Színes bőrsallangok riglivel kiverve, tarka berliner bojttal. A Mezőkövesdről származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének darabja. A lányok, fiatalasszonyok a legtöbb esetben/általában eredetileg is díszes kidolgozású (faragott, esztergált) guzsalyokat kaptak – szüleik, szeretőik, fiatal férjeik a lehető legszebbet igyekeztek megszerezni számukra – de ezeket aztán még maguk (is) külön felékesítették. Volt bennük sok ötlet és ízlés – és természetesen a fiatalos tetszeni vágyás sarkallta őket, hogy minél szebb guzsalyfejük legyen. A guzsalyfejek díszei, a szöszkötők tájanként különböző ízlést és típusokat mutattak. A palócságnál a széles bársonyszatying vagy guzsalyposztó volt kedvelt, a mezőkövesdi matyó guzsalyokon széles bőrsallangok kötötték le a szöszt, a tardiaknál, szentistvániaknál, Dél-bükkaljaiaknál széles selyempántlikák voltak használatosak, s Kelet-Borsodban a keskenyebb pántlikák, szatyingok, a fiatal és idős életkor szerint élénkebb, üdébb, vagy fakóbb, sötétebb színekben. Az idős asszonyok már megelégedtek az egyszerű madzaggal is. A legfeltűnőbb díszítésűek a matyósági guzsalyszalagok voltak. / A legfeltűnőbb díszítésűek a matyósági guzsalyszalagok voltak. Mezőkövesden a szösz lekötésére körös, hullámvonalas lyuksorokkal díszített, színes, széles (vékony)bőr sallangot használtak, melyeket a legények vették meg szeretőiknek, vagy a fiatal férjek feleségeiknek. Ezeket (a sallangokat) azután a lányok, menyecskék tulipánosan, matyórózsásan kihímezték. A sallangok felső végét úgy varrták össze, hogy kis tok módjára rá tudják húzni a guzsalyfő csúcsára. E „tok” tetejére varrták rá a „bob”-ot, amely színes berlinerből készült kisebb vagy nagyobb gombformára. A bobra gyakran színes berliner bojtokat tűztek még. // A fonás a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. A fonás eszköze a kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. / Az orsó a rost- vagy a gyapjúszálak fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. / A guzsaly gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A talpas guzsaly kb. másfél méteres rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon, vagy lábfejjel szorítja le a fonó. A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. – Fonásnál a guzsalyrúd felső részére (guzsalyfej/guzsalyfő) kötik a fonásra előkészített szöszt, melyről bal kézzel eresztik és állandóan nyálazva sodorják a szálat, míg a jobb kézzel egyenletesen az orsóra tekerik. / A rokka lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére. A rokka tulajdonképpen a kézi orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel. // A fonó a női társas munka legfontosabb alkalma volt. Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejük jelentős részét fonással töltötték. Az őszi betakarítás után, november második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórakozás a csúcspontját, amikor különféle dramatikus játékokat (alakoskodás, maskarázás) adtak elő. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.): úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. / A fonónak különböző formái alakultak ki: – korcsoportok szerint: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók; – a munka jellegét tekintve: a) A rokonok és a barátok egymást kisegítve egyikük házánál összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt (ún. kalákás fonó). b) A fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen adják össze a világításhoz szükséges petróleumot és a tüzelőt. / A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. / A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas életében, amennyiben az udvarlás társadalmilag elfogadott helyszíne is volt. (Forrás: Magyar Néprajzi lexikon; Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság)
A hívóképen (első felvétel) guzsalytű, ólomból kettős félkoszorú alakra kiöntött karika- és tulipánmintákkal. A Borsodgesztről származó tárgyat a miskolci Herman Ottó Múzeum őrzi. // A szöszkötő szalag végére kerülő és a szöszbe szúrható guzsalytű (guzsalyszúró) a matyóságnál és a Dél-Bükkalján terjedt el. Erről a díszes lekötő eszközről is a legények gondoskodtak. Vagy cigány kovácsokkal készítették el rézből, vasból, vagy maguk formálgatták ki ólomból. Különböző hajlított (stilizált virág, szív) formában fújtatták, verték ki és ágbogaikra apró fityegőket, csüngőket akasztgattak. Mind a guzsalyszalagok (pántlikák), mind a guzsalytűk ajándékozása a lányok számára a legények részéről komoly lépést jelentett, ugyanúgy, mint a csörgős orsók adása. // A fonás a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. A fonás eszköze a kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. / Az orsó a rost- vagy a gyapjúszálak fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. / A guzsaly gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A talpas guzsaly kb. másfél méteres rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon, vagy lábfejjel szorítja le a fonó. A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. – Fonásnál a guzsalyrúd felső részére (guzsalyfej/guzsalyfő) kötik a fonásra előkészített szöszt, melyről bal kézzel eresztik és állandóan nyálazva sodorják a szálat, míg a jobb kézzel egyenletesen az orsóra tekerik. / A rokka lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére. A rokka tulajdonképpen a kézi orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel. // A fonó a női társas munka legfontosabb alkalma volt. Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejük jelentős részét fonással töltötték. Az őszi betakarítás után, november második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórakozás a csúcspontját, amikor különféle dramatikus játékokat (alakoskodás, maskarázás) adtak elő. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.): úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. / A fonónak különböző formái alakultak ki: – korcsoportok szerint: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók; – a munka jellegét tekintve: a) A rokonok és a barátok egymást kisegítve egyikük házánál összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt (ún. kalákás fonó). b) A fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen adják össze a világításhoz szükséges petróleumot és a tüzelőt. / A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. / A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas életében, amennyiben az udvarlás társadalmilag elfogadott helyszíne is volt. (Forrás: Magyar Néprajzi lexikon; Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság)
Ólomból készült guzsalyszúró nagy félkoszorú alakra kiöntött, lantformájú csúcsdísszel. A koszorú egyik vége letört. A Borsodgesztről származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. A szöszkötő szalag végére kerülő és a szöszbe szúrható guzsalytű (guzsalytő, guzsalyszúró) a matyóságnál és a Délbükkalján terjedt el. Erről a díszes lekötő eszközről is a legények gondoskodtak. Vagy cigány kovácsokkal készítették el rézből, vasból, vagy maguk formálgatták ki ólomból. Különböző hajlított (stilizált virág, szív) formában fújtatták, verték ki és ágbogaikra apró fityegőket, csüngőket, baltákat akasztgattak. Mind a pántlikák, mind a guzsalytűk ajándékozása a lányok számára a legények részéről komoly lépést jelentett, ugyanúgy, mint a csörgős orsók adása. // A fonás a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. A fonás eszköze a kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. / Az orsó a rost- vagy a gyapjúszálak fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. / A guzsaly gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A talpas guzsaly kb. másfél méteres rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon, vagy lábfejjel szorítja le a fonó. A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. – Fonásnál a guzsalyrúd felső részére (guzsalyfej/guzsalyfő) kötik a fonásra előkészített szöszt, melyről bal kézzel eresztik és állandóan nyálazva sodorják a szálat, míg a jobb kézzel egyenletesen az orsóra tekerik. / A rokka lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére. A rokka tulajdonképpen a kézi orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel. // A fonó a női társas munka legfontosabb alkalma volt. Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejük jelentős részét fonással töltötték. Az őszi betakarítás után, november második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórakozás a csúcspontját, amikor különféle dramatikus játékokat (alakoskodás, maskarázás) adtak elő. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.): úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. / A fonónak különböző formái alakultak ki: – korcsoportok szerint: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók; – a munka jellegét tekintve: a) A rokonok és a barátok egymást kisegítve egyikük házánál összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt (ún. kalákás fonó). b) A fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen adják össze a világításhoz szükséges petróleumot és a tüzelőt. / A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. / A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas életében, amennyiben az udvarlás társadalmilag elfogadott helyszíne is volt. (Forrás: Magyar Néprajzi lexikon; Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság)
Guzsalyszúró, guzsalytű. Áttört mintájú, ólomból öntött, alul kehely alakú díszítéssel, felül körrel. A kehely szélei és a kör fogazottak. A Cserépfaluból származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. A szöszkötő szalag végére kerülő és a szöszbe szúrható guzsalytű (guzsalytő, guzsalyszúró) a matyóságnál és a Délbükkalján terjedt el. Erről a díszes lekötő eszközről is a legények gondoskodtak. Vagy cigány kovácsokkal készítették el rézből, vasból, vagy maguk formálgatták ki ólomból. Különböző hajlított (stilizált virág, szív) formában fújtatták, verték ki és ágbogaikra apró fityegőket, csüngőket, baltákat akasztgattak. Mind a pántlikák, mind a guzsalytűk ajándékozása a lányok számára a legények részéről komoly lépést jelentett, ugyanúgy, mint a csörgős orsók adása. // A fonás a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. A fonás eszköze a kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. / Az orsó a rost- vagy a gyapjúszálak fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. / A guzsaly gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A talpas guzsaly kb. másfél méteres rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon, vagy lábfejjel szorítja le a fonó. A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. – Fonásnál a guzsalyrúd felső részére (guzsalyfej/guzsalyfő) kötik a fonásra előkészített szöszt, melyről bal kézzel eresztik és állandóan nyálazva sodorják a szálat, míg a jobb kézzel egyenletesen az orsóra tekerik. / A rokka lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére. A rokka tulajdonképpen a kézi orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel. // A fonó a női társas munka legfontosabb alkalma volt. Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejük jelentős részét fonással töltötték. Az őszi betakarítás után, november második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórakozás a csúcspontját, amikor különféle dramatikus játékokat (alakoskodás, maskarázás) adtak elő. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.): úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. / A fonónak különböző formái alakultak ki: – korcsoportok szerint: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók; – a munka jellegét tekintve: a) A rokonok és a barátok egymást kisegítve egyikük házánál összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt (ún. kalákás fonó). b) A fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen adják össze a világításhoz szükséges petróleumot és a tüzelőt. / A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. / A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas életében, amennyiben az udvarlás társadalmilag elfogadott helyszíne is volt. (Forrás: Magyar Néprajzi lexikon; Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság)
A hívóképen (első felvétel) guzsalytű, ólomból szív alakra kiöntve három csillagos csúcsdísszel. A Borsodgesztről származó tárgyat a miskolci Herman Ottó Múzeum őrzi. // A szöszkötő szalag végére kerülő és a szöszbe szúrható guzsalytű (guzsalyszúró) a matyóságnál és a Dél-Bükkalján terjedt el. Erről a díszes lekötő eszközről is a legények gondoskodtak. Vagy cigány kovácsokkal készítették el rézből, vasból, vagy maguk formálgatták ki ólomból. Különböző hajlított (stilizált virág, szív) formában fújtatták, verték ki és ágbogaikra apró fityegőket, csüngőket akasztgattak. Mind a guzsalyszalagok (pántlikák), mind a guzsalytűk ajándékozása a lányok számára a legények részéről komoly lépést jelentett, ugyanúgy, mint a csörgős orsók adása. // A fonás a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. A fonás eszköze a kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. / Az orsó a rost- vagy a gyapjúszálak fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. / A guzsaly gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A talpas guzsaly kb. másfél méteres rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon, vagy lábfejjel szorítja le a fonó. A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. – Fonásnál a guzsalyrúd felső részére (guzsalyfej/guzsalyfő) kötik a fonásra előkészített szöszt, melyről bal kézzel eresztik és állandóan nyálazva sodorják a szálat, míg a jobb kézzel egyenletesen az orsóra tekerik. / A rokka lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére. A rokka tulajdonképpen a kézi orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel. // A fonó a női társas munka legfontosabb alkalma volt. Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejük jelentős részét fonással töltötték. Az őszi betakarítás után, november második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórakozás a csúcspontját, amikor különféle dramatikus játékokat (alakoskodás, maskarázás) adtak elő. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.): úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. / A fonónak különböző formái alakultak ki: – korcsoportok szerint: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók; – a munka jellegét tekintve: a) A rokonok és a barátok egymást kisegítve egyikük házánál összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt (ún. kalákás fonó). b) A fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen adják össze a világításhoz szükséges petróleumot és a tüzelőt. / A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. / A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas életében, amennyiben az udvarlás társadalmilag elfogadott helyszíne is volt. (Forrás: Magyar Néprajzi lexikon; Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság)
