A hívóképen színes, zöld, piros, kék és rózsaszín spanyolozású, tulipános-virágos (rózsa, szegfű) mintákkal díszített pipaszár (47 cm hosszú). A Kopár-pusztáról származó pásztorfaragvány a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja. / „…a pásztorok leginkább késsel és bizsókkal vallottak magukról és világukról, nem pedig tollal és betűvel.” Mivel sajátos életmódjuk és munkaszervezetük több szabadidőt biztosított számukra, mint a falusi parasztoknak, nem véletlen, hogy a pásztorok közül kerültek ki a legnevezetesebb faragóegyéniségek. A természetben található alapanyagokból számos használati tárgy készült: az állatok tereléséhez szükséges eszközökön túl sótartók, tükrösök, borotvatokok, gyufatartók, pipaszárak, szipkák, ivócsanakok, kobaktökök, szaruláncok. Gyakran tőlük rendelték a falusiak az ajándéknak szánt mángorlókat, mosólapickákat, sétabotokat, viráglétrákat, tükör- és képkereteket, vagy egyes bútordarabokat is. A kézműves pipagyártás a gyári tömegtermelés és az életmóddal összefüggő dohányzási szokások megváltozása következtében (a 19. század vége felé a pipa helyét átvette a szivar és a cigaretta) az 1930-as évekre megszűnt. A falu társadalmán kívül élő pásztorok pipáztak legtovább és farigcsálták a szebbnél szebb pipaszárakat. Pipaszárnak berekfa, kőris, som, bangita fája alkalmas, de legjobban a meggyfát szerették, mert ennek finom illata elnyomta a bagó kesernyés ízét. Erre a célra az egyenes, csomómentes fattyúhajtásokat vágták. A még nyers botocskák belsejét felmelegített esernyődróttal kisütötték üregesre, hogy a füst átjárhassa. A cseréppipákkal ellentétben a fapipáknak nagy előnye volt, hogy ha leejtették, nem tört össze. Minél hosszabb a pipa szára, annál körülményesebb használata: „Rövid szárú pipa csak dolgos embernek kell, aki mindegyre tesz, vesz, hajuldoz.” Tajtékpipája sem volt akárkinek, csak a módosabb gazdáknak és a parasztoktól magukat különbnek tartó pásztoroknak. Az értékesebb darabokat azonban ők is csak ünnepnap használták, legeltetéshez egyszerű cseréppipát vittek magukkal. (Forrás: Mesélő tárgyak I. A pásztorok világa)
Asztalon kémiai kísérleti eszközök, könyvek, lombik gőzében Hortobágy és arató férfi. Anyag és technika: klisé. Várkonyi Károly grafikája a keszthelyi Balatoni Múzeum Kisgrafikai Gyűjtemény részét képezi. // Az ex libris, magyarul könyvjegy (de írták már könyvcímernek is), a könyv tulajdonosát megjelölő, gyakran művészi kivitelű kisméretű grafika, melyet rendszerint a könyv táblájának belső oldalára ragasztanak. Elődjeinek tekinthetők a könyvek tulajdonosát bármilyen formában megjelölő eljárások (pl. kéziratos kódexekbe festett címerek), de mai értelemben vett ex librisről csak a könyvnyomtatás feltalálása utáni időkben beszélhetünk. A technikai kivitelt tekintve az ex libris többnyire grafikai sokszorosító eljárásokkal létrehozott eredeti műalkotás, lehet fa- vagy linómetszet, rézkarc, rézmetszet, kőrajz, és készülhet vegyes eljárással is. Napjainkban terjed a számítógépes grafika. A könyvjegy eredeti funkciójában a könyvhöz kötődött, a könyvet díszítette, a könyvművészettel és a bibliofíliával együtt virágzott és újult meg. Az ex libris kifejezés jelentése is erre utal: könyvei közül való, könyveiből. Időnként a felirat tájékoztatást nyújt a tulajdonos foglalkozásáról is. A könyvjegyek első metszői közt kiemelkedik Albrecht Dürer (1471–1528) német fa- és rézmetsző neve. A könyvnyomtatás feltalálásával, a nyomtatott könyv, a könyvgyűjtés széles körű elterjedésével a 15–16. századtól a műfaj egyre demokratizálódott. A 16. századból való két első, Nürnbergben metszett ex librisünk, Werbőczy István országbíró, ill. Hans Teilnkes pozsonyi polgár számára. A 17. századi neves magyar exlibris-megrendelők közt említhetjük Zrínyi Miklós költő, hadvezér, Nádasdy Ferenc országbíró nevét. A kiteljesedést hazánkban a 18. század hozta, amikor bibliofil főurak és főpapok (Batthyányak, Grassalkovichok, Széchenyi család) mellett polgári foglalkozású könyvgyűjtők, orvosok, könyvtárosok, tanárok rendeltek maguknak ex librist. A 19. században a polgárosodás folyamata az egyént előtérbe helyezve magával hozta a címeres mellett a szimbolikus, témás, a megrendelő személyét jellemző ex librisek széles körű elterjedését, megjelent a magyar nyelvű szöveg használata a latin mellett vagy helyett. A millennium körüli események, a századforduló a magyar képzőművészet, ezen belül a grafika megújulását, virágzását hozta. A hivatalos irány, az akadémikus, historizáló stílus mellett a modern művészeti törekvéseket hirdető művészcsoportok, művészkörök alakultak. Ezzel egyidejűleg indult útjára a modern ex libris. A 19–20. század fordulóján jelentkező szecesszió a Gesamtkunstwerk jegyében a könyvművészet, a magyarországi könyvkiadás, s ezzel összefüggésben az iparművészet, az alkalmazott grafika, s ezáltal az ex libris funkciója megújult, részben felszabadulva a könyvhöz kötöttségtől, önálló gyűjtés tárgyává, artisztikus jeggyé, „quasi ex librisszé,” „cédulagrafikává” lett. Az exlibris-műfaj e virágzását kiállítások, pályázatok, kiadványok megjelenése kísérte. Megalakultak a gyűjtők első szervezetei, nemzetközi és hazai szinten is. 1903-ban megrendezésre került az első magyar exlibris-kiállítás. Bár a fejlődés lendületét megtörte az első világháború, a két világháború közti időszak, a húszas évek Magyarországon a grafika fellendülését hozta. Elek Artúr e korszakot grafikai művészetünk hőskorának nevezte. Az 1920-as években főleg a rézkarc terjedt el. Az 1920-as évek elejének magyar művészetében az avantgárd törekvések mellett felerősödtek az újklasszicista tendenciák, számos életkép, portré született, a biblikus témák mellett a magyar vidék bemutatása volt jellemző. A grafikai ágak fejlesztését szolgálta a Magyar Grafika című folyóirat megjelenése. A második világháború után átmeneti megtorpanás következett be. Számos művész emigrált, több egyesületet felülvizsgáltak, ill. felszámoltak. Az 1948-tól kialakult egypártrendszerben a művészeti pluralizmus megszüntetésére törekedtek: azonban a teljesen a rendszer szolgálatába állított festészethez és szobrászathoz képest a grafikát a hatalom nem tartotta annyira veszélyesnek, kevésbé ellenőrizte. A kisgrafikára mindvégig jellemző maradt, hogy megkésve, és csak nagyon kis részben tett eleget a szocialista realizmus formanyelvi és tartalmi kívánalmainak. 1959-ben megalakult a Kisgrafika Barátok Köre grafikusokból és exlibris-gyűjtőkből. Napjainkban, a posztmodern korában az egyes művészeti ágak között egyre nagyobb az összefonódás, jellemző az interdiszciplinaritás, kialakultak az intermediális műfajok. A számítógép megjelenése a művészetben, s így a grafikában is új irányokat mutatott, életre keltve az ún. számítógépes grafikát. Kevesek előtt ismert, mennyire széles társadalmi réteg hódolt, hódol az exlibris-gyűjtésnek. Neves íróink, költőink, történelmi személyek közül is számosan rendeltek maguknak ex librist – még többük számára pedig az utókor által emléket állító ex libris készült. Ezek ikonográfiájában a neves személyek attribútumai, a foglalkozásjelölő, hivatásukra utaló motívumok mellett gyakori a portréábrázolás, vagy egy-egy művük, tevékenységük felidézése. Az ex libris műfaja nem egynemű, nemegyszer érintkezik a különböző alkalmakra, ünnepekre, évfordulókra készített alkalmi grafikákkal (a gyűjteményekben is gyakran együtt kezelik őket), némely kisgrafika egyszerre tölti be mindkét funkciót. A nagy számarányú foglalkozás-hobbira utaló ex librisek közül legjellemzőbbek a jogász, az orvos, mérnök, nyomdász stb. szakmákra utalások, ill. népszerűek a gyűjtőhobbikra (bélyeg-, exlibris-, érme-, fegyvergyűjtésre) vonatkozó ábrázolások. (Vasné Tóth Kornélia: Ex libris és képkultúra – Modern magyar ex librisek)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A hívóképen faragott pipaszár (30 cm hosszú), végig virágos-leveles domború faragással díszítve. A Simongát-pusztáról származó pásztorfaragvány a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja. / „…a pásztorok leginkább késsel és bizsókkal vallottak magukról és világukról, nem pedig tollal és betűvel.” Mivel sajátos életmódjuk és munkaszervezetük több szabadidőt biztosított számukra, mint a falusi parasztoknak, nem véletlen, hogy a pásztorok közül kerültek ki a legnevezetesebb faragóegyéniségek. A természetben található alapanyagokból számos használati tárgy készült: az állatok tereléséhez szükséges eszközökön túl sótartók, tükrösök, borotvatokok, gyufatartók, pipaszárak, szipkák, ivócsanakok, kobaktökök, szaruláncok. Gyakran tőlük rendelték a falusiak az ajándéknak szánt mángorlókat, mosólapickákat, sétabotokat, viráglétrákat, tükör- és képkereteket, vagy egyes bútordarabokat is. A kézműves pipagyártás a gyári tömegtermelés és az életmóddal összefüggő dohányzási szokások megváltozása következtében (a 19. század vége felé a pipa helyét átvette a szivar és a cigaretta) az 1930-as évekre megszűnt. A falu társadalmán kívül élő pásztorok pipáztak legtovább és farigcsálták a szebbnél szebb pipaszárakat. Pipaszárnak berekfa, kőris, som, bangita fája alkalmas, de legjobban a meggyfát szerették, mert ennek finom illata elnyomta a bagó kesernyés ízét. Erre a célra az egyenes, csomómentes fattyúhajtásokat vágták. A még nyers botocskák belsejét felmelegített esernyődróttal kisütötték üregesre, hogy a füst átjárhassa. A cseréppipákkal ellentétben a fapipáknak nagy előnye volt, hogy ha leejtették, nem tört össze. Minél hosszabb a pipa szára, annál körülményesebb használata: „Rövid szárú pipa csak dolgos embernek kell, aki mindegyre tesz, vesz, hajuldoz.” Tajtékpipája sem volt akárkinek, csak a módosabb gazdáknak és a parasztoktól magukat különbnek tartó pásztoroknak. Az értékesebb darabokat azonban ők is csak ünnepnap használták, legeltetéshez egyszerű cseréppipát vittek magukkal. (Forrás: Mesélő tárgyak I. A pásztorok világa)
A hívóképen faragott pipaszár (30 cm hosszú) tölgyfaleveles-rózsás díszítéssel, benne „1937” felirat. A Buzsákról származó pásztorfaragvány a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja. / „…a pásztorok leginkább késsel és bizsókkal vallottak magukról és világukról, nem pedig tollal és betűvel.” Mivel sajátos életmódjuk és munkaszervezetük több szabadidőt biztosított számukra, mint a falusi parasztoknak, nem véletlen, hogy a pásztorok közül kerültek ki a legnevezetesebb faragóegyéniségek. A természetben található alapanyagokból számos használati tárgy készült: az állatok tereléséhez szükséges eszközökön túl sótartók, tükrösök, borotvatokok, gyufatartók, pipaszárak, szipkák, ivócsanakok, kobaktökök, szaruláncok. Gyakran tőlük rendelték a falusiak az ajándéknak szánt mángorlókat, mosólapickákat, sétabotokat, viráglétrákat, tükör- és képkereteket, vagy egyes bútordarabokat is. A kézműves pipagyártás a gyári tömegtermelés és az életmóddal összefüggő dohányzási szokások megváltozása következtében (a 19. század vége felé a pipa helyét átvette a szivar és a cigaretta) az 1930-as évekre megszűnt. A falu társadalmán kívül élő pásztorok pipáztak legtovább és farigcsálták a szebbnél szebb pipaszárakat. Pipaszárnak berekfa, kőris, som, bangita fája alkalmas, de legjobban a meggyfát szerették, mert ennek finom illata elnyomta a bagó kesernyés ízét. Erre a célra az egyenes, csomómentes fattyúhajtásokat vágták. A még nyers botocskák belsejét felmelegített esernyődróttal kisütötték üregesre, hogy a füst átjárhassa. A cseréppipákkal ellentétben a fapipáknak nagy előnye volt, hogy ha leejtették, nem tört össze. Minél hosszabb a pipa szára, annál körülményesebb használata: „Rövid szárú pipa csak dolgos embernek kell, aki mindegyre tesz, vesz, hajuldoz.” Tajtékpipája sem volt akárkinek, csak a módosabb gazdáknak és a parasztoktól magukat különbnek tartó pásztoroknak. Az értékesebb darabokat azonban ők is csak ünnepnap használták, legeltetéshez egyszerű cseréppipát vittek magukkal. (Forrás: Mesélő tárgyak I. A pásztorok világa)
A hívóképen faragott pipaszár (28,3 cm hosszú) tulipános-rózsás díszítéssel, benne „1937” felirat. A Buzsákról származó pásztorfaragvány a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja. / „…a pásztorok leginkább késsel és bizsókkal vallottak magukról és világukról, nem pedig tollal és betűvel.” Mivel sajátos életmódjuk és munkaszervezetük több szabadidőt biztosított számukra, mint a falusi parasztoknak, nem véletlen, hogy a pásztorok közül kerültek ki a legnevezetesebb faragóegyéniségek. A természetben található alapanyagokból számos használati tárgy készült: az állatok tereléséhez szükséges eszközökön túl sótartók, tükrösök, borotvatokok, gyufatartók, pipaszárak, szipkák, ivócsanakok, kobaktökök, szaruláncok. Gyakran tőlük rendelték a falusiak az ajándéknak szánt mángorlókat, mosólapickákat, sétabotokat, viráglétrákat, tükör- és képkereteket, vagy egyes bútordarabokat is. A kézműves pipagyártás a gyári tömegtermelés és az életmóddal összefüggő dohányzási szokások megváltozása következtében (a 19. század vége felé a pipa helyét átvette a szivar és a cigaretta) az 1930-as évekre megszűnt. A falu társadalmán kívül élő pásztorok pipáztak legtovább és farigcsálták a szebbnél szebb pipaszárakat. Pipaszárnak berekfa, kőris, som, bangita fája alkalmas, de legjobban a meggyfát szerették, mert ennek finom illata elnyomta a bagó kesernyés ízét. Erre a célra az egyenes, csomómentes fattyúhajtásokat vágták. A még nyers botocskák belsejét felmelegített esernyődróttal kisütötték üregesre, hogy a füst átjárhassa. A cseréppipákkal ellentétben a fapipáknak nagy előnye volt, hogy ha leejtették, nem tört össze. Minél hosszabb a pipa szára, annál körülményesebb használata: „Rövid szárú pipa csak dolgos embernek kell, aki mindegyre tesz, vesz, hajuldoz.” Tajtékpipája sem volt akárkinek, csak a módosabb gazdáknak és a parasztoktól magukat különbnek tartó pásztoroknak. Az értékesebb darabokat azonban ők is csak ünnepnap használták, legeltetéshez egyszerű cseréppipát vittek magukkal. (Forrás: Mesélő tárgyak I. A pásztorok világa)
