Álló felületen anya gyermekével: kislány puszit ad édesanyjának, felirat: Anyák napja, mellette virág, balra lent a grafikus kézjegye. Proksza László kisgrafikai alkotása a keszthelyi Balatoni Múzeum Kisgrafikai Gyűjteményének része.
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A budapesti Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményében található, 1885-ből származó grafika a régi Lánchidat ábrázolja. „Egy állandó dunai kőhíd felállításának ötlete már igen régi keletűnek számított hazánkban. Talán már a rómaiak is építhettek, és Zsigmond király korából is vannak utalások híd építéséről. Ha voltak is, nem lehettek hosszú életűek, így a folyón az átkelést évszázadokon keresztül ladikkal, komppal, repülőhíddal, hajóhíddal oldották meg. Télen a befagyott folyó jege biztosította az átjutást az egyik partról a másikra. A 18. század végén kezdtek az állandó kőhídról született elképzelések valóságos tervekké válni, amelyek szükségessé tették a Duna medrének felmérését és a hídépítéshez szükséges műszaki paraméterek meghatározását. A sokféle mérnöki terv közül kiemelhető Vásárhelyi Pál 1832-es, a fél évszázaddal később épült londoni Tower hídra emlékeztető tervezete, amelyet állítólag gróf Széchenyi István unszolására készített el, aki a kor minden fontosabb közügyénél feltűnt, legyen szó a társasági élet új színtereinek angol minták szerinti meghonosításáról (lóverseny, kaszinó), iparfejlesztésről (gőzmalmok), vagy éppen a közlekedés modernizálásáról (folyószabályozás, gőzhajózás). A híd ügyének felkarolásában az Angliában és másutt látott minták magyarországi adaptációjának igénye mellett egy személyes élmény is szerepet játszott. Édesapja halálhírére 1820. december 27-én indult haza Széchenyi a Bihar megyei Diószegről. Két nap múlva ért a pesti dunai révhez, ahol azonban már három hete nem volt meg a hajóhíd, és jégzajlás miatt hajók sem közlekedtek. Csak január 5-én vitte át egy bátor hajós lovas kocsistul. A gróf ezek után így írt naplójában: »egy évi jövedelmemet adnám, ha Buda és Pest között híd létesülne…« A felbuzdulást azután 1832-ben a híd felépítéséhez vezető rögös út első fontos tette követte: a Hídegylet megalapítása, amelynek elnöke báró Steinlein Eduárd, alelnöke pedig Széchenyi István lett. Még ebben az évben Széchenyi és Andrássy György Angliába utaztak, ahol neves mérnökökkel való tárgyalás mellett megtekintették a Lánchíd későbbi tervezőjének, William Tierney Clarknak három hídját is. Ezek mindegyike igen hasonlatos volt a Budapesten majd megépítendőhöz. A híd építéséről szóló, 1833-ban az Országgyűlés elé került törvényjavaslatból 1836-ban lett törvény. A 12 szakaszból álló 1836. évi XXVI. tc. kimondta, hogy a hidat egy részvénytársaságnak kell megépítenie, továbbá elrendelte a mindenkire kiterjedő hídvámfizetést is. A Lánchíd Rt. 1838-ban alakult meg, fő részvényese és így a vállalkozás fő finanszírozója Sina György bankár lett. A részvénytársaság 1838. szeptember 18-án elfogadta W. T. Clark lánchídterveit, és ezek alapján 1840-ben elkezdődött az építkezés a tervező névrokona, Adam Clark helyszíni irányításával. (…) A hídhoz szükséges vasanyagot angliai cégektől, illetve Bécsből hozatták, de Andrássy György dernői (Drneva, Szlovákia) és Ganz Ábrahám budai öntödéje is szállított vasanyagot és öntvényeket. A láncok szerelése rendkívül gyorsan zajlott – 1848 márciusától júliusig tartott – de nem emiatt, hanem egy baleset nyomán maradt emlékezetes része a hídépítésnek. Tizenegy láncfelhúzási művelet után az utolsónál a láncfelhúzó csigasor egyik láncszeme elpattant, a lánc visszacsapódott az úszóállványra, amely a rajta állókkal együtt a Dunába zuhant. Maga Széchenyi is kényszerfürdőt vett, egy munkás pedig életét vesztette. 1848 nyarán a politikai helyzet már eléggé ingatag volt, a Délvidéken harcok kezdődtek, Jellasics támadásával pedig kezdetét vette a szabadságharc. A még teljesen be sem fejezett híd máris fontossá vált. Jelentős szerepet játszott Pest-Budának az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) által elrendelt kiürítésében, majd 1849. január 5–6-án Windischgrätz osztrák főparancsnok hetvenezres seregének Pestre való bevonulásában. Az elkövetkező hónapok paradox módon a még teljesen el nem készült híd felrobbantási terveiről szóltak. Előbb Buda osztrák parancsnoka, Alois Allnoch próbálta meg – szerencsére sikertelenül – felrobbantani, majd az orosz beavatkozás után, a magyar haderő nagy nyári visszavonulása során a magyar hadvezetés akarta a támadók késleltetésére lerombolni. Végül erre sem került sor, mert hatott a híd »gazdájának«, Adam Clarknak a meggyőző érvelése, miszerint a felrobbantás helyett máshogy is járhatatlanná lehet tenni a hidat néhány napra. Mindez egyben azt is jelentette, hogy a Lánchíd csak a szabadságharc leverését követően készülhetett el teljesen. 1849. november 20-án adták át a forgalomnak: Haynau és Geringer császári biztos sétálhattak át rajta először, és nem Széchenyi… A hidat ekkor még nem őrizték a Marschalkó János készítette oroszlánok, azok csak 1852-ben kerültek a mai helyükre. A legenda szerint az avatóünnepségen egy inas fennhangon hirdette, hogy az oroszlánoknak nincsen nyelvük. A publikum hangosan nevetni kezdett, az alkotó pedig szégyenében a vízbe ölte magát. Valójában az oroszlánoknak a helyén van a nyelvük, Marschalkó pedig nem lett öngyilkos, habár sokáig magyarázkodhatott, cikkekben elemezve az oroszlánok nyelvének jellegzetességeit. A Lánchíd vasszerkezetének a megnövekedett forgalom nyomán kívánatossá vált megerősítése az 1913–15 közötti átépítés során történt meg. Az 1915. november 27-i átadás után a Széchenyi lánchíd elnevezés lett a hivatalos (ezt még az ötvenéves évfordulón javasolta Zelovich Kornél professzor). A százéves évforduló megünneplésére viszont egy újjáépítés után kerülhetett csak sor, mivel a többi híddal együtt a németek a Lánchidat is felrobbantották. Az 1945–49 között újjáépített híd 1949. november 20-i átadásakor már nemcsak a hídszerkezet volt új, hanem a pillérei homlokfalain a magyar címer is. A koronás címert ekkor váltotta fel a népi demokratikus címer, egészen 1973-ig, hogy akkor átadja helyét a pajzsos címernek, amelyet a rendszerváltozás után, 1996-ban cseréltek ki az eredetire. Így vonult végig a magyar történelem »zivataros« 20. százada »A HÍD«-on.” (Forrás: Bori István: Budapest hídjai, http://www.napkut.hu/naput_2007/2007_01/008.htm; ld. még A Lánchíd története, http://cultura.hu/kultura-plusz/a-lanchid-tortenete/)
Anya gyermekét szoptatja, miközben csecsemője orcáját simítja. Nechánszky József (Picasso után) 1970-ben készített rézkarca a keszthelyi Balatoni Múzeum Kisgrafikai Gyűjteményének részét képezi.
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A budapesti Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményében található archív felvételen a Lánchíd látható háttérben a pesti oldal Duna-parti épületeivel. „Egy állandó dunai kőhíd felállításának ötlete már igen régi keletűnek számított hazánkban. Talán már a rómaiak is építhettek, és Zsigmond király korából is vannak utalások híd építéséről. Ha voltak is, nem lehettek hosszú életűek, így a folyón az átkelést évszázadokon keresztül ladikkal, komppal, repülőhíddal, hajóhíddal oldották meg. Télen a befagyott folyó jege biztosította az átjutást az egyik partról a másikra. A 18. század végén kezdtek az állandó kőhídról született elképzelések valóságos tervekké válni, amelyek szükségessé tették a Duna medrének felmérését és a hídépítéshez szükséges műszaki paraméterek meghatározását. A sokféle mérnöki terv közül kiemelhető Vásárhelyi Pál 1832-es, a fél évszázaddal később épült londoni Tower hídra emlékeztető tervezete, amelyet állítólag gróf Széchenyi István unszolására készített el, aki a kor minden fontosabb közügyénél feltűnt, legyen szó a társasági élet új színtereinek angol minták szerinti meghonosításáról (lóverseny, kaszinó), iparfejlesztésről (gőzmalmok), vagy éppen a közlekedés modernizálásáról (folyószabályozás, gőzhajózás). A híd ügyének felkarolásában az Angliában és másutt látott minták magyarországi adaptációjának igénye mellett egy személyes élmény is szerepet játszott. Édesapja halálhírére 1820. december 27-én indult haza Széchenyi a Bihar megyei Diószegről. Két nap múlva ért a pesti dunai révhez, ahol azonban már három hete nem volt meg a hajóhíd, és jégzajlás miatt hajók sem közlekedtek. Csak január 5-én vitte át egy bátor hajós lovas kocsistul. A gróf ezek után így írt naplójában: »egy évi jövedelmemet adnám, ha Buda és Pest között híd létesülne…« A felbuzdulást azután 1832-ben a híd felépítéséhez vezető rögös út első fontos tette követte: a Hídegylet megalapítása, amelynek elnöke báró Steinlein Eduárd, alelnöke pedig Széchenyi István lett. Még ebben az évben Széchenyi és Andrássy György Angliába utaztak, ahol neves mérnökökkel való tárgyalás mellett megtekintették a Lánchíd későbbi tervezőjének, William Tierney Clarknak három hídját is. Ezek mindegyike igen hasonlatos volt a Budapesten majd megépítendőhöz. A híd építéséről szóló, 1833-ban az Országgyűlés elé került törvényjavaslatból 1836-ban lett törvény. A 12 szakaszból álló 1836. évi XXVI. tc. kimondta, hogy a hidat egy részvénytársaságnak kell megépítenie, továbbá elrendelte a mindenkire kiterjedő hídvámfizetést is. A Lánchíd Rt. 1838-ban alakult meg, fő részvényese és így a vállalkozás fő finanszírozója Sina György bankár lett. A részvénytársaság 1838. szeptember 18-án elfogadta W. T. Clark lánchídterveit, és ezek alapján 1840-ben elkezdődött az építkezés a tervező névrokona, Adam Clark helyszíni irányításával. (…) A hídhoz szükséges vasanyagot angliai cégektől, illetve Bécsből hozatták, de Andrássy György dernői (Drneva, Szlovákia) és Ganz Ábrahám budai öntödéje is szállított vasanyagot és öntvényeket. A láncok szerelése rendkívül gyorsan zajlott – 1848 márciusától júliusig tartott – de nem emiatt, hanem egy baleset nyomán maradt emlékezetes része a hídépítésnek. Tizenegy láncfelhúzási művelet után az utolsónál a láncfelhúzó csigasor egyik láncszeme elpattant, a lánc visszacsapódott az úszóállványra, amely a rajta állókkal együtt a Dunába zuhant. Maga Széchenyi is kényszerfürdőt vett, egy munkás pedig életét vesztette. 1848 nyarán a politikai helyzet már eléggé ingatag volt, a Délvidéken harcok kezdődtek, Jellasics támadásával pedig kezdetét vette a szabadságharc. A még teljesen be sem fejezett híd máris fontossá vált. Jelentős szerepet játszott Pest-Budának az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) által elrendelt kiürítésében, majd 1849. január 5–6-án Windischgrätz osztrák főparancsnok hetvenezres seregének Pestre való bevonulásában. Az elkövetkező hónapok paradox módon a még teljesen el nem készült híd felrobbantási terveiről szóltak. Előbb Buda osztrák parancsnoka, Alois Allnoch próbálta meg – szerencsére sikertelenül – felrobbantani, majd az orosz beavatkozás után, a magyar haderő nagy nyári visszavonulása során a magyar hadvezetés akarta a támadók késleltetésére lerombolni. Végül erre sem került sor, mert hatott a híd »gazdájának«, Adam Clarknak a meggyőző érvelése, miszerint a felrobbantás helyett máshogy is járhatatlanná lehet tenni a hidat néhány napra. Mindez egyben azt is jelentette, hogy a Lánchíd csak a szabadságharc leverését követően készülhetett el teljesen. 1849. november 20-án adták át a forgalomnak: Haynau és Geringer császári biztos sétálhattak át rajta először, és nem Széchenyi… A hidat ekkor még nem őrizték a Marschalkó János készítette oroszlánok, azok csak 1852-ben kerültek a mai helyükre. A legenda szerint az avatóünnepségen egy inas fennhangon hirdette, hogy az oroszlánoknak nincsen nyelvük. A publikum hangosan nevetni kezdett, az alkotó pedig szégyenében a vízbe ölte magát. Valójában az oroszlánoknak a helyén van a nyelvük, Marschalkó pedig nem lett öngyilkos, habár sokáig magyarázkodhatott, cikkekben elemezve az oroszlánok nyelvének jellegzetességeit.
A Lánchíd vasszerkezetének a megnövekedett forgalom nyomán kívánatossá vált megerősítése az 1913–15 közötti átépítés során történt meg. Az 1915. november 27-i átadás után a Széchenyi lánchíd elnevezés lett a hivatalos (ezt még az ötvenéves évfordulón javasolta Zelovich Kornél professzor). A százéves évforduló megünneplésére viszont egy újjáépítés után kerülhetett csak sor, mivel a többi híddal együtt a németek a Lánchidat is felrobbantották. Az 1945–49 között újjáépített híd 1949. november 20-i átadásakor már nemcsak a hídszerkezet volt új, hanem a pillérei homlokfalain a magyar címer is. A koronás címert ekkor váltotta fel a népi demokratikus címer, egészen 1973-ig, hogy akkor átadja helyét a pajzsos címernek, amelyet a rendszerváltozás után, 1996-ban cseréltek ki az eredetire. Így vonult végig a magyar történelem »zivataros« 20. százada »A HÍD«-on.”
(Forrás: Bori István: Budapest hídjai, http://www.napkut.hu/naput_2007/2007_01/008.htm; ld. még A Lánchíd története, http://cultura.hu/kultura-plusz/a-lanchid-tortenete/)
Az 1930-as években, kertben készült felvételen büszke mosolyú édesanya pólyában fekvő csecsemőjét ölében tartja. A fotó a Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltára gyűjteményének darabja.
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
