4871 - 4875 találat a 13530 közül.

Anna Margit: A reggeli

Oktatás

Általános

Cím
Anna Margit: A reggeli (eredeti mű: tempera festmény /1937/ – perzentált mű: Anna Margit – Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből /kiállítási katalógus/, szerk.: Simonics Lászlóné, szöv.: Turai Hedvig, Vaszary Képtár kiadása, Kaposvár, 2009)
Leírás
Anna Margit festőművész A reggeli (1937) című tempera festményét a 2009-es esztendőben az alkotó tiszteletére rendezett, a XX. század számos stílusirányzata metamorfózisaként született életművet az Antal–Lusztig Gyűjteményből válogatott gazdag képanyaggal prezentáló emlékkiállításon tekinthették meg a látogatók a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. A tárlatra az Antal–Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa, dr. Antal Péter debreceni műgyűjtő az Anna Margit-kollekcióból összesen 74 festményt és grafikát kölcsönzött a kaposvári képtárnak. Az oktatási célból bemutatott műalkotás forrása e kiállítás Simonics Lászlóné képtár igazgató által szerkesztett, Turai Hedvig művészettörténész tanulmányával kísért, valamennyi képet tartalmazó katalógusa (Anna Margit – Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből, Vaszary Képtár kiadása, Kaposvár, 2009), amely MaNDA adatbázisában megtalálható és tanulmányozható. Anna Margit (BOROTA, 1913 - 1991, BUDAPEST) a Képzőművészeti Főiskolát Vaszary János növendékeként végezte el 1936-ban. 1937-től nyaranta férjével, Ámos Imrével együtt a szentendrei művésztelepen dolgozott. 1946 és 1948 között az Európai iskola rendezésében állította ki a naiv, gyermeki látást és a szürrealista asszociációkat egyesítő műveit. Fintorgó nőalakjai, bizarr figurái álomittas hangulatukkal a lélek mélyrétegeinek rezzenéseit közvetítik. A hetvenes évektől kezdve népművészeti motívumok épültek bele a primitív iránt mindig is vonzódó művészetébe, amelyre harsány színvilág és egy paraszt-rokokónak mondható buja díszítményesség lett a jellemző. A népi bábukat idéző, rikítóan színes és virágokkal, csipkékkel, girlandokkal felcicomázott figurák kihívó esendőségükben az emberi lét groteszkségét, olykor egyenesen az abszurditását sugallják. Gyűjteményes anyagát 1948-ban és 1968-ban mutatta be az Ernst Múzeumban. 1984 óta Szentendrén állandó kiállításon láthatók a művei.

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„Olyan sztereotípiákat és korlátokat kellett leküzdenie, melyek neméből, származásából és pályája kezdetén elfoglalt helyéből, a ’művészfeleség’ szerepköréből adódtak, és melyek meghatározták életét és művészetét.” (Csető Georgina)
„Olyan sztereotípiákat és korlátokat kellett leküzdenie, melyek neméből, származásából és pályája kezdetén elfoglalt helyéből, a ’művészfeleség’ szerepköréből adódtak, és melyek meghatározták életét és művészetét.” (Csető Georgina)

Anna Margit: Álló nő órával

Oktatás

Általános

Cím
Anna Margit: Álló nő órával (eredeti mű: vegyes technika /1936/ – perzentált mű: Anna Margit – Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből /kiállítási katalógus/, szerk.: Simonics Lászlóné, szöv.: Turai Hedvig, Vaszary Képtár kiadása, Kaposvár, 2009)
Leírás
Anna Margit festőművész Álló nő órával (1936) című, vegyes technikával készített festményét a 2009-es esztendőben az alkotó tiszteletére rendezett, a XX. század számos stílusirányzata metamorfózisaként született életművet az Antal–Lusztig Gyűjteményből válogatott gazdag képanyaggal prezentáló emlékkiállításon tekinthették meg a látogatók a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. A tárlatra az Antal–Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa, dr. Antal Péter debreceni műgyűjtő az Anna Margit-kollekcióból összesen 74 festményt és grafikát kölcsönzött a kaposvári képtárnak. Az oktatási célból bemutatott műalkotás forrása e kiállítás Simonics Lászlóné képtár igazgató által szerkesztett, Turai Hedvig művészettörténész tanulmányával kísért, valamennyi képet tartalmazó katalógusa (Anna Margit – Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből, Vaszary Képtár kiadása, Kaposvár, 2009), amely MaNDA adatbázisában megtalálható és tanulmányozható. Anna Margit (BOROTA, 1913 - 1991, BUDAPEST) a Képzőművészeti Főiskolát Vaszary János növendékeként végezte el 1936-ban. 1937-től nyaranta férjével, Ámos Imrével együtt a szentendrei művésztelepen dolgozott. 1946 és 1948 között az Európai iskola rendezésében állította ki a naiv, gyermeki látást és a szürrealista asszociációkat egyesítő műveit. Fintorgó nőalakjai, bizarr figurái álomittas hangulatukkal a lélek mélyrétegeinek rezzenéseit közvetítik. A hetvenes évektől kezdve népművészeti motívumok épültek bele a primitív iránt mindig is vonzódó művészetébe, amelyre harsány színvilág és egy paraszt-rokokónak mondható buja díszítményesség lett a jellemző. A népi bábukat idéző, rikítóan színes és virágokkal, csipkékkel, girlandokkal felcicomázott figurák kihívó esendőségükben az emberi lét groteszkségét, olykor egyenesen az abszurditását sugallják. Gyűjteményes anyagát 1948-ban és 1968-ban mutatta be az Ernst Múzeumban. 1984 óta Szentendrén állandó kiállításon láthatók a művei.

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„Az önarckép a művészi önállóság keresésének egyik terepét jelentette Anna Margit számára. Egyszerre volt egy érettebb művész társa, maga is művész, nő és zsidó; örökösen ezzel az összetett helyzettel szembesült.” (Turai Hedvig)
„Az önarckép a művészi önállóság keresésének egyik terepét jelentette Anna Margit számára. Egyszerre volt egy érettebb művész társa, maga is művész, nő és zsidó; örökösen ezzel az összetett helyzettel szembesült.” (Turai Hedvig)

Anna Margit: Csendélet (maszkkal és aktrajzzal)

Oktatás

Általános

Cím
Anna Margit: Csendélet (maszkkal és aktrajzzal) (eredeti mű: tempera festmény /1936/ – perzentált mű: Anna Margit – Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből /kiállítási kat./, szerk.: Simonics L.-né, szöv.: Turai H., Vaszary Képtár, Kaposvár, 2009)
Leírás
Anna Margit festőművész Csendélet (maszkkal és aktrajzzal) (1936) című tempera festményét a 2009-es esztendőben az alkotó tiszteletére rendezett, a XX. század számos stílusirányzata metamorfózisaként született életművet az Antal–Lusztig Gyűjteményből válogatott gazdag képanyaggal prezentáló emlékkiállításon tekinthették meg a látogatók a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. A tárlatra az Antal–Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa, dr. Antal Péter debreceni műgyűjtő az Anna Margit-kollekcióból összesen 74 festményt és grafikát kölcsönzött a kaposvári képtárnak. Az oktatási célból bemutatott műalkotás forrása e kiállítás Simonics Lászlóné képtár igazgató által szerkesztett, Turai Hedvig művészettörténész tanulmányával kísért, valamennyi képet tartalmazó katalógusa (Anna Margit – Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből, Vaszary Képtár kiadása, Kaposvár, 2009), amely MaNDA adatbázisában megtalálható és tanulmányozható. Anna Margit (BOROTA, 1913 - 1991, BUDAPEST) a Képzőművészeti Főiskolát Vaszary János növendékeként végezte el 1936-ban. 1937-től nyaranta férjével, Ámos Imrével együtt a szentendrei művésztelepen dolgozott. 1946 és 1948 között az Európai iskola rendezésében állította ki a naiv, gyermeki látást és a szürrealista asszociációkat egyesítő műveit. Fintorgó nőalakjai, bizarr figurái álomittas hangulatukkal a lélek mélyrétegeinek rezzenéseit közvetítik. A hetvenes évektől kezdve népművészeti motívumok épültek bele a primitív iránt mindig is vonzódó művészetébe, amelyre harsány színvilág és egy paraszt-rokokónak mondható buja díszítményesség lett a jellemző. A népi bábukat idéző, rikítóan színes és virágokkal, csipkékkel, girlandokkal felcicomázott figurák kihívó esendőségükben az emberi lét groteszkségét, olykor egyenesen az abszurditását sugallják. Gyűjteményes anyagát 1948-ban és 1968-ban mutatta be az Ernst Múzeumban. 1984 óta Szentendrén állandó kiállításon láthatók a művei.

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„Az önarckép mindent átható mivolta olyan erős, hogy betolakszik egy másik műfajba, a csendéletbe is… A csendéletben nem elsősorban a festői értékek, a látvány visszaadása érdekli, hanem a szimbolikus tartalom, az emberi alak és saját identitása.” (Turai)
„Az önarckép mindent átható mivolta olyan erős, hogy betolakszik egy másik műfajba, a csendéletbe is… A csendéletben nem elsősorban a festői értékek, a látvány visszaadása érdekli, hanem a szimbolikus tartalom, az emberi alak és saját identitása.” (Turai)

Pipaszár

Oktatás

Általános

Cím
Pásztorfaragások, pásztorművészet
Leírás
A hívóképen különféle virágos mintákkal díszített pipaszár. A Kopár-pusztáról származó pásztorfaragvány a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja. / „…a pásztorok leginkább késsel és bizsókkal vallottak magukról és világukról, nem pedig tollal és betűvel.” Mivel sajátos életmódjuk és munkaszervezetük több szabadidőt biztosított számukra, mint a falusi parasztoknak, nem véletlen, hogy a pásztorok közül kerültek ki a legnevezetesebb faragóegyéniségek. A természetben található alapanyagokból számos használati tárgy készült: az állatok tereléséhez szükséges eszközökön túl sótartók, tükrösök, borotvatokok, gyufatartók, pipaszárak, szipkák, ivócsanakok, kobaktökök, szaruláncok. Gyakran tőlük rendelték a falusiak az ajándéknak szánt mángorlókat, mosólapickákat, sétabotokat, viráglétrákat, tükör- és képkereteket, vagy egyes bútordarabokat is. A kézműves pipagyártás a gyári tömegtermelés és az életmóddal összefüggő dohányzási szokások megváltozása következtében (a 19. század vége felé a pipa helyét átvette a szivar és a cigaretta) az 1930-as évekre megszűnt. A falu társadalmán kívül élő pásztorok pipáztak legtovább és farigcsálták a szebbnél szebb pipaszárakat. Pipaszárnak berekfa, kőris, som, bangita fája alkalmas, de legjobban a meggyfát szerették, mert ennek finom illata elnyomta a bagó kesernyés ízét. Erre a célra az egyenes, csomómentes fattyúhajtásokat vágták. A még nyers botocskák belsejét felmelegített esernyődróttal kisütötték üregesre, hogy a füst átjárhassa. A cseréppipákkal ellentétben a fapipáknak nagy előnye volt, hogy ha leejtették, nem tört össze. Minél hosszabb a pipa szára, annál körülményesebb használata: „Rövid szárú pipa csak dolgos embernek kell, aki mindegyre tesz, vesz, hajuldoz.” Tajtékpipája sem volt akárkinek, csak a módosabb gazdáknak és a parasztoktól magukat különbnek tartó pásztoroknak. Az értékesebb darabokat azonban ők is csak ünnepnap használták, legeltetéshez egyszerű cseréppipát vittek magukkal. (Forrás: Mesélő tárgyak I. A pásztorok világa)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Pipaszár

Oktatás

Általános

Cím
Pásztorfaragások, pásztorművészet
Leírás
A hívóképen geometrikus motívumokkal díszített pipaszár. A Kaposmérőből származó pásztorfaragvány a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének darabja. / „…a pásztorok leginkább késsel és bizsókkal vallottak magukról és világukról, nem pedig tollal és betűvel.” Mivel sajátos életmódjuk és munkaszervezetük több szabadidőt biztosított számukra, mint a falusi parasztoknak, nem véletlen, hogy a pásztorok közül kerültek ki a legnevezetesebb faragóegyéniségek. A természetben található alapanyagokból számos használati tárgy készült: az állatok tereléséhez szükséges eszközökön túl sótartók, tükrösök, borotvatokok, gyufatartók, pipaszárak, szipkák, ivócsanakok, kobaktökök, szaruláncok. Gyakran tőlük rendelték a falusiak az ajándéknak szánt mángorlókat, mosólapickákat, sétabotokat, viráglétrákat, tükör- és képkereteket, vagy egyes bútordarabokat is. A kézműves pipagyártás a gyári tömegtermelés és az életmóddal összefüggő dohányzási szokások megváltozása következtében (a 19. század vége felé a pipa helyét átvette a szivar és a cigaretta) az 1930-as évekre megszűnt. A falu társadalmán kívül élő pásztorok pipáztak legtovább és farigcsálták a szebbnél szebb pipaszárakat. Pipaszárnak berekfa, kőris, som, bangita fája alkalmas, de legjobban a meggyfát szerették, mert ennek finom illata elnyomta a bagó kesernyés ízét. Erre a célra az egyenes, csomómentes fattyúhajtásokat vágták. A még nyers botocskák belsejét felmelegített esernyődróttal kisütötték üregesre, hogy a füst átjárhassa. A cseréppipákkal ellentétben a fapipáknak nagy előnye volt, hogy ha leejtették, nem tört össze. Minél hosszabb a pipa szára, annál körülményesebb használata: „Rövid szárú pipa csak dolgos embernek kell, aki mindegyre tesz, vesz, hajuldoz.” Tajtékpipája sem volt akárkinek, csak a módosabb gazdáknak és a parasztoktól magukat különbnek tartó pásztoroknak. Az értékesebb darabokat azonban ők is csak ünnepnap használták, legeltetéshez egyszerű cseréppipát vittek magukkal. (Forrás: Mesélő tárgyak I. A pásztorok világa)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

A találati lista exportálásához szűkíteni kell a találati listát.