Általános

Cím

Aggtelek – Zsidó temető: I. számú sírkő (Veres András: Aggtelek környéki zsidó temetők /fotográfiai gyűjtemény/, 1996, képazonosító: CZ 0448)

Leírás

Veres András feltétlen imperativus által vezérelve több éven keresztül fényképezte és következetes pontossággal dokumentálta az Aggtelek környéki elhagyott, az emberi gyarlóság és a természet által rohamosan pusztuló zsidó temetőket. A Szalonna – Zsidó temető: VI. számú sírkő című/tárgyú fekete-fehér pozitív fotográfia jogtulajdonosa a szerző és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága (Jósvafő). „A vidéki zsidóságot a soá alatt szinte teljesen elpusztították. Intézményei is az enyészeté lettek. Az eltűnt (lerombolt, leégett) zsinagógák képét szerencsés esetben egy-egy képeslap, magánfotó, esetleg publikáció őrzi. Megsemmisültek a hitközségi irattárak, elvesztek a magániratok, fényképek. A zsidó üzleteket, lakásokat átalakították. A legtöbb vidéki településen már semmi nem emlékeztet arra, hogy ott valaha zsidók éltek, jelentős zsidó közösségek, melynek tagjai a város, a falu gazdasági, társadalmi és kulturális életében fontos szerepet játszottak. Ami megmaradt belőlük, az a temető. Már ahol megmaradt. A közösségek elpusztításával ugyanis az sem maradt, aki a temetőket gondozza, a sírokat látogassa. Pedig a halottakról való gondoskodás a zsidó vallás egyik legfontosabb parancsa. Egészen a közelmúltig Magyarországon közel másfélezer olyan zsidó temetőt jegyeztek, mely az elmúlt hatvan évben a hitközségek felszámolása miatt gondozatlanul vált a természet és a rongálók martalékává. A gránitköveket elhordták, a területet gyom, cserjék, fák nőtték be, a kerítéseknek nyomát sem látni… A holokauszt 50. évfordulóján néhány önkormányzat vagy helyi közösség figyelme a zsidó temetők felé fordult, kigazolták, esetleg be is kerítették, egy-két helyen ma is gondozzák. Néhány zsidó és civil alapítvány azt a célt tűzte ki, hogy helyreállítanak zsidó temetőket, ami természetesen pénzkérdés is, de nem kizárólagosan… A vidéki hitközségek irattárai többnyire megsemmisültek a soá alatt… Az adott település zsidó lakosságára nagyon fontos adatbázist jelentenek a temetők adatai, melyek jól kiegészíthetők a halotti anyakönyvek adataival, a gyászjelentésekkel és a parcellakönyvekkel. S ha a temetők adataihoz hozzáadjuk a deportáltak listáit, szinte teljes adatbázishoz juthatunk. Ha fel akarjuk idézni ezt az egykor volt világot, a falusi, kisvárosi zsidók életét, támaszkodhatunk a zsidó és nem zsidó visszaemlékezőkre. A soát túlélők többsége azonban Budapestre vagy nagyvárosokba költözött, felkutatásuk sem egyszerű feladat, nem beszélve arról, hogy lassan elhalnak. A 20. század első felének a falu hagyományait feltáró néprajzi, szociográfiai falukutató irodalomból a vidéki zsidóság kimaradt. A korabeli zsidóság tudományos leírása, zenei, művészeti feldolgozása nem történt meg. Talán csak Szabolcsi Bence és néhány tudós rabbi néprajzi leírásai jelentenek kivételt. A megmaradt – nem kirabolt – zsidó temetők két vonatkozásban szolgálhatják eredeti funkciójuktól eltérően a zsidóságot: 1. Adataik rögzítésével forrásmentést végzünk, s így azok felhasználhatók lesznek a helytörténet kutatásában. 2. Helyszínei lehetnek azoknak a megemlékezéseknek, amelyek nem kizárólagosan csak a holokausztnak, hanem az egykor ott élt zsidó közösségeknek, személyeknek állítanak emléket… Következtethetünk a temetők adataiból a halálokokra, járványokra, gyermekhalandóságra. Rekonstruálhatjuk a chevratagokat (legtöbbször külön helyük van a temetőben), a hitközségi elöljárókat, hisz a tisztségük sokszor fel van tüntetve a sírkövön. Vizsgálhatjuk a kövek formáját, díszítményeit. Ezek alapján a lévita és kohanita származásúakat találhatjuk meg. A halahikus idézetek kultúrtörténeti és vallástörténeti tanulságokat hordozhatnak. Abszolút fontos forrásai a családfakutatásnak… Az adott település kiemelkedő zsidó származású polgárainak a sírjai lehetőséget adnak a helybeli pedagógusoknak, hogy helytörténeti séta keretében tanítványaikkal felkeressék a temetőt. Helyszíne lehet a zsidó temető a holokauszt-megemlékezéseknek.” (in: Balázs Edit: Mi maradt a vidéki zsidóságból? /részlet/, Fórum Társadalomtudományi Szemle, Budapest, 2011/4)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Hidvégardó – Elhagyott zsidó sírkövek (Veres András: Aggtelek környéki zsidó temetők /fotográfiai gyűjtemény/, 1996, képazonosító: CV 4828)

Leírás

Veres András feltétlen imperativus által vezérelve több éven keresztül fényképezte és következetes pontossággal dokumentálta az Aggtelek környéki elhagyott, az emberi gyarlóság és a természet által rohamosan pusztuló zsidó temetőket. A Hidvégardó – Elhagyott zsidó sírkövek című/tárgyú fekete-fehér pozitív fotográfia jogtulajdonosa a szerző és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága (Jósvafő). „A vidéki zsidóságot a soá alatt szinte teljesen elpusztították. Intézményei is az enyészeté lettek. Az eltűnt (lerombolt, leégett) zsinagógák képét szerencsés esetben egy-egy képeslap, magánfotó, esetleg publikáció őrzi. Megsemmisültek a hitközségi irattárak, elvesztek a magániratok, fényképek. A zsidó üzleteket, lakásokat átalakították. A legtöbb vidéki településen már semmi nem emlékeztet arra, hogy ott valaha zsidók éltek, jelentős zsidó közösségek, melynek tagjai a város, a falu gazdasági, társadalmi és kulturális életében fontos szerepet játszottak. Ami megmaradt belőlük, az a temető. Már ahol megmaradt. A közösségek elpusztításával ugyanis az sem maradt, aki a temetőket gondozza, a sírokat látogassa. Pedig a halottakról való gondoskodás a zsidó vallás egyik legfontosabb parancsa. Egészen a közelmúltig Magyarországon közel másfélezer olyan zsidó temetőt jegyeztek, mely az elmúlt hatvan évben a hitközségek felszámolása miatt gondozatlanul vált a természet és a rongálók martalékává. A gránitköveket elhordták, a területet gyom, cserjék, fák nőtték be, a kerítéseknek nyomát sem látni… A holokauszt 50. évfordulóján néhány önkormányzat vagy helyi közösség figyelme a zsidó temetők felé fordult, kigazolták, esetleg be is kerítették, egy-két helyen ma is gondozzák. Néhány zsidó és civil alapítvány azt a célt tűzte ki, hogy helyreállítanak zsidó temetőket, ami természetesen pénzkérdés is, de nem kizárólagosan… A vidéki hitközségek irattárai többnyire megsemmisültek a soá alatt… Az adott település zsidó lakosságára nagyon fontos adatbázist jelentenek a temetők adatai, melyek jól kiegészíthetők a halotti anyakönyvek adataival, a gyászjelentésekkel és a parcellakönyvekkel. S ha a temetők adataihoz hozzáadjuk a deportáltak listáit, szinte teljes adatbázishoz juthatunk. Ha fel akarjuk idézni ezt az egykor volt világot, a falusi, kisvárosi zsidók életét, támaszkodhatunk a zsidó és nem zsidó visszaemlékezőkre. A soát túlélők többsége azonban Budapestre vagy nagyvárosokba költözött, felkutatásuk sem egyszerű feladat, nem beszélve arról, hogy lassan elhalnak. A 20. század első felének a falu hagyományait feltáró néprajzi, szociográfiai falukutató irodalomból a vidéki zsidóság kimaradt. A korabeli zsidóság tudományos leírása, zenei, művészeti feldolgozása nem történt meg. Talán csak Szabolcsi Bence és néhány tudós rabbi néprajzi leírásai jelentenek kivételt. A megmaradt – nem kirabolt – zsidó temetők két vonatkozásban szolgálhatják eredeti funkciójuktól eltérően a zsidóságot: 1. Adataik rögzítésével forrásmentést végzünk, s így azok felhasználhatók lesznek a helytörténet kutatásában. 2. Helyszínei lehetnek azoknak a megemlékezéseknek, amelyek nem kizárólagosan csak a holokausztnak, hanem az egykor ott élt zsidó közösségeknek, személyeknek állítanak emléket… Következtethetünk a temetők adataiból a halálokokra, járványokra, gyermekhalandóságra. Rekonstruálhatjuk a chevratagokat (legtöbbször külön helyük van a temetőben), a hitközségi elöljárókat, hisz a tisztségük sokszor fel van tüntetve a sírkövön. Vizsgálhatjuk a kövek formáját, díszítményeit. Ezek alapján a lévita és kohanita származásúakat találhatjuk meg. A halahikus idézetek kultúrtörténeti és vallástörténeti tanulságokat hordozhatnak. Abszolút fontos forrásai a családfakutatásnak… Az adott település kiemelkedő zsidó származású polgárainak a sírjai lehetőséget adnak a helybeli pedagógusoknak, hogy helytörténeti séta keretében tanítványaikkal felkeressék a temetőt. Helyszíne lehet a zsidó temető a holokauszt-megemlékezéseknek.” (in: Balázs Edit: Mi maradt a vidéki zsidóságból? /részlet/, Fórum Társadalomtudományi Szemle, Budapest, 2011/4)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Céhkancsó

Leírás

Az archív felvételen a halasi takácsok céhkancsója látható, mely a kiskunhalasi Thorma János Múzeum gyűjteményének része. Az 1834-ből származó edény ábrázolásán a háromszögbe állított három vetélőből szerkesztett hagyományos takácsjelvényt két oroszlán tartja. // A cégér vagy más néven céhjelvény a középkorban elterjedt reklám- és tájékoztató eszköz: üzlet vagy műhely elé jól láthatóan kiakasztott tárgy vagy jelképes ábrázolás, amely jelezte a kereskedelmi vagy ipari tevékenységet. Legtöbbször a mesterségre, foglalkozásra, műhelyre jellemző készítmény vagy használati tárgy(ak), eszköz(ök) kicsinyített mása, kompozíciója (pl. szabóműhelynél nyitott olló, lakatoscéh esetében kulcs). Éttermek és kocsmák előtt a névadó tárgy (zöld hordó, arany szarvas stb.) függött kinn, mely lehetővé tette, hogy az írástudatlanok is messziről lássák a keresett üzletet vagy iparost. A színes reklámfeliratok elterjedésével használata ma már inkább csak dekorációs jellegű. // A céhláda a céh értékeinek, kiváltságleveleinek, jegyzőkönyveinek, egyéb fontos iratainak, pecsétnyomójának, pénzének, ezüst edényeinek és más értéktárgyainak őrzésére szolgált. Mivel a céh minden értéke benne összpontosult, magának a céhnek, a céh erkölcsi, anyagi és mesterségbeli összetartozásának a jelképe lett. A céhélet minden jelentős eseménye a nyitott céhláda előtt zajlott le. Díszítései között a főként a céhemblémák, jellegzetes szerszámokból összeállított címerek jelennek meg, ezenkívül gyakori a céhvédőszent ábrázolása, valamint a láda készítésének a dátuma, továbbá feliratok. // A céhzászló a céhtagok testületi összetartozásának jelvénye. A céhek városvédő, katonai kötelezettségével függ össze; a 13–14. századtól alatta gyülekeztek ellenséges támadáskor a fölfegyverzett céhtagok. Később a céhházat díszítette, és már igen korán az ünnepélyes világi fölvonulásoknak és vallásos körmeneteknek is elmaradhatatlan dísze lett. A zászlók egyik oldalára rendszerint a céhvédőszent képét festették és a másik oldalára is legtöbbször egyházi kép került (Szentháromság, Szűz Mária stb.). A mesterség szerszámaiból vagy termékeiből összeállított embléma a sarkokba szorult (esetenként el is maradt). // A társpohár vagy céhes serleg, kupa a céhek középkori világában a céhláda mellett a legnagyobb jelentőséggel bíró tárgy volt. Egyrészt alapanyagával, kimunkáltságával, díszítettségével reprezentálta a céh, és rajta keresztül tagjainak a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét, másrészt pedig a céhes összejövetelek legfontosabb kellékeként szerepelt. Ezt töltötték meg sörrel, vagy még inkább borral, amiből megfelelő szertartásossággal fogyaszthattak mindenekelőtt a céhek vezetői, a mesterek, de a társpohár fontos szerepet kapott a mesterré válás előtti szint elérésekor, a legénnyé avatási szertartásokon is. Ennek alkalmával a leendő legénynek innia kellett a király, a helyi földesúr és a céhmester egészségére, majd pedig a céh fennmaradásáért is. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Budapest enciklopédia, Magyar katolikus lexikon, http://iparmuzeum.hu/digitalis_cehlada.php?mit=cehtargyak, Pálffy Lajos: Ebből többet is megivott, mielőtt legény lett)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Domby Lajos: Vízparti táj (olajfestmény, 1974)

Leírás

Domby Lajos festőművész Vízparti táj (1974) című olajfestménye 2011-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található, jogtulajdonosa az intézmény. Domby Lajos festőművész 1943-ban született Kecskeméten. 1962 és 1967 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult grafikát és festészetet, ahol Fényi Géza volt a mestere. A diploma megszerzését követően egy ideig a fővárosban marad, majd 1971-ben Hódmezővásárra költözik, itt telepedik le. 1975-ben súlyos baleset éri, amely számára az alkotói életpálya végét jelenti. A tragikus eseményről és meghitt kapcsolatukról későbbi felesége, hűséges társa, Dombyné Szántó Melánia (1945-2016) festő- és grafikusművész, költő 2013-ban a következőképp nyilatkozott: „1975-ben az akkor még csak leendő férjem komoly agysérüléssel járó autóbalesetet szenvedett, édesanyja kérésére orvosi javaslatra cselekvőképességet kizáró gondokság alá helyezték. Hiába próbáltuk Pesten élő édesapjával felszabadíttatni, édesanyja akaratát a bíróságok jobban méltatták. Annyit értünk el, hogy a kizáró fokút korlátozó fokúra változtatták. Ekkor tudtunk összeházasodni, 1980-ban. Hiába próbáltunk ki különböző rehabilitációs módszereket, az én nagy tehetséggel magáldott férjem már nem érzett és érez belső késztetést a festéshez.” (in: http://montazsmagazin.hu/dombyne-szanto-melania-verseket-ir-grafikakat-keszit-fest/) Egyéni tárlattal elsőként 1972-ben a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban mutatkozott be. A legrangosabb csoportos kiállításon 1978-ban a budapesti MŰCSARNOKBAN vett részt. "Tájképeit és figurális kompozícióit stilizált formarend és sajátosan élénk színösszetétel jellemezte. Az alföldi festészet dekoratív-lírai irányú továbbfejlesztője. Főként a tájképei jelentősek." (Horváth János) „Domby Lajos festőművész már-már fanatikus elszántsággal igyekszik visszatérni az ősi archetipikus formákhoz, s az elemi színek világához. Képeinek letisztult szín- és formavilága munkáit a szakrális művészet felé közelíti. Nem akar – mivel feltétlen imperatívuszok által cselekszik – nem is tud senkire hasonlítani. Saját benső hangját követve megszállottan alkotja ökologikus műveit, mint egyetlen monumentális freskó vázlatait. Példaképei a leghíresebb ikon- és freskófestők, töretlen vágya, hogy egyszer majd nyomdokaikba léphessen. Képei vertikális sugárzású ősi harmóniát, csendet, békét sugároznak, a formák és a színek összhangzata finom és könnyed zeneiséggé szublimálódik. Nehéz a művészetét, az alkotásait bármelyik stílusirányzathoz láncolni. A Domby Lajos-féle mindenkori érzelmi és értelmi gondolati struktúra megtalálja az egyetlen és egyedi öntőformáját. Valamennyi festménye autonóm entitás, mégis azonnal felfedezhetők rajta: félreismerhetetlenül ’Domby’. Képeit ugyan a megszokottnál mélyebbre hangolja, s talán Van Gogh-hoz hasonlóképp ezzel is a formák szerves egységét őrzi. Nem didaktikus, nem rejtőzködő, nem expresszív, szürrealistának túl realista, realizmusát pedig kétségbe vonja már-már naivnak mondható egyszerűsége. Domby Lajos a festészet ősi forrásaihoz tért vissza. Képei ártatlanul tiszták és mentesek az izmusoktól és a túlhajszolt trópusoktól. Amikor a képeket szemléljük, visszatérünk az ősi tiszta forrásokhoz és ’in illo tempore’ a gyermeki ártatlansághoz.” (kobzosBBL)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Kertész Sándor: A múlt emlékei I. (olajtempera festmény, 1990-es évek)

Leírás

Kertész Sándor festő- és grafikusművész A múlt emlékei I. (1990-es évek) című olajtempera festményét a 2000-es esztendő őszén az alkotó 60. születésnapja tiszteletére rendezett, a kiváló életművet gazdag képanyaggal prezentáló kiállításon tekinthették meg a látogatók a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. „Kertész Sándor festőművész (Kaposvár, 1940. október 29.) 1980-tól a Művészeti Alap, 1988-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja. A szegedi Tanárképző Főiskola elvégzése után Mezőcsokonyára kerül. A 60-as évek végén kiindulópontként a dekoratív felületekre épülő szürreális nonfiguráció szolgált számára Martyn Ferenc közvetítésében. 1975-től szűkebb lakóhelye, a falu szellemi világa fogalmazódik meg képein. A mindennapi paraszti életet körülvevő tárgyakról, a falusi udvar tartozékait jelentő ócska használati eszközökről készült rajzaiban nem az értékmegőrzés gesztusával, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésével, a szétesés állapotával szembesít. 80-as évek elejétől keltezhető festményeinek is e szociológiai kiindulópontú, karikatúraszerű viszony a meghatározója. Szürreális jelenetei üresen hagyott felületek, szétszóródó tárgyak között játszódnak. Groteszk kiemelések, torzítások, miniatürizált méretek jellemzik e kompozíciókat. A groteszk iránti érzék legtömörebben kis méretű tusrajzokban jut érvényre. Kertész munkásságában a 80-as évek második felében az aktív szituációkat egy befelé fordultabb viszony váltja fel: a személyes vonatkozású lelkiélet foglalkoztatja a szerelem és különösen a nemiség életben betöltött szerepe kapcsán.” (in: Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945-1990., Kaposvár, 1998, 100. p.) „Kertész Sándorra áttételesen hatott ugyan a Szabados János, Honthy Márta, Bors István és Weeber Klára műveiben programszerűen megfogalmazott folklorisztikus igény, alapvető inspirációként azonban korábbi szűkebb lakóhelye, Mezőcsokonya szolgált számára. A környezet apró hordalékvilága után a 80-as évekre egy sajátos, karikatúraszerű viszony lesz képeinek fő atmoszferikus meghatározója, amikor már nem az értékmegőrzés, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésének állapotával szembesít.” (Dr. Géger Melinda, Pannon Tükör, 1997/3) “Jelenetei – különösen az utóbbi években – egyre szélesebb pusztákon, egyre üresebben hagyott felületek között játszódnak, szétszóródó tárgyak között. E töredékes elemek és a köztük- körülöttük virtuskodó kis ’angyalkák’ különös ellentéte az irrealitás érzését fokozza a nézőben. A tárgyakat, akárcsak az emberi alakokat, gyakran elhasznált vaspántok, kapcsok, szétfeslő varrások tartják össze. Lazán tákolt és ugyanakkor széthulló szerkezetekből, pót-/végtagokból áll világunk, életünk és néha magunk is. – vallja a festő. Szárnyaink nyomorúságos toldalékok, kisszerű elrugaszkodásaink kilátástalanok, önmagunkra utaltságunk végzetes. Az ember ágaskodó kimozdulásai hiába biztatóak, összecsatolt tartozékai miatt csupán esendő, nehézkes figura. Az érvényesülés szárnyai csak varrottak, a kiröppenés, elszakadás nehéz.” (Dr. Géger Melinda, Új Művészet, 1990/1.) “Alkotásaiban az emberi alakok és az állatfigurák levetvén hétköznapi arcukat, lélektanilag provokatív és finoman ironikus viselkedésformákat öltenek. A mondanivalót éles és finoman ívelő nonfiguratív ecsetvonás teremti meg izzó fesztelenséggel, határozottan és lényegre törően. A megelevenített állatfigurák a polgári erkölcs tudatosan felmagasztalt kontrasztjait vöröslő fényben juttatják kifejezésre. Kertész Sándor disztributív tértechnikát alkalmaz, amely többnyire egy figurát feltételez, s ez egyben a kép támpillére is. Majd a háttérben mintegy támaszként, alig tapinthatóan felsejlik a mű lényege. A mondanivaló, kinyilatkoztatásként jelenik meg karakteres, pontos nonfiguratív vonásokkal, izzó tömörséggel, s a kép ezen igazi magja féken tartja az akadályokat és a konfliktusokat, amelyekbe az élő teremtmények ütköznek. A művész a figuratív és a nonfiguratív ábrázolás között egyensúlyoz, miközben bizonyos érdeklődést mutat az informális költészettan iránt; a szardonikus, északi ihletésű figurák ábrázolásában mértéktartó, szürrealista biomorfizmusra törekszik. Gazdag kulturális örökséget hordozó művei olyan üzeneteket közvetítenek, amelyeket az élet labirintusában véget nem érő játék vezérfonala köt össze.” (Dr. Francesca Romana Rossi, Olaszország, Udine, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 1989) “Elnyomjuk, vagy hagyjuk felszínre törni: az élet zenitje körül, mint egy hirtelen támadt fuvallat hozta, ki tudja honnan idelebbenő illatfoszlány, egyre gyakrabban sejlenek fel azok az édes-bús fájdalmas érzések, amelyek megfogalmazásával már oly sokan megkínlódtak. Proust több, mint ezer oldalon kísérelte meg, hogy az Eltűnt idő nyomába eredjen, s Gulácsyt is fogva tartotta az Elhangzott dal régi fényről, szerelemről. Egy lebbenő függöny…egy elsuhanó madár…egy ablakosztás jelzése…egy nyári nap melege…kinek-kinek saját emléke. Igen, ez a ’több vonulatú gondolatiság’ a Kertész alkotások lényege. Csak az övé, egyedi, egyéni és utánozhatatlan.” (Horváth János Milán, METESZ Székház, Kaposvár, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 2011)

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció