Melbourne, Sydney, Brisbane, London), valamint csoportosak az Ernst Múzeumban, a Nemzeti Szalonban, Londonban, Melbourneben stb. Munkáit őrzik a Magyar Nemzeti Galériában, a Fővárosi Képtárban, a kaposvári Rippl Rónai Múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban, ausztráliai, párizsi, római, amerikai és angliai közgyűjteményekben. 1982-ben ötven festményét és harminc grafikáját a nyírbátori Báthory Múzeumnak ajándékozta." (in: http://www.kieselbach.hu/muvesz/hegedus-laszlo-_hegedus_-laszlo__9087) „Hegedüs László festőművész tájképfestészete senkivel össze nem hasonlítható helyet foglal el a magyar és az egyetemes művészetben. A világpolgár művész egyaránt otthonosan mozog a magyar vidéken, a földgolyó kontinenseinek hatalmas városaiban és legapróbb szigetein egyaránt. Művein az ember alkotta világ szublimálódik a végtelen természet tisztaságába és ősi ártatlanságába, az Univerzum harmóniájába. Képei végtelenül gazdag színárnyalatokat megjelenítő, bátor, lendületes ecsetvonásokkal ’poéta natus’-ként a plein air jegyében megalkotott, ökonomikus remekművek. A művész leginkább szűrt fényben, a kora hajnali derengésben vagy a lebukó nap fényében igyekszik megörökíteni a körülötte lévő világ egy szegmentumát. Expresszív lírai impresszionista ábrázolásmódjába szürrealisztikus elemek ötvöződnek. Az általa ábrázolt témát gyakran sikerül kiszabadítania a nyugati kultúrát rabságban tartó centrális perspektíva hálójából, s a kompozíció a kitágított, a kiterített, olykor a fordított perspektíva törvényszerűségeinek jegyében szerveződik. A távol-keleti kultúrák ideológiája és világábrázolása, meditatív képalkotása nagy hatást gyakorolt Hegedüs László művészetére. Műalkotásai nem a pillanatnyi látványt rögzítik, hanem az éppen aktuálisan vizuálisan megragadhatóból kidesztillált időtlen, örökkévaló, létfilozófiai mélységű érzelmi-gondolati struktúrát fogalmazzák meg a legautentikusabb vizuális önkifejezés, a festészet nyelvén. Hegedüs Zoltán nem pusztán érzelmek és hangulatok festője, hanem a pillanatnyi mulandó látványban a Világmindenség attribútumait, valamint a Részben mindig az Egészet kereső és megjeleníteni igyekvő festőművész, pillanatnyi képi impressziókból az időtlen Ontológiai Szubsztancia aranymosója, a természeti fények pazar játékának tanúja és krónikása, a színek és fények zenésze. Tájképei lélekkondicionáló, gyógyító meditációs források és objektumok, melyek kiszabadítanak a nyugati kultúra patologikus lineáris idejének fogságából, s szakrális idődimenziókba emelnek.” (kobzosBBL)

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Szerelmi ajándékok

Leírás

A hívóképen látható keményfából készült mángorló a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. // A mángorló (mángorlófa, mángorló lapicka) kb. 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles (a felső vége felé néha szélesedő), téglalap alakú fából faragott eszköz, alsó végén rövid nyéllel. Alsó lapjuk rendesen bordázott, felső lapjuk gyakran véséssel, ékrovással, karcolással, spanyolozással díszített. A vászonneműk mosás utáni kisimítására, fényesítésére, mángorlására a paraszt- és pásztorcsaládokon kívül a városi polgárság is használta. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették. A gombos ingek múlt századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törik a gombot. Készítésével mesteremberek, bognárok, molnárok és falusi faragók, pásztorok egyformán foglalkoztak. Faragtak megrendelésre, eladásra vagy ajándékul. A legény szeretőjének, a férj feleségének készíttetett mángorlót. A legrégibb magyarországi mángorló a 18. sz. első feléből maradt fenn: 1730, Sopron m. (Néprajzi Múzeum) / A régebbi darabok díszítésére az ékrovásos vagy kevésbé mély vésés, továbbá a mértanias elemek uralkodása a jellemző. A 19. sz. elején ezek az ékrovásos, vésett mértanias díszek még tovább éltek ugyan, azonban mind a mesteremberek, a falusi faragók, mind a pásztorok által készített és díszített mángorlón a virágornamentika, a mindennapi életből, a pásztor- és betyáréletből vett jelenetek kerültek előtérbe karcolt és spanyolozott díszítőtechnikával. Gyakran évszámot, feliratot találunk díszítményeik között, illetve a készítő vagy a használó nevét. // A szerelmi ajándék legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka, amely az udvarlás idején a kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A legények ajándékai korábban elsősorban fontos használati tárgyak: mosósulyok és guzsaly, ezekből datált, szerelmi ajándéknak minősülő példány már a 19. sz. első feléből fennmaradt. Az adatok azt mutatják, hogy a 18–19. sz. folyamán egyre nőtt a szerelmi ajándékok száma és területenként különböző tárgyak társultak az eredetiek mellé, így a vetélő, csigacsináló, fonószék stb. túlnyomórészt díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. Ezeknek a tárgyaknak kialakult rangsora volt, ami meghatározta az ajándékozás sorrendjét, ill. azt, hogy melyik az a tárgy, amelynek az elfogadása már elkötelezést jelent. / A díszítmények korábban valószínűleg nem hordoztak szimbolikus értelmet, ilyen legalábbis a korai, geometrikus jellegű díszítésben nem mutatható hitelesen ki, feltehetőleg ekkor a jelentést az adományozáshoz kapcsolódó cselekvés hordozta, és a tárgy díszített volta utalt a különleges szerelmi ajándék rendeltetésére. A paraszti adatközlők által is szerelmi szimbólumként értékelt díszítőelemek a növényi ornamentika körébe tartoznak, mint a szív, virágtő, páros madár. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Szerelmi ajándékok

Leírás

A hívóképen (első két felvétel) keményfából készült mángorló folyókás, kacskaringós díszítéssel. A tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. // A mángorló (mángorlófa, mángorló lapicka) kb. 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles (a felső vége felé néha szélesedő), téglalap alakú fából faragott eszköz, alsó végén rövid nyéllel. Alsó lapjuk rendesen bordázott, felső lapjuk gyakran véséssel, ékrovással, karcolással, spanyolozással díszített. A vászonneműk mosás utáni kisimítására, fényesítésére, mángorlására a paraszt- és pásztorcsaládokon kívül a városi polgárság is használta. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették. A gombos ingek múlt századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törik a gombot. Készítésével mesteremberek, bognárok, molnárok és falusi faragók, pásztorok egyformán foglalkoztak. Faragtak megrendelésre, eladásra vagy ajándékul. A legény szeretőjének, a férj feleségének készíttetett mángorlót. A legrégibb magyarországi mángorló a 18. sz. első feléből maradt fenn: 1730, Sopron m. (Néprajzi Múzeum) / A régebbi darabok díszítésére az ékrovásos vagy kevésbé mély vésés, továbbá a mértanias elemek uralkodása a jellemző. A 19. sz. elején ezek az ékrovásos, vésett mértanias díszek még tovább éltek ugyan, azonban mind a mesteremberek, a falusi faragók, mind a pásztorok által készített és díszített mángorlón a virágornamentika, a mindennapi életből, a pásztor- és betyáréletből vett jelenetek kerültek előtérbe karcolt és spanyolozott díszítőtechnikával. Gyakran évszámot, feliratot találunk díszítményeik között, illetve a készítő vagy a használó nevét. // A szerelmi ajándék legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka, amely az udvarlás idején a kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A legények ajándékai korábban elsősorban fontos használati tárgyak: mosósulyok és guzsaly, ezekből datált, szerelmi ajándéknak minősülő példány már a 19. sz. első feléből fennmaradt. Az adatok azt mutatják, hogy a 18–19. sz. folyamán egyre nőtt a szerelmi ajándékok száma és területenként különböző tárgyak társultak az eredetiek mellé, így a vetélő, csigacsináló, fonószék stb. túlnyomórészt díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. Ezeknek a tárgyaknak kialakult rangsora volt, ami meghatározta az ajándékozás sorrendjét, ill. azt, hogy melyik az a tárgy, amelynek az elfogadása már elkötelezést jelent. / A díszítmények korábban valószínűleg nem hordoztak szimbolikus értelmet, ilyen legalábbis a korai, geometrikus jellegű díszítésben nem mutatható hitelesen ki, feltehetőleg ekkor a jelentést az adományozáshoz kapcsolódó cselekvés hordozta, és a tárgy díszített volta utalt a különleges szerelmi ajándék rendeltetésére. A paraszti adatközlők által is szerelmi szimbólumként értékelt díszítőelemek a növényi ornamentika körébe tartoznak, mint a szív, virágtő, páros madár. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Kertész Sándor: Keletkezés (olajfestmény, 2000 körül)

Leírás

Kertész Sándor festő- és grafikusművész Keletkezés (2000 körül) című olajfestményét a 2017-es esztendő tavaszán az alkotó tiszteletére rendezett, a kiváló életművet gazdag képanyaggal prezentáló retrospektív kiállításon tekinthették meg a látogatók a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. „Kertész Sándor festőművész (Kaposvár, 1940. október 29.) 1980-tól a Művészeti Alap, 1988-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja. A szegedi Tanárképző Főiskola elvégzése után Mezőcsokonyára kerül. A 60-as évek végén kiindulópontként a dekoratív felületekre épülő szürreális nonfiguráció szolgált számára Martyn Ferenc közvetítésében. 1975-től szűkebb lakóhelye, a falu szellemi világa fogalmazódik meg képein. A mindennapi paraszti életet körülvevő tárgyakról, a falusi udvar tartozékait jelentő ócska használati eszközökről készült rajzaiban nem az értékmegőrzés gesztusával, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésével, a szétesés állapotával szembesít. 80-as évek elejétől keltezhető festményeinek is e szociológiai kiindulópontú, karikatúraszerű viszony a meghatározója. Szürreális jelenetei üresen hagyott felületek, szétszóródó tárgyak között játszódnak. Groteszk kiemelések, torzítások, miniatürizált méretek jellemzik e kompozíciókat. A groteszk iránti érzék legtömörebben kis méretű tusrajzokban jut érvényre. Kertész munkásságában a 80-as évek második felében az aktív szituációkat egy befelé fordultabb viszony váltja fel: a személyes vonatkozású lelkiélet foglalkoztatja a szerelem és különösen a nemiség életben betöltött szerepe kapcsán.” (in: Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945-1990., Kaposvár, 1998, 100. p.) „Kertész Sándorra áttételesen hatott ugyan a Szabados János, Honthy Márta, Bors István és Weeber Klára műveiben programszerűen megfogalmazott folklorisztikus igény, alapvető inspirációként azonban korábbi szűkebb lakóhelye, Mezőcsokonya szolgált számára. A környezet apró hordalékvilága után a 80-as évekre egy sajátos, karikatúraszerű viszony lesz képeinek fő atmoszferikus meghatározója, amikor már nem az értékmegőrzés, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésének állapotával szembesít.” (Dr. Géger Melinda, Pannon Tükör, 1997/3) “Jelenetei – különösen az utóbbi években – egyre szélesebb pusztákon, egyre üresebben hagyott felületek között játszódnak, szétszóródó tárgyak között. E töredékes elemek és a köztük- körülöttük virtuskodó kis ’angyalkák’ különös ellentéte az irrealitás érzését fokozza a nézőben. A tárgyakat, akárcsak az emberi alakokat, gyakran elhasznált vaspántok, kapcsok, szétfeslő varrások tartják össze. Lazán tákolt és ugyanakkor széthulló szerkezetekből, pót-/végtagokból áll világunk, életünk és néha magunk is. – vallja a festő. Szárnyaink nyomorúságos toldalékok, kisszerű elrugaszkodásaink kilátástalanok, önmagunkra utaltságunk végzetes. Az ember ágaskodó kimozdulásai hiába biztatóak, összecsatolt tartozékai miatt csupán esendő, nehézkes figura. Az érvényesülés szárnyai csak varrottak, a kiröppenés, elszakadás nehéz.” (Dr. Géger Melinda, Új Művészet, 1990/1.) “Alkotásaiban az emberi alakok és az állatfigurák levetvén hétköznapi arcukat, lélektanilag provokatív és finoman ironikus viselkedésformákat öltenek. A mondanivalót éles és finoman ívelő nonfiguratív ecsetvonás teremti meg izzó fesztelenséggel, határozottan és lényegre törően. A megelevenített állatfigurák a polgári erkölcs tudatosan felmagasztalt kontrasztjait vöröslő fényben juttatják kifejezésre. Kertész Sándor disztributív tértechnikát alkalmaz, amely többnyire egy figurát feltételez, s ez egyben a kép támpillére is. Majd a háttérben mintegy támaszként, alig tapinthatóan felsejlik a mű lényege. A mondanivaló, kinyilatkoztatásként jelenik meg karakteres, pontos nonfiguratív vonásokkal, izzó tömörséggel, s a kép ezen igazi magja féken tartja az akadályokat és a konfliktusokat, amelyekbe az élő teremtmények ütköznek. A művész a figuratív és a nonfiguratív ábrázolás között egyensúlyoz, miközben bizonyos érdeklődést mutat az informális költészettan iránt; a szardonikus, északi ihletésű figurák ábrázolásában mértéktartó, szürrealista biomorfizmusra törekszik. Gazdag kulturális örökséget hordozó művei olyan üzeneteket közvetítenek, amelyeket az élet labirintusában véget nem érő játék vezérfonala köt össze.” (Dr. Francesca Romana Rossi, Olaszország, Udine, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 1989) “Elnyomjuk, vagy hagyjuk felszínre törni: az élet zenitje körül, mint egy hirtelen támadt fuvallat hozta, ki tudja honnan idelebbenő illatfoszlány, egyre gyakrabban sejlenek fel azok az édes-bús fájdalmas érzések, amelyek megfogalmazásával már oly sokan megkínlódtak. Proust több, mint ezer oldalon kísérelte meg, hogy az Eltűnt idő nyomába eredjen, s Gulácsyt is fogva tartotta az Elhangzott dal régi fényről, szerelemről. Egy lebbenő függöny…egy elsuhanó madár…egy ablakosztás jelzése…egy nyári nap melege…kinek-kinek saját emléke. Igen, ez a ’több vonulatú gondolatiság’ a Kertész alkotások lényege. Csak az övé, egyedi, egyéni és utánozhatatlan.” (Horváth János Milán, METESZ Székház, Kaposvár, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 2011)

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Szerelmi ajándékok

Leírás

A hívóképen (első két felvétel) látható, keményfából készült mángorló a nyíregyházi Jósa András Múzeum gyűjteményének része. // A mángorló (mángorlófa, mángorló lapicka) kb. 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles (a felső vége felé néha szélesedő), téglalap alakú fából faragott eszköz, alsó végén rövid nyéllel. Alsó lapjuk rendesen bordázott, felső lapjuk gyakran véséssel, ékrovással, karcolással, spanyolozással díszített. A vászonneműk mosás utáni kisimítására, fényesítésére, mángorlására a paraszt- és pásztorcsaládokon kívül a városi polgárság is használta. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették. A gombos ingek múlt századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törik a gombot. Készítésével mesteremberek, bognárok, molnárok és falusi faragók, pásztorok egyformán foglalkoztak. Faragtak megrendelésre, eladásra vagy ajándékul. A legény szeretőjének, a férj feleségének készíttetett mángorlót. A legrégibb magyarországi mángorló a 18. sz. első feléből maradt fenn: 1730, Sopron m. (Néprajzi Múzeum) / A régebbi darabok díszítésére az ékrovásos vagy kevésbé mély vésés, továbbá a mértanias elemek uralkodása a jellemző. A 19. sz. elején ezek az ékrovásos, vésett mértanias díszek még tovább éltek ugyan, azonban mind a mesteremberek, a falusi faragók, mind a pásztorok által készített és díszített mángorlón a virágornamentika, a mindennapi életből, a pásztor- és betyáréletből vett jelenetek kerültek előtérbe karcolt és spanyolozott díszítőtechnikával. Gyakran évszámot, feliratot találunk díszítményeik között, illetve a készítő vagy a használó nevét. // A szerelmi ajándék legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka, amely az udvarlás idején a kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A legények ajándékai korábban elsősorban fontos használati tárgyak: mosósulyok és guzsaly, ezekből datált, szerelmi ajándéknak minősülő példány már a 19. sz. első feléből fennmaradt. Az adatok azt mutatják, hogy a 18–19. sz. folyamán egyre nőtt a szerelmi ajándékok száma és területenként különböző tárgyak társultak az eredetiek mellé, így a vetélő, csigacsináló, fonószék stb. túlnyomórészt díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. Ezeknek a tárgyaknak kialakult rangsora volt, ami meghatározta az ajándékozás sorrendjét, ill. azt, hogy melyik az a tárgy, amelynek az elfogadása már elkötelezést jelent. / A díszítmények korábban valószínűleg nem hordoztak szimbolikus értelmet, ilyen legalábbis a korai, geometrikus jellegű díszítésben nem mutatható hitelesen ki, feltehetőleg ekkor a jelentést az adományozáshoz kapcsolódó cselekvés hordozta, és a tárgy díszített volta utalt a különleges szerelmi ajándék rendeltetésére. A paraszti adatközlők által is szerelmi szimbólumként értékelt díszítőelemek a növényi ornamentika körébe tartoznak, mint a szív, virágtő, páros madár. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia