96 - 100 találat a 10812 közül.

Szabados János: Savanyó Jóska arcképe

Oktatás

Általános

Cím
Szabados János: Savanyó Jóska arcképe (pasztellkép, 1979)
Leírás
Szabados János festőművész Savanyó Jóska arcképe (1979) című pasztellképe a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. A Kaposváron 1937-ben született Munkácsy-díjas kiváló művész a következőképpen summázza életpályáját: „A város, ahol születtem, hét domb karéjában épült, a Kapos mentén. Közülük kettőt hegynek nevezünk ma is: Kecel-hegy és Róma-hegy. Rippl-Rónai révén a Róma-hegy vált ismertebbé, bár nekem, gyermekkori élményeim alapján, a Kecel – mostanra zsúfolásig beépítve is – kedvesebb. A tüskevári malomtól és strandtól jól látszott elnyúló vonulata, jelezve a város egyik akkori határát. Korai rajzaimon, vízfestményeimen ez a vidék jelent meg először. Elsőszülöttként nagy családban nevelkedtem, hatan voltunk testvérek. Apám címfestőmester volt, műhelyében kezdtem rajzolgatni. Ott ismertem meg a festőmesterség eszközeit, anyagait. Elég korán belenőttem az önálló munkába is, üzletportálok kiegészítő figurális díszítőtábláit, plakátokat, mozifilmeket ajánló, enyves festékkel vászonponyvára festett nagyméretű reklámokat, a kötelező ünnepekhez megrendelt sok négyzetméternyi portrét és munkafázisokat megjelenítő tablókat készítettem. Az így szerzett tapasztalatok később is segítettek az éppen adódó feladatokban. Jártam persze művészeti szabadiskolába is, készülvén a főiskolai felvételire. Tanulmányaimat 1957-ben kezdtem a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ahol mestereim Z. Gács György és Miháltz Pál festőművészek voltak, de találkozhattam ott Borsos Miklóssal és Rákosi Zoltánnal is, akiknek hitelessége és emberi, szakmai tartása sokunk számára jelent mintát. A diplomamunkáig tartó jó évek után, 1962-ben szülővárosomban kezdtem önállóan dolgozni. Ez idő tájt a Dunántúl városaiban letelepedő fiatal alkotókkal alakuló kapcsolataim szakmai biztatást és biztonságot is adtak. Ez a ki nem mondott, de bizonyosságot jelentő szellemi törekvéseinket is összetartó kapcsolat máig érvényesnek mondható. 1963-ban megnősültem, feleségem Weeber Klára szobrász. Két gyermekünk született: János (1967) és Anna (1977). Mindketten mesterségeinkhez hasonló pályát választottak, a Magyar Iparművészeti Egyetemet végezték el. A műterem, ahol több mint harminc éve dolgozunk, ugyancsak benépesült munkáinkkal, eszközeinkkel, szerszámainkkal, anyagokkal és látszólag haszontalan tárgyakkal, azonban még mindig van ott helye az újabb elképzeléseknek, ötleteknek. A hetvenes években pályázatokon elnyert nagyméretű mozaikok kartonjainak hatása és a kivitelezés folyamata lényeges változást hozott festői gondolkodásomban, új léptéket kerestem. A korábbi zártabb képi világ motívumait, felületmegoldásait a képtérben megnyíló terek szabadon kezelt közegébe helyeztem, így a gesztusok véletlenszerűségét kibontva vagy elfedve, nagyobb szerepet kapott a rajz is. Ez a színekből szabadon kibontakozó világ a nyolcvanas évek közepéig foglalkoztatott. Akkor úgy éreztem, váltanom kell, hiszen az elkészült sok kép között ismétlődéseket találtam, meg időnként feltűnő, számomra árulkodó rutinszerű unalmasságot is. Azóta készült munkáim főszereplői a figurák. Az a jelenség érintett meg, figyelmeztetően, melyet környezetemben meg a világban is tapasztalhattam: a különállás, a zárkózottság, az egyedi sérthetetlenség. Témáim persze nem a magam sorsára utalnak, hiszen elégedettnek mondhatom magam. Olyan családom van, mely érzelmi, és szellemi biztonságot áraszt, újabb, bizakodást árasztó képek készítésére ösztönöz…” (forrás: http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_10/021.htm)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
„Az archaikus lelkiség formáiba az egyedi nem tud beépülni, csak a példaadó. Az európai népi rétegek tudatában, az archaikus lételméletnek megfelelően, az események kategóriává, az egyéniségek… archetípussá egyszerűsödnek, egészen napjainkig.” (Eliade)
„Az archaikus lelkiség formáiba az egyedi nem tud beépülni, csak a példaadó. Az európai népi rétegek tudatában, az archaikus lételméletnek megfelelően, az események kategóriává, az egyéniségek… archetípussá egyszerűsödnek, egészen napjainkig.” (Eliade)

Gyufatartó

Oktatás

Általános

Cím
Gyufatartó
Leírás
A hívóképen (első három felvétel) keményfából faragott gyufatartó. Egyik oldalán szarvas tölgyleveles-makkos motívumok között, a másikon faágon (ülő) madár, alatta nyúl. A tárgy keskenyebbik lapján „Emlék 1895” felirat. A pásztormunka a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // „A gyufatartó, gyújtótartó mintegy 6–8 cm-nyi hosszú, lapos hasáb alakú, fából faragott, egy vagy két felcsapódó fedéllel ellátott kis dobozka, amelyben a súrlódásra is könnyen gyulladó kénes gyufát tartották. Pásztoraink akkor kezdték maguk számára készíteni, amikor a gyufa használata körükben is elterjedt. Ezt megelőzőleg városi mesteremberek, fésűsök, fúró-faragók is készítettek elefántcsontból vagy marhacsontból azonos szerkezetű gyufatartókat. Valószínűleg ezeknek a városi eredetű gyufatartóknak a mintájára készültek azok is, amelyeket pásztorok faragtak. A dunántúli pásztorok az egy darab fából faragott, hasáb alakú és mindkét végén nyitott dobozka egyik vagy mindkét végébe felnyitható (felpattintható) keskeny fedelet illesztettek és szeggel rögzítettek. A felnyitható fedeleket – amikor felnyitották – a dobozka oldalában elhelyezett falemez (a zsebkéshez hasonló megoldással) feszítette, s a fedél csukáskor csattanó hangot adott. A dunántúli gyufatartót karcolt díszítéssel, spanyolozással és domború faragással díszítették. A díszítmények között megtaláljuk a mértanias szegélydíszt éppúgy, mint a virágokat, az ember- és állatalakokat, a történeti és vallási tárgyú ábrázolásokat. Észak-Magyarországon a pásztorok hasáb alakú, a kihúzható fedelű tolltartóhoz hasonló kis dobozkát faragtak, s abban tartották a gyufát." (Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Gyufatartó

Oktatás

Általános

Cím
Gyufatartó
Leírás
A hívóképen (első öt felvétel) faragott gyufatartó. Egyik oldalán cserépből hajtó virág közepén madárral, másikon egy tölgyfa két oldalán vadász kutyával és szarvasok. A keskenyebb oldalakon indás motívumok, a gyufatartó alján „1906”-os évszám. (A minták háttere pettyezett, lyuggatott.) A tárgy a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének része. // „A gyufatartó, gyújtótartó mintegy 6–8 cm-nyi hosszú, lapos hasáb alakú, fából faragott, egy vagy két felcsapódó fedéllel ellátott kis dobozka, amelyben a súrlódásra is könnyen gyulladó kénes gyufát tartották. Pásztoraink akkor kezdték maguk számára készíteni, amikor a gyufa használata körükben is elterjedt. Ezt megelőzőleg városi mesteremberek, fésűsök, fúró-faragók is készítettek elefántcsontból vagy marhacsontból azonos szerkezetű gyufatartókat. Valószínűleg ezeknek a városi eredetű gyufatartóknak a mintájára készültek azok is, amelyeket pásztorok faragtak. A dunántúli pásztorok az egy darab fából faragott, hasáb alakú és mindkét végén nyitott dobozka egyik vagy mindkét végébe felnyitható (felpattintható) keskeny fedelet illesztettek és szeggel rögzítettek. A felnyitható fedeleket – amikor felnyitották – a dobozka oldalában elhelyezett falemez (a zsebkéshez hasonló megoldással) feszítette, s a fedél csukáskor csattanó hangot adott. A dunántúli gyufatartót karcolt díszítéssel, spanyolozással és domború faragással díszítették. A díszítmények között megtaláljuk a mértanias szegélydíszt éppúgy, mint a virágokat, az ember- és állatalakokat, a történeti és vallási tárgyú ábrázolásokat. Észak-Magyarországon a pásztorok hasáb alakú, a kihúzható fedelű tolltartóhoz hasonló kis dobozkát faragtak, s abban tartották a gyufát." (Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Pásztorbot

Oktatás

Általános

Cím
Pásztorbotok
Leírás
Markolata madárcsőr idomú, hosszú szára vaspálcára húzott vékony bőrkorongokból áll. A hívóképen (első két felvétel) látható tárgy a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének része. // A pásztorbot a pásztor egyik fontos munkaeszköze, terelőeszköze. Binkó, bunkósbot, furkósbot, görcsös bot elnevezése is ismert. Hosszúságát a pásztor saját testmagasságához méri (álla alatt kb. 20 cm-rel ér), vastagságát tetszés szerint választja meg. A pásztorbot minden esetben szívós, keményfából készül (árva tölgy, galagonya, szilfa, somfa, kőrisfa stb.) kétféle módon: kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják (húzott bot) vagy az alkalmasnak vélt, bot vastagságú fiatal fát vágják ki s ezt különböző érlelő eljárásoknak, edzésnek vetik alá (istállóban, hídlás alatt vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kezelik stb., ez a botpárgolás). A botot rendszerint maga a pásztor szemeli ki, maga vágja le és készíti el, de vásárokban is árulták, s egymás között is csere tárgyát képezte. Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, ún. hétköznapi vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Előbbi elsősorban terelőeszköz, szükségből fegyver volt. Tereléskor a pásztor intett vele a bojtárnak, a kutyájának, ütötte vele vagy utána dobta a jószágnak (ezt a pásztori rendtartások általában tiltották). A magyar hagyományban a pásztorbot a pihenőhely oszlopául is szolgált: az ürgelyukba dugott pásztorbotra a pásztor rávetette subáját vagy szűrét, s ennek árnyékába húzódott. – A pásztorbotok pásztornemenként is változtak: a gulyás nagyobb bunkósbotot, fütyköst, a csikós vékonyabbat hordott. A kondás vagy csürhés botja a gulyáséhoz hasonló hosszúságú, de kissé görbe, s lefelé vastagodott, dobva használta terelésre. A juhász pásztorbotja többnyire vállmagasságig érő kampósbot. Terelésre is szolgált, igazi szerepe azonban a juh kifogása: a bot kampóját a juhász a juh hátsó lábába akasztotta, s maga felé vonva fogta meg az állatot. A kampó v. gamó a Dunántúlon horgas fa, az Alföldön hosszú botra erősített vas- vagy rézhorog. A Dunántúlon a juhász a botot maga készítette, faragással és karcolással díszítette. A legömbölyített kampófej végére jellemzően kosfejet, kígyófejet, emberfejet, makkot stb. faragott. Az alföldi pásztor a díszes vas- vagy rézkampót készen vette a kovácstól, s rászerelte a botjára vagy csont-, ill. szaruberakással tette azt szebbé. A kanászbalta (kondásbalta) fejét a kovácsok vasból készítették, nyelét maga a pásztor, ill. használója faragta. A dunántúli kanászbalta felső széle ívszerűen hajlott csonka piramis alakú fokkal. A nyél lyuka kerek, hengeres nyele gyakran karcolással, spanyolozással díszített. A felvidéki kanászbalta lapja egyenlőtlen szárú háromszöghöz hasonló, felső sarka élesen kiáll, erősen hátraugró foka lapított hasáb alakú. Nyele lapos, gyakran rézverettel díszített. Az Alföldön változatos volt a kanászbalta formája, nyelét berakással is díszítették. A kanászbalta az egykori pásztoréletnek nélkülözhetetlen eszköze volt. Ha az állat lába a fa gyökerei közé szorult, ezzel szabadították ki. Vele vágták ki a botnak való ágat, aprították a tűzrevalót, védekeztek vele a megvadult kan, a vaddisznó, a farkas ellen stb. Ez volt foglalkozásuk címere is, mint a juhászoknak a kampó. A kanászbalta a kanászok mulatozásainál, a kanásztáncnál – nem ritkán a verekedésnél – is szerepet kapott. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Magyar katolikus lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Szabados János: Szénatér

Oktatás

Általános

Cím
Szabados János: Szénatér (olajfestmény, 1989)
Leírás
Szabados János festőművész Szénatér (1989) című olajfestménye az alkotó kaposvári 1997-es kiállításához készült katalógusban látható, amely a Vaszary Képtár kiadásában jelent meg. A Kaposváron 1937-ben született Munkácsy-díjas kiváló művész a következőképpen summázza életpályáját: „A város, ahol születtem, hét domb karéjában épült, a Kapos mentén. Közülük kettőt hegynek nevezünk ma is: Kecel-hegy és Róma-hegy. Rippl-Rónai révén a Róma-hegy vált ismertebbé, bár nekem, gyermekkori élményeim alapján, a Kecel – mostanra zsúfolásig beépítve is – kedvesebb. A tüskevári malomtól és strandtól jól látszott elnyúló vonulata, jelezve a város egyik akkori határát. Korai rajzaimon, vízfestményeimen ez a vidék jelent meg először. Elsőszülöttként nagy családban nevelkedtem, hatan voltunk testvérek. Apám címfestőmester volt, műhelyében kezdtem rajzolgatni. Ott ismertem meg a festőmesterség eszközeit, anyagait. Elég korán belenőttem az önálló munkába is, üzletportálok kiegészítő figurális díszítőtábláit, plakátokat, mozifilmeket ajánló, enyves festékkel vászonponyvára festett nagyméretű reklámokat, a kötelező ünnepekhez megrendelt sok négyzetméternyi portrét és munkafázisokat megjelenítő tablókat készítettem. Az így szerzett tapasztalatok később is segítettek az éppen adódó feladatokban. Jártam persze művészeti szabadiskolába is, készülvén a főiskolai felvételire. Tanulmányaimat 1957-ben kezdtem a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ahol mestereim Z. Gács György és Miháltz Pál festőművészek voltak, de találkozhattam ott Borsos Miklóssal és Rákosi Zoltánnal is, akiknek hitelessége és emberi, szakmai tartása sokunk számára jelent mintát. A diplomamunkáig tartó jó évek után, 1962-ben szülővárosomban kezdtem önállóan dolgozni. Ez idő tájt a Dunántúl városaiban letelepedő fiatal alkotókkal alakuló kapcsolataim szakmai biztatást és biztonságot is adtak. Ez a ki nem mondott, de bizonyosságot jelentő szellemi törekvéseinket is összetartó kapcsolat máig érvényesnek mondható. 1963-ban megnősültem, feleségem Weeber Klára szobrász. Két gyermekünk született: János (1967) és Anna (1977). Mindketten mesterségeinkhez hasonló pályát választottak, a Magyar Iparművészeti Egyetemet végezték el. A műterem, ahol több mint harminc éve dolgozunk, ugyancsak benépesült munkáinkkal, eszközeinkkel, szerszámainkkal, anyagokkal és látszólag haszontalan tárgyakkal, azonban még mindig van ott helye az újabb elképzeléseknek, ötleteknek. A hetvenes években pályázatokon elnyert nagyméretű mozaikok kartonjainak hatása és a kivitelezés folyamata lényeges változást hozott festői gondolkodásomban, új léptéket kerestem. A korábbi zártabb képi világ motívumait, felületmegoldásait a képtérben megnyíló terek szabadon kezelt közegébe helyeztem, így a gesztusok véletlenszerűségét kibontva vagy elfedve, nagyobb szerepet kapott a rajz is. Ez a színekből szabadon kibontakozó világ a nyolcvanas évek közepéig foglalkoztatott. Akkor úgy éreztem, váltanom kell, hiszen az elkészült sok kép között ismétlődéseket találtam, meg időnként feltűnő, számomra árulkodó rutinszerű unalmasságot is. Azóta készült munkáim főszereplői a figurák. Az a jelenség érintett meg, figyelmeztetően, melyet környezetemben meg a világban is tapasztalhattam: a különállás, a zárkózottság, az egyedi sérthetetlenség. Témáim persze nem a magam sorsára utalnak, hiszen elégedettnek mondhatom magam. Olyan családom van, mely érzelmi, és szellemi biztonságot áraszt, újabb, bizakodást árasztó képek készítésére ösztönöz…” (forrás: http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_10/021.htm)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
„A szimbolikus gondolkodás számára egyébként teljesen kézenfekvő az emberi ellenségnek a démonokkal és a halállal való azonosítása. Akár démonikus, akár katonai támadásról van szó, az eredmény végső soron ugyanaz: hanyatlás, pusztulás, halál.” (M. Eliade)
„A szimbolikus gondolkodás számára egyébként teljesen kézenfekvő az emberi ellenségnek a démonokkal és a halállal való azonosítása. Akár démonikus, akár katonai támadásról van szó, az eredmény végső soron ugyanaz: hanyatlás, pusztulás, halál.” (M. Eliade)

A találati lista exportálásához szűkíteni kell a találati listát.