A Leskowsky Albert által készített, lanthoz hasonló testű, világos színű tekerőlant a kecskeméti Leskowsky Hangszergyűjtemény részét képezi. A tekerőlant (tekerő, nyenyere, nyekerő, szentlélekmuzsika, kolduslant, forgólant) a vonós hangszerek működési elve alapján megszólaló zeneszerszám, melynek dallamhúrját és kísérőhúrjait a játékos a kereket (gyantázott fakorong) a hajtókarral forgatva egyidejűleg hozza rezgésbe, miközben bal kezével a billentyűket benyomva, az érintőket („kottákat”) a dallamhúrhoz nyomva – annak hosszát, és ezzel hangmagasságát változtatva – játssza a dallamot. Jellegzetes hangzását az állandóan megszólaló kísérőhúrok, burdonhúrok adják, és fontos szerepet kap a tekerőlant sajátos ritmushangja, a reccsentő hangok is. Teste csellóhoz, vagy lanthoz hasonló, hossza általában 75 cm, legnagyobb szélessége 35 cm, legnagyobb magassága 21 cm körül van. Három húrjának neve: „prím”, „recsegő” és „bőgő”. Fő részei: test (dob), kulcsszekrény és kottaház. A kerék forgatása jobb kézzel a hangszer szélesebb végén elhelyezett karral történik. A kereket ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. A hangszer másik végén a „fej”-ben általában négy húr hangolására alkalmas kulcs található. A húrok fölé épített szögletes fadoboz, a „kottaház” oldalán kétsoros kromatikus billentyűzet van, ennek segítségével lehet a dallamhúr rezgő hosszúságát a fogólapos hangszereknél ismert módon megváltoztatni, dallamot létrehozni. A magyar tekerőkészítők őshonos magyar gyümölcsfákból (leginkább cseresznye, dió és körte) és fenyőből építették a hangszereiket. A tekerő húrjai bélből készültek. A tekerő kereke általában vadkörtéből készülhet, mert – ahogy az öreg muzsikusok és tekerőkészítők mondták – „az jól tartja a gyantát”. A magyar tekerőlant formavilága ugyan hasonlít a középkor németalföldi tekerőire, de alapvető szerkezeti elemeiben mindenképp egyedi. A recsegő szerkezet eltérő a nyugati típusoktól. A magyar népzenei gyakorlatban erősebb, pontosabb ritmusra volt szükség, így ennek megfelelően fejlesztették ki a magyar tekerőkre jellemző szerkezetet. A tekerőlant a középkorban gyakran zengett templomokban, a 18. századig főurak, úrhölgyek, arisztokraták kedvelt hangszere volt. A 19. században már leginkább parasztzenészek, kolduszenészek hangszerévé vált, míg napjainkban újra reneszánszát éli számos zenei műfajban. Magyarországon az első írásos emlék a 16. századból maradt ránk, a kuruckorban ábrázolják először. Népi hangszerként főként az Alföld középső és déli részén használták, parasztmulatságok, lakodalmak hangszereként. Dallamát gyakran erősítették föl klarinéttal is. Finom szerkezete miatt a tekerő nem tartozott az olcsó hangszerek közé. A századforduló körül darabjáért 12–15 forintot vagy két mázsa búzát fizettek. Bevett szokás volt leánynéven becézni a hangszert, és gyakran „no tekerje meg a Bözsikét” felszólítással kezdték a mulatságot.
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A képen látható tekerőlant a kecskeméti Leskowsky Hangszergyűjtemény részét képezi. A tekerőlant (tekerő, nyenyere, nyekerő, szentlélekmuzsika, kolduslant, forgólant) a vonós hangszerek működési elve alapján megszólaló zeneszerszám, melynek dallamhúrját és kísérőhúrjait a játékos a kereket (gyantázott fakorong) a hajtókarral forgatva egyidejűleg hozza rezgésbe, miközben bal kezével a billentyűket benyomva, az érintőket („kottákat”) a dallamhúrhoz nyomva – annak hosszát, és ezzel hangmagasságát változtatva – játssza a dallamot. Jellegzetes hangzását az állandóan megszólaló kísérőhúrok, burdonhúrok adják, és fontos szerepet kap a tekerőlant sajátos ritmushangja, a reccsentő hangok is. Teste csellóhoz, vagy lanthoz hasonló, hossza általában 75 cm, legnagyobb szélessége 35 cm, legnagyobb magassága 21 cm körül van. Három húrjának neve: „prím” , „recsegő” és „bőgő”. Fő részei: test (dob), kulcsszekrény és kottaház. A kerék forgatása jobb kézzel a hangszer szélesebb végén elhelyezett karral történik. A kereket ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. A hangszer másik végén a „fej”-ben általában négy húr hangolására alkalmas kulcs található. A húrok fölé épített szögletes fadoboz, a „kottaház” oldalán kétsoros kromatikus billentyűzet van, ennek segítségével lehet a dallamhúr rezgő hosszúságát a fogólapos hangszereknél ismert módon megváltoztatni, dallamot létrehozni. A magyar tekerőkészítők őshonos magyar gyümölcsfákból (leginkább cseresznye, dió és körte) és fenyőből építették a hangszereiket.[8] A tekerő húrjai bélből készültek. A tekerő kereke általában vadkörtéből készülhet, mert – ahogy az öreg muzsikusok és tekerőkészítők mondták – „az jól tartja a gyantát”. A magyar tekerőlant formavilága ugyan hasonlít a középkor németalföldi tekerőire, de alapvető szerkezeti elemeiben mindenképp egyedi. A recsegő szerkezet eltérő a nyugati típusoktól. A magyar népzenei gyakorlatban erősebb, pontosabb ritmusra volt szükség, így ennek megfelelően fejlesztették ki a magyar tekerőkre jellemző szerkezetet. Míg a tekerőlant a középkorban főurak, úrhölgyek, arisztokraták kedvelt hangszere volt, templomokban zengett, úgy a 19. században már leginkább parasztzenészek, később kolduszenészek hangszerévé vált. Napjainkban újra reneszánszát éli. Magyarországon az első írásos emlék a 16. századból maradt ránk, a kuruckorban ábrázolják először. Népi hangszerként főként az Alföld középső és déli részén használták, parasztmulatságok, lakodalmak hangszereként. Dallamát gyakran erősítették föl klarinéttal is. Finom szerkezete miatt a tekerő nem tartozott az olcsó hangszerek közé. A századforduló körül darabjáért 12–15 forintot vagy két mázsa búzát fizettek. Bevett szokás volt leánynéven becézni a hangszert, és gyakran „no tekerje meg a Bözsikét” felszólítással kezdték a mulatságot.
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeumban található archív felvételen Ardai József dudaművész és dudakészítő látható (Drávasztára, 1968). A duda több nádnyelves sípot magában foglaló összetett fúvós hangszer, melynek folyamatos levegőpótlásáról egy felfújt tömlő gondoskodik. A tömlőt a hangszerjátékos a tüdejével (befűvócsövön /emlő, fúvóka/ keresztül) vagy fújtató segítségével tölti meg levegővel, az állandó szélnyomást és ezzel a folyamatos hangerősséget karjának szorításával biztosítja. A duda különböző sípjai részben dallamjátékra, részben a folytonosan búgó kísérőhang, a burdon előállítására szolgálnak. Az általában birka-, kecske- vagy kutyabőrből készült tömlőre épülnek rá a hangszer különböző feladatot ellátó részei, mint az emlő, az esetleges fújtató, a fából faragott, jellemzően kecske-, kos- vagy emberfejet formázó dudafej a kettős síppal (dallamsíp, kontrasíp) és a burdonsíp(ok). Ezeket az alkatrészeket vagy a bőrzsákon erre a célra vágott nyílásokba illesztett toldalékokhoz csatlakoztatják, vagy pedig a „tömlőre nyúzott” állatbőr természetes módon adódó nyílásait, a nyak, a lábak csonkjait használják e célra. A duda régebbi országos népszerűségét bizonyítja a rengeteg dudanóta. Ezek általában közönséges páros ütemű, tánctempójú népdalok. A hangszer művelői többnyire pásztorok, közülük is elsősorban juhászok és kanászok voltak. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
A képen látható, Várdáról származó kecskefejes duda a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum anyagának részét képezi. A duda több nádnyelves sípot magában foglaló összetett fúvós hangszer, melynek folyamatos levegőpótlásáról egy felfújt tömlő gondoskodik. A tömlőt a hangszerjátékos a tüdejével (befűvócsövön /emlő, fúvóka/ keresztül) vagy fújtató segítségével tölti meg levegővel, az állandó szélnyomást és ezzel a folyamatos hangerősséget karjának szorításával biztosítja. A duda különböző sípjai részben dallamjátékra, részben a folytonosan búgó kísérőhang, a burdon előállítására szolgálnak. Az általában birka-, kecske- vagy kutyabőrből készült tömlőre épülnek rá a hangszer további részei: az emlő, az esetleges fújtató, a fából faragott, jellemzően kecske-, kos- vagy emberfejet formázó dudafej a kettős síppal (dallamsíp, kontrasíp) és a burdonsíp(ok). Ezeket az alkatrészeket vagy a bőrzsákon erre a célra vágott nyílásokba illesztett toldalékokhoz csatlakoztatják, vagy pedig a „tömlőre nyúzott” állatbőr természetes módon adódó nyílásait, a nyak, a lábak csonkjait használják e célra. A duda régebbi országos népszerűségét bizonyítja a rengeteg dudanóta. Ezek általában közönséges páros ütemű, tánctempójú népdalok. A hangszer művelői többnyire pásztorok, közülük is elsősorban juhászok és kanászok voltak. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
A képen látható hangszert a kecskeméti dorombzenekar használta, a Leskowsky Hangszergyűjtemény részét képezi. A doromb népi hangszer, mind az idiofon, mind az aerofon hangszerek közé sorolható. „Hangjának erősítését és természetes hangsorának képzését a játékos szájürege végzi. Eredetileg, mint ma is Ázsiában és Óceániában, bambuszból készítették. Az európai típusú, közte a magyar doromb fémből készül. Két fő része: egy patkószerűen görbített, párhuzamosan összeszűkülő szárú fémkeret és egy vékony, keskeny acélnyelv, mely egyik végével a keret közepéhez van forrasztva. A nyelv a szárak között, azokkal párhuzamosan halad; kissé elhegyesedő szabad vége a szárak végénél, a keret síkjára merőlegesen be van hajlítva. A dorombkészítés nálunk régen vándor cigánykovácsok mestersége volt. A hangszer átlagos hosszmérete 4–6 cm; keretének legnagyobb átmérője 3–5 cm. (…) Az állandóan szóló alaphang mellett legerősebben az a felhang szólal meg, amelyre szájüregét a játékos ráállítja – ugyanolyan elven, mint amikor dallamot fütyülünk. Dorombjáték közben nem kell dúdolni; a hangmagasságot a szájüreg tágítása vagy szűkítése (a nyelv segítségével), a hangerőt pedig elsősorban a pengetés erőssége befolyásolja.” A képen látható hangszert a kecskeméti dorombzenekar használta, a Leskowsky Hangszergyűjtemény részét képezi.
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
