Madarász Gyula: Puszta fákkal (tempera festmény, 1974)
Leírás
Madarász Gyula festő- és grafikusművész, művésztanár Puszta fákkal (1974) című tempera festménye 1974-től a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. Az aquarell, gouache és tempera tájképfestészet öntörvényű, rendhagyóan kimagasló, zseniális mestere 1935. március 14-én született a Hajdú-Bihar megyei, a sárréti – bihari falvak jellegzetességeit, arculatát őrző Zsáka községben. Az általános iskolát Bakonszegen, gimnáziumi tanulmányait a berettyóújfalui Arany János Gimnáziumban végezte. 1956-ban az Egri Pedagógiai Főiskolán rajz-biológia szakon, majd 1980-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát. 1956-tól 1975-ig Hajdúnánáson tanított általános iskolában és a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban, valamint képzőművészkört vezetett a városban. Első önálló kiállításával is itt mutatkozott be a nyilvánosság előtt az 1961-es esztendőben. 1960-ban bekapcsolódott a Tokaji Művésztelep munkájába, s ezt követően 1961-től Hajdú-Bihar megyei rajz-szakfelügyelőként tevékenykedett. 1964-ben felvették a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjába, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. 1970 és 1976 között a Képzőművészek Kelet-magyarországi Területi Szervezete Hajdú-Bihar megyei elnöke, 1981-től pedig a Magyar Képzőművészek Szövetségének tagja. 1975-ben pályázat útján elnyeri a Debreceni Tanítóképző Intézet tanári állását, főiskolai docensként végzi oktatói munkáját. 1978-tól 1989-ig a Debreceni Tanítóképző Főiskola Művészeti Tanszékének vezetője, főiskolai tanár. 1990-től egészen haláláig szabadfoglalkozású művészként alkotott. 1961-től rendszeresen kiállít hazai és külföldi galériákban. Alapító és aktív tagja a hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek, valamint a Hortobágyi Alkotótábornak. Dolgozott a Tokaji, Vajai, Abádszalóki és a Hajdúszoboszlói Cívis Művésztelepeken, de visszatérő tagja lengyelországi, erdélyi, bulgáriai, vajdasági, franciaországi művésztelepeknek is. Több mint ötven kiállítást rendeztek a műveiből, amelynek legfontosabb állomásai: a Műcsarnok, a Magyar Nemzeti Galéria, Ernst Múzeum, a Vigadó Galéria, rangos hazai tárlatok, biennálék. A határainkon túl Linzben, Salzburgban, Leodingban, Helsinkiben, a franciaországi Morestelben és Caluire-et-Cuire-ben mutatkozott be önállóan. Művészeti alkotótevékenységét 1989-ben Holló László-díjjal, 1995-ben Kölcsey Ferenc-díjjal és 2003-ban Csokonai-díjjal ismerték el. Különlegesen gazdag és termékeny életpályája folyamán művészi hitvallásában, a kitaposott út igazában és alkotókedvében megerősítette a hűséges feleség, Madarász Kathy Margit (1935-2015) Ferenczy Noémi-díjas textilművész, akinek ruhatervező iparművészi tevékenysége ugyancsak a hagyományok, a népművészet integrálásával, a ’megőrizve fejlődés’ útján kívánt önálló stílust teremteni. Lelkesítették és őszinte barátsággal követték nyomon, méltatták művészetét a régió hasonló gondolkodású, kifinomult érzékenységű, ’nyitott szemű’ írástudói: költők, írók, irodalmárok, néprajzkutatók, művészettörténészek, társadalomtudósok, kritikusok. Madarász Gyula 2012. február 8-án hunyt el, 77 évet élt. (kobzosBBL) „Minden energiámmal csak az alkotásra koncentrálok, minden percemet az köti le. Az élet megtanított arra, hogy az ember önmagával szemben is igényes legyen. Alkotásaival is úgy szerepeljen, hogy a legjobbat próbálja megfogalmazni. Talán nem is tudja megérteni azt olyan ember, aki csak úgy műveli a művészetet, kikapcsolódásként, hobbiként, hogy micsoda nagy dolog az, hogy az ember létrehozza az alkotását, és úgy alakul az az alkotás, hogy önmaga is kisugárzik abból. Talán ez a legnehezebb, a nagy művészet életében is ritka pillanatok ezek, de ha az ember megéri ezeket a pillanatokat, akkor szinte a mennybe száll, megkönnyebbül, egy fajta kellemes fáradtságot érez, majd két-három hét után döbben rá, hogy mit is csináltam. Mert ezt én így akartam, mert ezt én így terveztem. Nagyon sok esetben ez az akarás, az anyag, a festék, a vászon és az alkotószemély közötti vad tusakodás, ami nemcsak az akaraton múlik, hanem az a képesség, ami rejtve benne van az emberben, és az ki is tud sugározni.” (Madarász Gyula) „Madarász Gyula művészete azért eleven és azért hat bennünk, emberekben, mert őrzi a fák tanításait, a füvek példáját. Fáin gyakran nincs lomb, csak a megmaradás fekete törvénye. Mert fái olykor feketék, mint ahogy a fekete madár, a varjú is gyakran ott van a képeken. Ugyanis Madarász amikor festi, akkor őrzi és félti is azt a világot, amely az övé, a mienk, embereké. Düledező kerítések, sárguló házak mutatják, mennyire érzi, hogy a világból lassan kimúlnak a meleg otthont nyújtó vályogházak, a deszkakerítések, az árnyékot adó fák, derékaljat nyújtó füvek. És úgy vigyázza őket, hogy a táj, a föld, a flóra féltésében, szeretetében a legmélyebb érzelem és gondolat sugárzik felénk: a hűség. Mert ez a fogalom Madarász művészetének legtisztább és legigazabb summája. Nem esztétikai summázat, hanem etikai, morális, amelynek gyökere a szívben van, és abban a kiismerhetetlen és megmagyarázhatatlan emberi tulajdonságban, amit léleknek is neveznek.” (Bényei József költő, újságíró) „… Ha megkérdeznék Madarász Gyulát, nem arról beszélne, hogy mi látható egyik vagy másik festményén, s nem is arról, mit akart velük kifejezni. Ő arról beszélne inkább, hogy mit jelent a hűség, és milyen örökségként kell őrizni azt… Szinte mindegyik képe egyetlen (fikciós) címbe futna össze, amely így hangzik: ’örökségünk romjai’. Számon kérő egyben a viszony, hiszen örökségünk a születésünk pillanatától felelősséget is jelent. Akár a hűség. És miért van romokban ez az örökség? Madarász Gyula művészként nem egyes szám első személyben gondolkodik. Neki egy egész közösség nevében kell nemcsak ábrázolni a környezetet, hanem kifejezni azt a viszonyt is, amely ember és ember, a történelmi és a személyes idősík között létrejön. Bele kell vetíteni a húsban-bőrben született gondolatot és érzelmet a festménybe, mindazokat az intellektuális, lelki és fizikai viszonylatokat, melyek meghatározzák a létezésünket. Abból az örökségből kell táplálkoznia, amit kaptunk, és arra az emberi, szellemi, természeti örökségre kell építenie, amit minden körülmény között tovább kell adnunk másoknak – a hűség értékeivel kigyémántozva.” (Dr. Vitéz Ferenc költő, író, irodalomtörténész) „Beszédesek Madarász Gyula nyírségi tájai is. Más itt a formarend mint a Hortobágyon, de nem hegyvidék még, sem alföld. A síkokat dombkerítések szeldelik. Eddig inkább Krúdy epikájából ismerjük a nyíri csendet, a Nyírség titkokat lebbentő világát. Madarász friss szemmel látta meg a Nyírség szépségeit is. Tájaiban ott az ember lélegzete, az emberi tekintet. Bakonszegi portáit nézve magam oda képzeltem Bessenyeit is, az egykori testőrt, hátában az elzengő viharral. Engem a képeken kifejeződő emberi magatartás Veres Péterre, a verespéteri hűségre emlékeztet. Úgy hiszem, Madarász Gyula sem cserélné el a maga felnevelő táját, a világ legkápráztatóbb tájával sem. Igazán boldog ember lehet, megtalálta azt a biztos pontot, azt a kört, amelyben művészetének érdemesen élhet!” (Dr. Czine Mihály irodalomtörténész)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Madarász Gyula: Bodai házak (aquarell festmény, 1964. augusztus hava)
Leírás
Madarász Gyula festő- és grafikusművész, művésztanár Bodai házak (1964. augusztus hava)) című aquarell festménye 1964-től a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. Az aquarell, gouache és tempera tájképfestészet öntörvényű, rendhagyóan kimagasló, zseniális mestere 1935. március 14-én született a Hajdú-Bihar megyei, a sárréti – bihari falvak jellegzetességeit, arculatát őrző Zsáka községben. Az általános iskolát Bakonszegen, gimnáziumi tanulmányait a berettyóújfalui Arany János Gimnáziumban végezte. 1956-ban az Egri Pedagógiai Főiskolán rajz-biológia szakon, majd 1980-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát. 1956-tól 1975-ig Hajdúnánáson tanított általános iskolában és a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban, valamint képzőművészkört vezetett a városban. Első önálló kiállításával is itt mutatkozott be a nyilvánosság előtt az 1961-es esztendőben. 1960-ban bekapcsolódott a Tokaji Művésztelep munkájába, s ezt követően 1961-től Hajdú-Bihar megyei rajz-szakfelügyelőként tevékenykedett. 1964-ben felvették a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjába, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. 1970 és 1976 között a Képzőművészek Kelet-magyarországi Területi Szervezete Hajdú-Bihar megyei elnöke, 1981-től pedig a Magyar Képzőművészek Szövetségének tagja. 1975-ben pályázat útján elnyeri a Debreceni Tanítóképző Intézet tanári állását, főiskolai docensként végzi oktatói munkáját. 1978-tól 1989-ig a Debreceni Tanítóképző Főiskola Művészeti Tanszékének vezetője, főiskolai tanár. 1990-től egészen haláláig szabadfoglalkozású művészként alkotott. 1961-től rendszeresen kiállít hazai és külföldi galériákban. Alapító és aktív tagja a hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek, valamint a Hortobágyi Alkotótábornak. Dolgozott a Tokaji, Vajai, Abádszalóki és a Hajdúszoboszlói Cívis Művésztelepeken, de visszatérő tagja lengyelországi, erdélyi, bulgáriai, vajdasági, franciaországi művésztelepeknek is. Több mint ötven kiállítást rendeztek a műveiből, amelynek legfontosabb állomásai: a Műcsarnok, a Magyar Nemzeti Galéria, Ernst Múzeum, a Vigadó Galéria, rangos hazai tárlatok, biennálék. A határainkon túl Linzben, Salzburgban, Leodingban, Helsinkiben, a franciaországi Morestelben és Caluire-et-Cuire-ben mutatkozott be önállóan. Művészeti alkotótevékenységét 1989-ben Holló László-díjjal, 1995-ben Kölcsey Ferenc-díjjal és 2003-ban Csokonai-díjjal ismerték el. Különlegesen gazdag és termékeny életpályája folyamán művészi hitvallásában, a kitaposott út igazában és alkotókedvében megerősítette a hűséges feleség, Madarász Kathy Margit (1935-2015) Ferenczy Noémi-díjas textilművész, akinek ruhatervező iparművészi tevékenysége ugyancsak a hagyományok, a népművészet integrálásával, a ’megőrizve fejlődés’ útján kívánt önálló stílust teremteni. Lelkesítették és őszinte barátsággal követték nyomon, méltatták művészetét a régió hasonló gondolkodású, kifinomult érzékenységű, ’nyitott szemű’ írástudói: költők, írók, irodalmárok, néprajzkutatók, művészettörténészek, társadalomtudósok, kritikusok. Madarász Gyula 2012. február 8-án hunyt el, 77 évet élt. (kobzosBBL) „Minden energiámmal csak az alkotásra koncentrálok, minden percemet az köti le. Az élet megtanított arra, hogy az ember önmagával szemben is igényes legyen. Alkotásaival is úgy szerepeljen, hogy a legjobbat próbálja megfogalmazni. Talán nem is tudja megérteni azt olyan ember, aki csak úgy műveli a művészetet, kikapcsolódásként, hobbiként, hogy micsoda nagy dolog az, hogy az ember létrehozza az alkotását, és úgy alakul az az alkotás, hogy önmaga is kisugárzik abból. Talán ez a legnehezebb, a nagy művészet életében is ritka pillanatok ezek, de ha az ember megéri ezeket a pillanatokat, akkor szinte a mennybe száll, megkönnyebbül, egy fajta kellemes fáradtságot érez, majd két-három hét után döbben rá, hogy mit is csináltam. Mert ezt én így akartam, mert ezt én így terveztem. Nagyon sok esetben ez az akarás, az anyag, a festék, a vászon és az alkotószemély közötti vad tusakodás, ami nemcsak az akaraton múlik, hanem az a képesség, ami rejtve benne van az emberben, és az ki is tud sugározni.” (Madarász Gyula) „Madarász Gyula művészete azért eleven és azért hat bennünk, emberekben, mert őrzi a fák tanításait, a füvek példáját. Fáin gyakran nincs lomb, csak a megmaradás fekete törvénye. Mert fái olykor feketék, mint ahogy a fekete madár, a varjú is gyakran ott van a képeken. Ugyanis Madarász amikor festi, akkor őrzi és félti is azt a világot, amely az övé, a mienk, embereké. Düledező kerítések, sárguló házak mutatják, mennyire érzi, hogy a világból lassan kimúlnak a meleg otthont nyújtó vályogházak, a deszkakerítések, az árnyékot adó fák, derékaljat nyújtó füvek. És úgy vigyázza őket, hogy a táj, a föld, a flóra féltésében, szeretetében a legmélyebb érzelem és gondolat sugárzik felénk: a hűség. Mert ez a fogalom Madarász művészetének legtisztább és legigazabb summája. Nem esztétikai summázat, hanem etikai, morális, amelynek gyökere a szívben van, és abban a kiismerhetetlen és megmagyarázhatatlan emberi tulajdonságban, amit léleknek is neveznek.” (Bényei József költő, újságíró) „… Ha megkérdeznék Madarász Gyulát, nem arról beszélne, hogy mi látható egyik vagy másik festményén, s nem is arról, mit akart velük kifejezni. Ő arról beszélne inkább, hogy mit jelent a hűség, és milyen örökségként kell őrizni azt… Szinte mindegyik képe egyetlen (fikciós) címbe futna össze, amely így hangzik: ’örökségünk romjai’. Számon kérő egyben a viszony, hiszen örökségünk a születésünk pillanatától felelősséget is jelent. Akár a hűség. És miért van romokban ez az örökség? Madarász Gyula művészként nem egyes szám első személyben gondolkodik. Neki egy egész közösség nevében kell nemcsak ábrázolni a környezetet, hanem kifejezni azt a viszonyt is, amely ember és ember, a történelmi és a személyes idősík között létrejön. Bele kell vetíteni a húsban-bőrben született gondolatot és érzelmet a festménybe, mindazokat az intellektuális, lelki és fizikai viszonylatokat, melyek meghatározzák a létezésünket. Abból az örökségből kell táplálkoznia, amit kaptunk, és arra az emberi, szellemi, természeti örökségre kell építenie, amit minden körülmény között tovább kell adnunk másoknak – a hűség értékeivel kigyémántozva.” (Dr. Vitéz Ferenc költő, író, irodalomtörténész) „Beszédesek Madarász Gyula nyírségi tájai is. Más itt a formarend mint a Hortobágyon, de nem hegyvidék még, sem alföld. A síkokat dombkerítések szeldelik. Eddig inkább Krúdy epikájából ismerjük a nyíri csendet, a Nyírség titkokat lebbentő világát. Madarász friss szemmel látta meg a Nyírség szépségeit is. Tájaiban ott az ember lélegzete, az emberi tekintet. Bakonszegi portáit nézve magam oda képzeltem Bessenyeit is, az egykori testőrt, hátában az elzengő viharral. Engem a képeken kifejeződő emberi magatartás Veres Péterre, a verespéteri hűségre emlékeztet. Úgy hiszem, Madarász Gyula sem cserélné el a maga felnevelő táját, a világ legkápráztatóbb tájával sem. Igazán boldog ember lehet, megtalálta azt a biztos pontot, azt a kört, amelyben művészetének érdemesen élhet!” (Dr. Czine Mihály irodalomtörténész)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Az 1904-es (1906-ban postázott) képes levelezőlapon a Baross tér látható a Keleti pályaudvarral. A lap a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. // Az épület története: 1884. augusztus 16-án adták át az utazó közönségnek a Keleti pályaudvart, akkori nevén a Központi pályaudvart. / A kiegyezés korában Pest-Budán öt indóház volt. Az országgyűlés 1868-ban úgy határozott, hogy tervet készíttet a pesti és budai pályaudvarok összekötésére, Pesten pedig a személyforgalom növekedése miatt egy központi pályaudvar építésére. A Központi Személyszállító Indóház helyét akkor a mai Rákóczi út és Nagykörút kereszteződésében jelölték ki. A megvalósításra számos elképzelést dolgoztak ki, de az 1873-as gazdasági válság miatt az építés megkezdését el kellett halasztani. A Magyar Államvasutak 1881-ben megváltozott helyszínen, a Kerepesi úti vámnál, a mai Baross térnél kezdte el építtetni az új pályaudvart. A Központi Indóház építkezésének irányításával Rochlitz Gyula építészt, MÁV-felügyelőt (mai szóhasználattal: főtervezőt) bízták meg. Az alapozási munkálatok kellemetlen meglepetést hoztak: a laza, lápos talaj hosszadalmas és költséges cölöpalapozásra kényszerítette az építkezőket. (Kevesen tudják, hogy akárcsak Velencében, a Baross téren is cölöpök viszik át a mélyebben fekvő, teherbíró altalajra az építmények terhét.) A cölöpözési munkálatok megtervezése és irányítása a norvég születésű Gregersen Guilbrand szakértelmét dicséri – az 1960-as évek végén az M2-es metróvonal építésekor, s a 2010-es évek elején, az M4-es metróvonal építésekor a cédrusfa cölöpöket teljes épségben találták. 1892-ben keresztelték át Keleti pályaudvarra, az Erdéllyel és a Balkánnal meglévő vasúti kapcsolatok miatt. A fiatal fővárosnak világvárosi jelleget kölcsönzött a Kerepesi út tengelyébe került épület olasz reneszánsz stílusú, negyven méter magas főhomlokzata, melynek felső részét, az attikát a vasút allegóriáját megjelenítő szobrok díszítik: a Neptunt és Vulkánt, a tenger és tűz istenét ábrázoló szobrok között álló, fogaskereket és gőzölgő edényt a magasba emelő fedetlen keblű, szárnyas nőalak a gőzvasutat, a civilizáció hordozóját és terjesztőjét jelképezi (Mayer Ede és Brestyánszky Béla műve). A húsz méter széles kapuzat két oldalán egy-egy falfülkében a gőzgép feltalálójának, illetve a gőzmozdony tökéletesítőjének szobra áll: James Watt Stróbl Alajos, George Stephenson Vasadi Ferenc alkotása. / A főépület 16 800 négyzetméter, a fedett csarnok hossza 180 méter, szélessége 42, magassága 31,4 méter. A vágánycsarnokot két oldalról eklektikus stílusú szárnyépületek egészítik ki, amelyeket szintén Rochlitz Gyula tervezett. (Külföldi tanulmányútjai során inspiráció gyanánt több európai nagyvárosi pályaudvart felkeresett, így fordulhatott elő, hogy főépület több hasonlóságot mutat a berlini Lehrter Bahnhoffal.) Az ötvágányú fogadócsarnok kialakítása Feketeházy János hídépítő mérnök munkája. A 42 méter széles és 188 méter hosszú csarnok tetőszerkezete a maga korában világhírre tett szert, a fényt átengedő üvegezésével, természetes szellőzésével. Az utazó közönség a Thököly út felőli érkezési oldalon, a Lotz csarnokon át juthat a vágánycsarnokba. A pompás, fényűző csarnokot Lotz Károly Háború és béke; Bányászat; Kohászat; Kereskedelem; Hídépítés; Posta; Földművelés; Jólét és Than Mór: A vasút allegóriája freskói díszítik. A legnagyobb szenzációt az akkoriban technikai csúcsteljesítménynek számító elektromos világítás keltette, az irodákban izzólámpákat, az állomáscsarnokban pedig ívlámpákat szereltek fel. A látogatók egyetlen dolgot kifogásoltak: a pályaudvar messze esik a várostól, nehezen lehet megközelíteni. 1988-ban az épületet műemlékké nyilvánították (https://mult-kor.hu/epitesekor-azt-kifogasoltak-a-keleti-palyaudvar-latogatoi-hogy-messze-van-a-varostol-20190816, https://welovebudapest.com/cikk/2016/10/25/meg-medence-is-allt-elotte-a-keleti-palyaudvar-tortenete).
Az 1911-ben íródott képes levelezőlap a putnoki Gömöri Múzeum gyűjteményének része. // Az épület története: 1884. augusztus 16-án adták át az utazó közönségnek a Keleti pályaudvart, akkori nevén a Központi pályaudvart. / A kiegyezés korában Pest-Budán öt indóház volt. Az országgyűlés 1868-ban úgy határozott, hogy tervet készíttet a pesti és budai pályaudvarok összekötésére, Pesten pedig a személyforgalom növekedése miatt egy központi pályaudvar építésére. A Központi Személyszállító Indóház helyét akkor a mai Rákóczi út és Nagykörút kereszteződésében jelölték ki. A megvalósításra számos elképzelést dolgoztak ki, de az 1873-as gazdasági válság miatt az építés megkezdését el kellett halasztani. A Magyar Államvasutak 1881-ben megváltozott helyszínen, a Kerepesi úti vámnál, a mai Baross térnél kezdte el építtetni az új pályaudvart. A Központi Indóház építkezésének irányításával Rochlitz Gyula építészt, MÁV-felügyelőt (mai szóhasználattal: főtervezőt) bízták meg. Az alapozási munkálatok kellemetlen meglepetést hoztak: a laza, lápos talaj hosszadalmas és költséges cölöpalapozásra kényszerítette az építkezőket. (Kevesen tudják, hogy akárcsak Velencében, a Baross téren is cölöpök viszik át a mélyebben fekvő, teherbíró altalajra az építmények terhét.) A cölöpözési munkálatok megtervezése és irányítása a norvég születésű Gregersen Guilbrand szakértelmét dicséri – az 1960-as évek végén az M2-es metróvonal építésekor, s a 2010-es évek elején, az M4-es metróvonal építésekor a cédrusfa cölöpöket teljes épségben találták. 1892-ben keresztelték át Keleti pályaudvarra, az Erdéllyel és a Balkánnal meglévő vasúti kapcsolatok miatt. A fiatal fővárosnak világvárosi jelleget kölcsönzött a Kerepesi út tengelyébe került épület olasz reneszánsz stílusú, negyven méter magas főhomlokzata, melynek felső részét, az attikát a vasút allegóriáját megjelenítő szobrok díszítik: a Neptunt és Vulkánt, a tenger és tűz istenét ábrázoló szobrok között álló, fogaskereket és gőzölgő edényt a magasba emelő fedetlen keblű, szárnyas nőalak a gőzvasutat, a civilizáció hordozóját és terjesztőjét jelképezi (Mayer Ede és Brestyánszky Béla műve). A húsz méter széles kapuzat két oldalán egy-egy falfülkében a gőzgép feltalálójának, illetve a gőzmozdony tökéletesítőjének szobra áll: James Watt Stróbl Alajos, George Stephenson Vasadi Ferenc alkotása. / A főépület 16 800 négyzetméter, a fedett csarnok hossza 180 méter, szélessége 42, magassága 31,4 méter. A vágánycsarnokot két oldalról eklektikus stílusú szárnyépületek egészítik ki, amelyeket szintén Rochlitz Gyula tervezett. (Külföldi tanulmányútjai során inspiráció gyanánt több európai nagyvárosi pályaudvart felkeresett, így fordulhatott elő, hogy főépület több hasonlóságot mutat a berlini Lehrter Bahnhoffal.) Az ötvágányú fogadócsarnok kialakítása Feketeházy János hídépítő mérnök munkája. A 42 méter széles és 188 méter hosszú csarnok tetőszerkezete a maga korában világhírre tett szert, a fényt átengedő üvegezésével, természetes szellőzésével. Az utazó közönség a Thököly út felőli érkezési oldalon, a Lotz csarnokon át juthat a vágánycsarnokba. A pompás, fényűző csarnokot Lotz Károly Háború és béke; Bányászat; Kohászat; Kereskedelem; Hídépítés; Posta; Földművelés; Jólét és Than Mór: A vasút allegóriája freskói díszítik. A legnagyobb szenzációt az akkoriban technikai csúcsteljesítménynek számító elektromos világítás keltette, az irodákban izzólámpákat, az állomáscsarnokban pedig ívlámpákat szereltek fel. A látogatók egyetlen dolgot kifogásoltak: a pályaudvar messze esik a várostól, nehezen lehet megközelíteni. 1988-ban az épületet műemlékké nyilvánították (https://mult-kor.hu/epitesekor-azt-kifogasoltak-a-keleti-palyaudvar-latogatoi-hogy-messze-van-a-varostol-20190816, https://welovebudapest.com/cikk/2016/10/25/meg-medence-is-allt-elotte-a-keleti-palyaudvar-tortenete).
Madarász Gyula festő- és grafikusművész, művésztanár Temető (1970) című aquarell festménye 1970-től a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. Az aquarell, gouache és tempera tájképfestészet öntörvényű, rendhagyóan kimagasló, zseniális mestere 1935. március 14-én született a Hajdú-Bihar megyei, a sárréti – bihari falvak jellegzetességeit, arculatát őrző Zsáka községben. Az általános iskolát Bakonszegen, gimnáziumi tanulmányait a berettyóújfalui Arany János Gimnáziumban végezte. 1956-ban az Egri Pedagógiai Főiskolán rajz-biológia szakon, majd 1980-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát. 1956-tól 1975-ig Hajdúnánáson tanított általános iskolában és a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban, valamint képzőművészkört vezetett a városban. Első önálló kiállításával is itt mutatkozott be a nyilvánosság előtt az 1961-es esztendőben. 1960-ban bekapcsolódott a Tokaji Művésztelep munkájába, s ezt követően 1961-től Hajdú-Bihar megyei rajz-szakfelügyelőként tevékenykedett. 1964-ben felvették a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjába, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. 1970 és 1976 között a Képzőművészek Kelet-magyarországi Területi Szervezete Hajdú-Bihar megyei elnöke, 1981-től pedig a Magyar Képzőművészek Szövetségének tagja. 1975-ben pályázat útján elnyeri a Debreceni Tanítóképző Intézet tanári állását, főiskolai docensként végzi oktatói munkáját. 1978-tól 1989-ig a Debreceni Tanítóképző Főiskola Művészeti Tanszékének vezetője, főiskolai tanár. 1990-től egészen haláláig szabadfoglalkozású művészként alkotott. 1961-től rendszeresen kiállít hazai és külföldi galériákban. Alapító és aktív tagja a hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek, valamint a Hortobágyi Alkotótábornak. Dolgozott a Tokaji, Vajai, Abádszalóki és a Hajdúszoboszlói Cívis Művésztelepeken, de visszatérő tagja lengyelországi, erdélyi, bulgáriai, vajdasági, franciaországi művésztelepeknek is. Több mint ötven kiállítást rendeztek a műveiből, amelynek legfontosabb állomásai: a Műcsarnok, a Magyar Nemzeti Galéria, Ernst Múzeum, a Vigadó Galéria, rangos hazai tárlatok, biennálék. A határainkon túl Linzben, Salzburgban, Leodingban, Helsinkiben, a franciaországi Morestelben és Caluire-et-Cuire-ben mutatkozott be önállóan. Művészeti alkotótevékenységét 1989-ben Holló László-díjjal, 1995-ben Kölcsey Ferenc-díjjal és 2003-ban Csokonai-díjjal ismerték el. Különlegesen gazdag és termékeny életpályája folyamán művészi hitvallásában, a kitaposott út igazában és alkotókedvében megerősítette a hűséges feleség, Madarász Kathy Margit (1935-2015) Ferenczy Noémi-díjas textilművész, akinek ruhatervező iparművészi tevékenysége ugyancsak a hagyományok, a népművészet integrálásával, a ’megőrizve fejlődés’ útján kívánt önálló stílust teremteni. Lelkesítették és őszinte barátsággal követték nyomon, méltatták művészetét a régió hasonló gondolkodású, kifinomult érzékenységű, ’nyitott szemű’ írástudói: költők, írók, irodalmárok, néprajzkutatók, művészettörténészek, társadalomtudósok, kritikusok. Madarász Gyula 2012. február 8-án hunyt el, 77 évet élt. (kobzosBBL) „Minden energiámmal csak az alkotásra koncentrálok, minden percemet az köti le. Az élet megtanított arra, hogy az ember önmagával szemben is igényes legyen. Alkotásaival is úgy szerepeljen, hogy a legjobbat próbálja megfogalmazni. Talán nem is tudja megérteni azt olyan ember, aki csak úgy műveli a művészetet, kikapcsolódásként, hobbiként, hogy micsoda nagy dolog az, hogy az ember létrehozza az alkotását, és úgy alakul az az alkotás, hogy önmaga is kisugárzik abból. Talán ez a legnehezebb, a nagy művészet életében is ritka pillanatok ezek, de ha az ember megéri ezeket a pillanatokat, akkor szinte a mennybe száll, megkönnyebbül, egy fajta kellemes fáradtságot érez, majd két-három hét után döbben rá, hogy mit is csináltam. Mert ezt én így akartam, mert ezt én így terveztem. Nagyon sok esetben ez az akarás, az anyag, a festék, a vászon és az alkotószemély közötti vad tusakodás, ami nemcsak az akaraton múlik, hanem az a képesség, ami rejtve benne van az emberben, és az ki is tud sugározni.” (Madarász Gyula) „Madarász Gyula művészete azért eleven és azért hat bennünk, emberekben, mert őrzi a fák tanításait, a füvek példáját. Fáin gyakran nincs lomb, csak a megmaradás fekete törvénye. Mert fái olykor feketék, mint ahogy a fekete madár, a varjú is gyakran ott van a képeken. Ugyanis Madarász amikor festi, akkor őrzi és félti is azt a világot, amely az övé, a mienk, embereké. Düledező kerítések, sárguló házak mutatják, mennyire érzi, hogy a világból lassan kimúlnak a meleg otthont nyújtó vályogházak, a deszkakerítések, az árnyékot adó fák, derékaljat nyújtó füvek. És úgy vigyázza őket, hogy a táj, a föld, a flóra féltésében, szeretetében a legmélyebb érzelem és gondolat sugárzik felénk: a hűség. Mert ez a fogalom Madarász művészetének legtisztább és legigazabb summája. Nem esztétikai summázat, hanem etikai, morális, amelynek gyökere a szívben van, és abban a kiismerhetetlen és megmagyarázhatatlan emberi tulajdonságban, amit léleknek is neveznek.” (Bényei József költő, újságíró) „… Ha megkérdeznék Madarász Gyulát, nem arról beszélne, hogy mi látható egyik vagy másik festményén, s nem is arról, mit akart velük kifejezni. Ő arról beszélne inkább, hogy mit jelent a hűség, és milyen örökségként kell őrizni azt… Szinte mindegyik képe egyetlen (fikciós) címbe futna össze, amely így hangzik: ’örökségünk romjai’. Számon kérő egyben a viszony, hiszen örökségünk a születésünk pillanatától felelősséget is jelent. Akár a hűség. És miért van romokban ez az örökség? Madarász Gyula művészként nem egyes szám első személyben gondolkodik. Neki egy egész közösség nevében kell nemcsak ábrázolni a környezetet, hanem kifejezni azt a viszonyt is, amely ember és ember, a történelmi és a személyes idősík között létrejön. Bele kell vetíteni a húsban-bőrben született gondolatot és érzelmet a festménybe, mindazokat az intellektuális, lelki és fizikai viszonylatokat, melyek meghatározzák a létezésünket. Abból az örökségből kell táplálkoznia, amit kaptunk, és arra az emberi, szellemi, természeti örökségre kell építenie, amit minden körülmény között tovább kell adnunk másoknak – a hűség értékeivel kigyémántozva.” (Dr. Vitéz Ferenc költő, író, irodalomtörténész) „Beszédesek Madarász Gyula nyírségi tájai is. Más itt a formarend mint a Hortobágyon, de nem hegyvidék még, sem alföld. A síkokat dombkerítések szeldelik. Eddig inkább Krúdy epikájából ismerjük a nyíri csendet, a Nyírség titkokat lebbentő világát. Madarász friss szemmel látta meg a Nyírség szépségeit is. Tájaiban ott az ember lélegzete, az emberi tekintet. Bakonszegi portáit nézve magam oda képzeltem Bessenyeit is, az egykori testőrt, hátában az elzengő viharral. Engem a képeken kifejeződő emberi magatartás Veres Péterre, a verespéteri hűségre emlékeztet. Úgy hiszem, Madarász Gyula sem cserélné el a maga felnevelő táját, a világ legkápráztatóbb tájával sem. Igazán boldog ember lehet, megtalálta azt a biztos pontot, azt a kört, amelyben művészetének érdemesen élhet!” (Dr. Czine Mihály irodalomtörténész)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
