Általános

Cím

Kanászkürt

Leírás

A pásztor- és betyárjeleneteket, virágmotívumokat mintázó karcolással díszített 1895-ben készült kanászkürt a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének részét képezi. A kanászkürt a szarvasmarha (magyar szürke) szarvából készült magyar népi fúvós hangszer, a tölcséres fúvókájú hangszerek családjába tartozik. Kihajtáskor a pásztorok ennek hangjával jelzik a gazdáknak, hogy állataikat engedjék ki az utcára. Egyéb elnevezései: kanászduda, kondásduda, kondáskürt, tülök. A jól fejlett szarv hosszúsága 60–80 cm, a hegyes végén jórészt tömör anyagú. A kívül-belül megtisztított, belül üreges szarv hegyes végéből kb. 8 cm-nyit levágnak, majd vékony fúróval az itt még tömör szaruanyagot átfúrják az üreges részig. Ha az így létrejött felső nyílást kissé tölcséres formájúra faragják, hogy fúvókaként funkcionáljon, már kész is a kanászkürt legegyszerűbb változata. Ha nem elég hosszú a szarv, az alsó végén bádogból vagy rézlemezből készült toldalékot alkalmaznak. Gyakran a fúvókát külön darabból illesztik a hangszerhez, ilyenkor bodza-, juhar-, szilvafából vagy szaruból készítik el. A kanásztülök-díszítés a hagyományos pásztorművészet egyik legjellemzőbb ága. A felső-Tisza-vidéki pásztor „közvetve merít a körülötte zajló életből; csipkézetének eredetijét a cifrább magyar kostökzacskón, a szűrökön és subákon találjuk meg; a rózsa semmi egyéb, mint a cifraszűrön a csat szíját tartó bőrrózsa, amely három-négyrétű csipkézetes körből van összerakva. A tulipánok a szűrgallérról készülnek.” Ezzel szemben „a balatoni pásztor előszeretettel alkalmaz népies, jobbára a pásztor-, vadász- vagy betyáréletből vett jeleneteket, mely jelenetek bájos naivitással elstilizált népies virágok – tulipán, pünkösdirózsa, muskátli, rozmaring, török szegfű, liliom – vagy kedvenc állatalakok – ló, kutya, kos, sertés, nyúl, szarvas, vadgalamb, páva, bagoly, holló között játszódnak le.” A díszítések elkészítésének két fő eljárása a késheggyel való vésés vagy karcolás és a választóvízzel (salétromsav) történő maratás. A kanászkürt hangképzése hasonló a többi tölcséres fúvókájú hangszerhez: hangforrása a használójának a fúvókához szorított, rezgésbe hozott ajkai között átpréselt levegő. A pásztorok a kürtjüket nyakba akasztva hordják. A kanászkürt hangja – bár egy idő után az állatok is hallgatnak rá – elsősorban a gazdának szól, kihajtáskor figyelmezteti, hogy a jószágait engedje ki az utcára. A pásztorok a kürtöt mesterségük jelképének tekintik, nagy becsben tartják, ünnepélyes alkalmakkor is megszólaltathatják. Sokfelé a kanász köteles volt a módosabb gazdák háza előtt megállni, „dukáló tisztelettel” nekik külön kürtölni. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Faragott és karcolt kanászkürt

Leírás

A felvételen látható faragott és karcolt, címerrel, pásztorjelenetekkel és virágmotívumokkal díszített kanászkürt a miskolci Herman Ottó Múzeum Gyűjteményének részét képezi. A kanászkürt a szarvasmarha (magyar szürke) szarvából készült magyar népi fúvós hangszer, a tölcséres fúvókájú hangszerek családjába tartozik. Kihajtáskor a pásztorok ennek hangjával jelzik a gazdáknak, hogy állataikat engedjék ki az utcára. Díszítése a hagyományos pásztorművészet egyik legjellemzőbb ága. Egyéb elnevezései: kanászduda, kondásduda, kondáskürt, tülök. A jól fejlett szarv hosszúsága 60–80 cm, a hegyes végén jórészt tömör anyagú. A kívül-belül megtisztított, belül üreges szarv hegyes végéből kb. 8 cm-nyit levágnak, majd vékony fúróval az itt még tömör szaruanyagot átfúrják az üreges részig. Ha az így létrejött felső nyílást kissé tölcséres formájúra faragják, hogy fúvókaként funkcionáljon, már kész is a kanászkürt legegyszerűbb változata. Ha nem elég hosszú a szarv, az alsó végén bádogból vagy rézlemezből készült toldalékot alkalmaznak. Gyakran a fúvókát külön darabból illesztik a hangszerhez, ilyenkor bodza-, juhar-, szilvafából vagy szaruból készítik el. A kanásztülök-díszítés a hagyományos pásztorművészet egyik legjellemzőbb ága. A felső-Tisza-vidéki pásztor „közvetve merít a körülötte zajló életből; csipkézetének eredetijét a cifrább magyar kostökzacskón, a szűrökön és subákon találjuk meg; a rózsa semmi egyéb, mint a cifraszűrön a csat szíját tartó bőrrózsa, amely három-négyrétű csipkézetes körből van összerakva. A tulipánok a szűrgallérról készülnek.” Ezzel szemben „a balatoni pásztor előszeretettel alkalmaz népies, jobbára a pásztor-, vadász- vagy betyáréletből vett jeleneteket, mely jelenetek bájos naivitással elstilizált népies virágok – tulipán, pünkösdirózsa, muskátli, rozmaring, törökszekfű, liliom – vagy kedvenc állatalakok – ló, kutya, kos, sertés, nyúl, szarvas, vadgalamb, páva, bagoly, holló között játszódnak le.” A díszítések elkészítésének két fő eljárása a késheggyel való vésés vagy karcolás és a választóvízzel (salétromsav) történő maratás. A kanászkürt hangképzése hasonló a többi tölcséres fúvókájú hangszerhez: hangforrása a használójának a fúvókához szorított, rezgésbe hozott ajkai között átpréselt levegő. A pásztorok a kürtjüket nyakba akasztva hordják. A kanászkürt hangja – bár egy idő után az állatok is hallgatnak rá – elsősorban a gazdának szól, kihajtáskor figyelmezteti, hogy a jószágait engedje ki az utcára. A pásztorok a kürtöt mesterségük jelképének tekintik, nagy becsben tartják, ünnepélyes alkalmakkor is megszólaltathatják. Sokfelé a kanász köteles volt a módosabb gazdák háza előtt megállni, „dukáló tisztelettel” nekik külön kürtölni. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Kanász tülökkel

Leírás

A szolnoki Damjanich János Múzeumban található felvételen kanász látható tülökkel. A kanászkürt a szarvasmarha (magyar szürke) szarvából készült magyar népi fúvós hangszer, a tölcséres fúvókájú hangszerek családjába tartozik. Kihajtáskor a pásztorok ennek hangjával jelzik a gazdáknak, hogy állataikat engedjék ki az utcára. Díszítése a hagyományos pásztorművészet egyik legjellemzőbb ága. Egyéb elnevezései: kanászduda, kondásduda, kondáskürt, tülök. A jól fejlett szarv hosszúsága 60–80 cm, a hegyes végén jórészt tömör anyagú. A kívül-belül megtisztított, belül üreges szarv hegyes végéből kb. 8 cm-nyit levágnak, majd vékony fúróval az itt még tömör szaruanyagot átfúrják az üreges részig. Ha az így létrejött felső nyílást kissé tölcséres formájúra faragják, hogy fúvókaként funkcionáljon, már kész is a kanászkürt legegyszerűbb változata. Ha nem elég hosszú a szarv, az alsó végén bádogból vagy rézlemezből készült toldalékot alkalmaznak. Gyakran a fúvókát külön darabból illesztik a hangszerhez, ilyenkor bodza-, juhar-, szilvafából vagy szaruból készítik el. A kanásztülök-díszítés a hagyományos pásztorművészet egyik legjellemzőbb ága. A felső-Tisza-vidéki pásztor „közvetve merít a körülötte zajló életből; csipkézetének eredetijét a cifrább magyar kostökzacskón, a szűrökön és subákon találjuk meg; a rózsa semmi egyéb, mint a cifraszűrön a csat szíját tartó bőrrózsa, amely három-négyrétű csipkézetes körből van összerakva. A tulipánok a szűrgallérról készülnek.” Ezzel szemben „a balatoni pásztor előszeretettel alkalmaz népies, jobbára a pásztor-, vadász- vagy betyáréletből vett jeleneteket, mely jelenetek bájos naivitással elstilizált népies virágok – tulipán, pünkösdirózsa, muskátli, rozmaring, törökszekfű, liliom – vagy kedvenc állatalakok – ló, kutya, kos, sertés, nyúl, szarvas, vadgalamb, páva, bagoly, holló között játszódnak le.” A díszítések elkészítésének két fő eljárása a késheggyel való vésés vagy karcolás és a választóvízzel (salétromsav) történő maratás. A kanászkürt hangképzése hasonló a többi tölcséres fúvókájú hangszerhez: hangforrása a használójának a fúvókához szorított, rezgésbe hozott ajkai között átpréselt levegő. A pásztorok a kürtjüket nyakba akasztva hordják. A kanászkürt hangja – bár egy idő után az állatok is hallgatnak rá – elsősorban a gazdának szól, kihajtáskor figyelmezteti, hogy a jószágait engedje ki az utcára. A pásztorok a kürtöt mesterségük jelképének tekintik, nagy becsben tartják, ünnepélyes alkalmakkor is megszólaltathatják. Sokfelé a kanász köteles volt a módosabb gazdák háza előtt megállni, „dukáló tisztelettel” nekik külön kürtölni. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Kolduslant (tekerőlant)

Leírás

A képen látható hangszer a kecskeméti Leskowsky Hangszergyűjtemény részét képezi. A tekerőlant (tekerő, nyenyere, nyekerő, szentlélekmuzsika, kolduslant, forgólant) a vonós hangszerek működési elve alapján megszólaló zeneszerszám, melynek dallamhúrját és kísérőhúrjait a játékos a kereket (gyantázott fakorong) a hajtókarral forgatva egyidejűleg hozza rezgésbe, miközben bal kezével a billentyűket benyomva, az érintőket („kottákat”) a dallamhúrhoz nyomva – annak hosszát, és ezzel hangmagasságát változtatva – játssza a dallamot. Jellegzetes hangzását az állandóan megszólaló kísérőhúrok, burdonhúrok adják, és fontos szerepet kap a tekerőlant sajátos ritmushangja, a reccsentő hangok is. Teste csellóhoz, vagy lanthoz hasonló, hossza általában 75 cm, legnagyobb szélessége 35 cm, legnagyobb magassága 21 cm körül van. Három húrjának neve: „prím” , „recsegő” és „bőgő”. Fő részei: test (dob), kulcsszekrény és kottaház. A kerék forgatása jobb kézzel a hangszer szélesebb végén elhelyezett karral történik. A kereket ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. A hangszer másik végén a „fej”-ben általában négy húr hangolására alkalmas kulcs található. A húrok fölé épített szögletes fadoboz, a „kottaház” oldalán kétsoros kromatikus billentyűzet van, ennek segítségével lehet a dallamhúr rezgő hosszúságát a fogólapos hangszereknél ismert módon megváltoztatni, dallamot létrehozni. A magyar tekerőkészítők őshonos magyar gyümölcsfákból (leginkább cseresznye, dió és körte) és fenyőből építették a hangszereiket.[8] A tekerő húrjai bélből készültek. A tekerő kereke általában vadkörtéből készülhet, mert – ahogy az öreg muzsikusok és tekerőkészítők mondták – „az jól tartja a gyantát”. A magyar tekerőlant formavilága ugyan hasonlít a középkor németalföldi tekerőire, de alapvető szerkezeti elemeiben mindenképp egyedi. A recsegő szerkezet eltérő a nyugati típusoktól. A magyar népzenei gyakorlatban erősebb, pontosabb ritmusra volt szükség, így ennek megfelelően fejlesztették ki a magyar tekerőkre jellemző szerkezetet. Míg a tekerőlant a középkorban főurak, úrhölgyek, arisztokraták kedvelt hangszere volt, templomokban zengett, úgy a 19. században már leginkább parasztzenészek, később kolduszenészek hangszerévé vált. Napjainkban újra reneszánszát éli. Magyarországon az első írásos emlék a 16. századból maradt ránk, a kuruckorban ábrázolják először. Népi hangszerként főként az Alföld középső és déli részén használták, parasztmulatságok, lakodalmak hangszereként. Dallamát gyakran erősítették föl klarinéttal is. Finom szerkezete miatt a tekerő nem tartozott az olcsó hangszerek közé. A századforduló körül darabjáért 12–15 forintot vagy két mázsa búzát fizettek. Bevett szokás volt leánynéven becézni a hangszert, és gyakran „no tekerje meg a Bözsikét” felszólítással kezdték a mulatságot.

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Nyenyere

Leírás

A képen látható, Orgovány környékéről származó, csellóhoz hasonló testű tekerőlant a kecskeméti Leskowsky Hangszergyűjtemény részét képezi. A tekerőlant (tekerő, nyenyere, nyekerő, szentlélekmuzsika, kolduslant, forgólant) a vonós hangszerek működési elve alapján megszólaló zeneszerszám, melynek dallamhúrját és kísérőhúrjait a játékos a kereket (gyantázott fakorong) a hajtókarral forgatva egyidejűleg hozza rezgésbe, miközben bal kezével a billentyűket benyomva, az érintőket („kottákat”) a dallamhúrhoz nyomva – annak hosszát, és ezzel hangmagasságát változtatva – játssza a dallamot. Jellegzetes hangzását az állandóan megszólaló kísérőhúrok, burdonhúrok adják, és fontos szerepet kap a tekerőlant sajátos ritmushangja, a reccsentő hangok is. Teste csellóhoz, vagy lanthoz hasonló, hossza általában 75 cm, legnagyobb szélessége 35 cm, legnagyobb magassága 21 cm körül van. Három húrjának neve: „prím”, „recsegő” és „bőgő”. Fő részei: test (dob), kulcsszekrény és kottaház. A kerék forgatása jobb kézzel a hangszer szélesebb végén elhelyezett karral történik. A kereket ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. A hangszer másik végén a „fej”-ben általában négy húr hangolására alkalmas kulcs található. A húrok fölé épített szögletes fadoboz, a „kottaház” oldalán kétsoros kromatikus billentyűzet van, ennek segítségével lehet a dallamhúr rezgő hosszúságát a fogólapos hangszereknél ismert módon megváltoztatni, dallamot létrehozni. A magyar tekerőkészítők őshonos magyar gyümölcsfákból (leginkább cseresznye, dió és körte) és fenyőből építették a hangszereiket. A tekerő húrjai bélből készültek. A tekerő kereke általában vadkörtéből készülhet, mert – ahogy az öreg muzsikusok és tekerőkészítők mondták – „az jól tartja a gyantát”. A magyar tekerőlant formavilága ugyan hasonlít a középkor németalföldi tekerőire, de alapvető szerkezeti elemeiben mindenképp egyedi. A recsegő szerkezet eltérő a nyugati típusoktól. A magyar népzenei gyakorlatban erősebb, pontosabb ritmusra volt szükség, így ennek megfelelően fejlesztették ki a magyar tekerőkre jellemző szerkezetet. A tekerőlant a középkorban gyakran zengett templomokban, a 18. századig főurak, úrhölgyek, arisztokraták kedvelt hangszere volt. A 19. században már leginkább parasztzenészek, kolduszenészek hangszerévé vált, míg napjainkban újra reneszánszát éli számos zenei műfajban. Magyarországon az első írásos emlék a 16. századból maradt ránk, a kuruckorban ábrázolják először. Népi hangszerként főként az Alföld középső és déli részén használták, parasztmulatságok, lakodalmak hangszereként. Dallamát gyakran erősítették föl klarinéttal is. Finom szerkezete miatt a tekerő nem tartozott az olcsó hangszerek közé. A századforduló körül darabjáért 12–15 forintot vagy két mázsa búzát fizettek. Bevett szokás volt leánynéven becézni a hangszert, és gyakran „no tekerje meg a Bözsikét” felszólítással kezdték a mulatságot.

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség