81 - 85 találat a 10747 közül.

Pásztorbot

Oktatás

Általános

Cím
Pásztorbotok
Leírás
A hívóképen (első két felvétel) domború faragással díszített pásztorbot. Markolata ragadozó madárkarmot formáz. Szárán bütykösre faragott rozetták, visszahajló „nyakú” kígyó. A tárgy a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének része. // A pásztorbot a pásztor egyik fontos munkaeszköze, terelőeszköze. Binkó, bunkósbot, furkósbot, görcsös bot elnevezése is ismert. Hosszúságát a pásztor saját testmagasságához méri (álla alatt kb. 20 cm-rel ér), vastagságát tetszés szerint választja meg. A pásztorbot minden esetben szívós, keményfából készül (árva tölgy, galagonya, szilfa, somfa, kőrisfa stb.) kétféle módon: kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják (húzott bot) vagy az alkalmasnak vélt, bot vastagságú fiatal fát vágják ki s ezt különböző érlelő eljárásoknak, edzésnek vetik alá (istállóban, hídlás alatt vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kezelik stb., ez a botpárgolás). A botot rendszerint maga a pásztor szemeli ki, maga vágja le és készíti el, de vásárokban is árulták, s egymás között is csere tárgyát képezte. Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, ún. hétköznapi vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Előbbi elsősorban terelőeszköz, szükségből fegyver volt. Tereléskor a pásztor intett vele a bojtárnak, a kutyájának, ütötte vele vagy utána dobta a jószágnak (ezt a pásztori rendtartások általában tiltották). A magyar hagyományban a pásztorbot a pihenőhely oszlopául is szolgált: az ürgelyukba dugott pásztorbotra a pásztor rávetette subáját vagy szűrét, s ennek árnyékába húzódott. – A pásztorbotok pásztornemenként is változtak: a gulyás nagyobb bunkósbotot, fütyköst, a csikós vékonyabbat hordott. A kondás vagy csürhés botja a gulyáséhoz hasonló hosszúságú, de kissé görbe, s lefelé vastagodott, dobva használta terelésre. A juhász pásztorbotja többnyire vállmagasságig érő kampósbot. Terelésre is szolgált, igazi szerepe azonban a juh kifogása: a bot kampóját a juhász a juh hátsó lábába akasztotta, s maga felé vonva fogta meg az állatot. A kampó v. gamó a Dunántúlon horgas fa, az Alföldön hosszú botra erősített vas- vagy rézhorog. A Dunántúlon a juhász a botot maga készítette, faragással és karcolással díszítette. A legömbölyített kampófej végére jellemzően kosfejet, kígyófejet, emberfejet, makkot stb. faragott. Az alföldi pásztor a díszes vas- vagy rézkampót készen vette a kovácstól, s rászerelte a botjára vagy csont-, ill. szaruberakással tette azt szebbé. A kanászbalta (kondásbalta) fejét a kovácsok vasból készítették, nyelét maga a pásztor, ill. használója faragta. A dunántúli kanászbalta felső széle ívszerűen hajlott csonka piramis alakú fokkal. A nyél lyuka kerek, hengeres nyele gyakran karcolással, spanyolozással díszített. A felvidéki kanászbalta lapja egyenlőtlen szárú háromszöghöz hasonló, felső sarka élesen kiáll, erősen hátraugró foka lapított hasáb alakú. Nyele lapos, gyakran rézverettel díszített. Az Alföldön változatos volt a kanászbalta formája, nyelét berakással is díszítették. A kanászbalta az egykori pásztoréletnek nélkülözhetetlen eszköze volt. Ha az állat lába a fa gyökerei közé szorult, ezzel szabadították ki. Vele vágták ki a botnak való ágat, aprították a tűzrevalót, védekeztek vele a megvadult kan, a vaddisznó, a farkas ellen stb. Ez volt foglalkozásuk címere is, mint a juhászoknak a kampó. A kanászbalta a kanászok mulatozásainál, a kanásztáncnál – nem ritkán a verekedésnél – is szerepet kapott. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Magyar katolikus lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Buzogányos bot

Oktatás

Általános

Cím
Pásztorbotok
Leírás
Sárgaréz csillagfejes buzogány köpűvel, fa nyélen. A tárgy a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének része. // A pásztorbot a pásztor egyik fontos munkaeszköze, terelőeszköze. Binkó, bunkósbot, furkósbot, görcsös bot elnevezése is ismert. Hosszúságát a pásztor saját testmagasságához méri (álla alatt kb. 20 cm-rel ér), vastagságát tetszés szerint választja meg. A pásztorbot minden esetben szívós, keményfából készül (árva tölgy, galagonya, szilfa, somfa, kőrisfa stb.) kétféle módon: kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják (húzott bot) vagy az alkalmasnak vélt, bot vastagságú fiatal fát vágják ki s ezt különböző érlelő eljárásoknak, edzésnek vetik alá (istállóban, hídlás alatt vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kezelik stb., ez a botpárgolás). A botot rendszerint maga a pásztor szemeli ki, maga vágja le és készíti el, de vásárokban is árulták, s egymás között is csere tárgyát képezte. Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, ún. hétköznapi vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Előbbi elsősorban terelőeszköz, szükségből fegyver volt. Tereléskor a pásztor intett vele a bojtárnak, a kutyájának, ütötte vele vagy utána dobta a jószágnak (ezt a pásztori rendtartások általában tiltották). A magyar hagyományban a pásztorbot a pihenőhely oszlopául is szolgált: az ürgelyukba dugott pásztorbotra a pásztor rávetette subáját vagy szűrét, s ennek árnyékába húzódott. – A pásztorbotok pásztornemenként is változtak: a gulyás nagyobb bunkósbotot, fütyköst, a csikós vékonyabbat hordott. A kondás vagy csürhés botja a gulyáséhoz hasonló hosszúságú, de kissé görbe, s lefelé vastagodott, dobva használta terelésre. A juhász pásztorbotja többnyire vállmagasságig érő kampósbot. Terelésre is szolgált, igazi szerepe azonban a juh kifogása: a bot kampóját a juhász a juh hátsó lábába akasztotta, s maga felé vonva fogta meg az állatot. A kampó v. gamó a Dunántúlon horgas fa, az Alföldön hosszú botra erősített vas- vagy rézhorog. A Dunántúlon a juhász a botot maga készítette, faragással és karcolással díszítette. A legömbölyített kampófej végére jellemzően kosfejet, kígyófejet, emberfejet, makkot stb. faragott. Az alföldi pásztor a díszes vas- vagy rézkampót készen vette a kovácstól, s rászerelte a botjára vagy csont-, ill. szaruberakással tette azt szebbé. A kanászbalta (kondásbalta) fejét a kovácsok vasból készítették, nyelét maga a pásztor, ill. használója faragta. A dunántúli kanászbalta felső széle ívszerűen hajlott csonka piramis alakú fokkal. A nyél lyuka kerek, hengeres nyele gyakran karcolással, spanyolozással díszített. A felvidéki kanászbalta lapja egyenlőtlen szárú háromszöghöz hasonló, felső sarka élesen kiáll, erősen hátraugró foka lapított hasáb alakú. Nyele lapos, gyakran rézverettel díszített. Az Alföldön változatos volt a kanászbalta formája, nyelét berakással is díszítették. A kanászbalta az egykori pásztoréletnek nélkülözhetetlen eszköze volt. Ha az állat lába a fa gyökerei közé szorult, ezzel szabadították ki. Vele vágták ki a botnak való ágat, aprították a tűzrevalót, védekeztek vele a megvadult kan, a vaddisznó, a farkas ellen stb. Ez volt foglalkozásuk címere is, mint a juhászoknak a kampó. A kanászbalta a kanászok mulatozásainál, a kanásztáncnál – nem ritkán a verekedésnél – is szerepet kapott. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Magyar katolikus lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Pásztorbot

Oktatás

Általános

Cím
Pásztorbotok
Leírás
A hívóképen (első két felvétel) faragott bot, (gyűrűs mezőkkel tagolt) szárán cserfaleveles-makkos motívumok (a levelek erezete zöldre színezett). A tárgy a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének része. // A pásztorbot a pásztor egyik fontos munkaeszköze, terelőeszköze. Binkó, bunkósbot, furkósbot, görcsös bot elnevezése is ismert. Hosszúságát a pásztor saját testmagasságához méri (álla alatt kb. 20 cm-rel ér), vastagságát tetszés szerint választja meg. A pásztorbot minden esetben szívós, keményfából készül (árva tölgy, galagonya, szilfa, somfa, kőrisfa stb.) kétféle módon: kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják (húzott bot) vagy az alkalmasnak vélt, bot vastagságú fiatal fát vágják ki s ezt különböző érlelő eljárásoknak, edzésnek vetik alá (istállóban, hídlás alatt vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kezelik stb., ez a botpárgolás). A botot rendszerint maga a pásztor szemeli ki, maga vágja le és készíti el, de vásárokban is árulták, s egymás között is csere tárgyát képezte. Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, ún. hétköznapi vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Előbbi elsősorban terelőeszköz, szükségből fegyver volt. Tereléskor a pásztor intett vele a bojtárnak, a kutyájának, ütötte vele vagy utána dobta a jószágnak (ezt a pásztori rendtartások általában tiltották). A magyar hagyományban a pásztorbot a pihenőhely oszlopául is szolgált: az ürgelyukba dugott pásztorbotra a pásztor rávetette subáját vagy szűrét, s ennek árnyékába húzódott. – A pásztorbotok pásztornemenként is változtak: a gulyás nagyobb bunkósbotot, fütyköst, a csikós vékonyabbat hordott. A kondás vagy csürhés botja a gulyáséhoz hasonló hosszúságú, de kissé görbe, s lefelé vastagodott, dobva használta terelésre. A juhász pásztorbotja többnyire vállmagasságig érő kampósbot. Terelésre is szolgált, igazi szerepe azonban a juh kifogása: a bot kampóját a juhász a juh hátsó lábába akasztotta, s maga felé vonva fogta meg az állatot. A kampó v. gamó a Dunántúlon horgas fa, az Alföldön hosszú botra erősített vas- vagy rézhorog. A Dunántúlon a juhász a botot maga készítette, faragással és karcolással díszítette. A legömbölyített kampófej végére jellemzően kosfejet, kígyófejet, emberfejet, makkot stb. faragott. Az alföldi pásztor a díszes vas- vagy rézkampót készen vette a kovácstól, s rászerelte a botjára vagy csont-, ill. szaruberakással tette azt szebbé. A kanászbalta (kondásbalta) fejét a kovácsok vasból készítették, nyelét maga a pásztor, ill. használója faragta. A dunántúli kanászbalta felső széle ívszerűen hajlott csonka piramis alakú fokkal. A nyél lyuka kerek, hengeres nyele gyakran karcolással, spanyolozással díszített. A felvidéki kanászbalta lapja egyenlőtlen szárú háromszöghöz hasonló, felső sarka élesen kiáll, erősen hátraugró foka lapított hasáb alakú. Nyele lapos, gyakran rézverettel díszített. Az Alföldön változatos volt a kanászbalta formája, nyelét berakással is díszítették. A kanászbalta az egykori pásztoréletnek nélkülözhetetlen eszköze volt. Ha az állat lába a fa gyökerei közé szorult, ezzel szabadították ki. Vele vágták ki a botnak való ágat, aprították a tűzrevalót, védekeztek vele a megvadult kan, a vaddisznó, a farkas ellen stb. Ez volt foglalkozásuk címere is, mint a juhászoknak a kampó. A kanászbalta a kanászok mulatozásainál, a kanásztáncnál – nem ritkán a verekedésnél – is szerepet kapott. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Magyar katolikus lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Pásztorbot

Oktatás

Általános

Cím
Pásztorbotok
Leírás
A hívóképen (első két felvétel) pásztorbot karcolt, spanyolozott (tölgyleveles-makkos és) virágdíszítéssel. A tárgy a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének része. // A pásztorbot a pásztor egyik fontos munkaeszköze, terelőeszköze. Binkó, bunkósbot, furkósbot, görcsös bot elnevezése is ismert. Hosszúságát a pásztor saját testmagasságához méri (álla alatt kb. 20 cm-rel ér), vastagságát tetszés szerint választja meg. A pásztorbot minden esetben szívós, keményfából készül (árva tölgy, galagonya, szilfa, somfa, kőrisfa stb.) kétféle módon: kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják (húzott bot) vagy az alkalmasnak vélt, bot vastagságú fiatal fát vágják ki s ezt különböző érlelő eljárásoknak, edzésnek vetik alá (istállóban, hídlás alatt vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kezelik stb., ez a botpárgolás). A botot rendszerint maga a pásztor szemeli ki, maga vágja le és készíti el, de vásárokban is árulták, s egymás között is csere tárgyát képezte. Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, ún. hétköznapi vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Előbbi elsősorban terelőeszköz, szükségből fegyver volt. Tereléskor a pásztor intett vele a bojtárnak, a kutyájának, ütötte vele vagy utána dobta a jószágnak (ezt a pásztori rendtartások általában tiltották). A magyar hagyományban a pásztorbot a pihenőhely oszlopául is szolgált: az ürgelyukba dugott pásztorbotra a pásztor rávetette subáját vagy szűrét, s ennek árnyékába húzódott. – A pásztorbotok pásztornemenként is változtak: a gulyás nagyobb bunkósbotot, fütyköst, a csikós vékonyabbat hordott. A kondás vagy csürhés botja a gulyáséhoz hasonló hosszúságú, de kissé görbe, s lefelé vastagodott, dobva használta terelésre. A juhász pásztorbotja többnyire vállmagasságig érő kampósbot. Terelésre is szolgált, igazi szerepe azonban a juh kifogása: a bot kampóját a juhász a juh hátsó lábába akasztotta, s maga felé vonva fogta meg az állatot. A kampó v. gamó a Dunántúlon horgas fa, az Alföldön hosszú botra erősített vas- vagy rézhorog. A Dunántúlon a juhász a botot maga készítette, faragással és karcolással díszítette. A legömbölyített kampófej végére jellemzően kosfejet, kígyófejet, emberfejet, makkot stb. faragott. Az alföldi pásztor a díszes vas- vagy rézkampót készen vette a kovácstól, s rászerelte a botjára vagy csont-, ill. szaruberakással tette azt szebbé. A kanászbalta (kondásbalta) fejét a kovácsok vasból készítették, nyelét maga a pásztor, ill. használója faragta. A dunántúli kanászbalta felső széle ívszerűen hajlott csonka piramis alakú fokkal. A nyél lyuka kerek, hengeres nyele gyakran karcolással, spanyolozással díszített. A felvidéki kanászbalta lapja egyenlőtlen szárú háromszöghöz hasonló, felső sarka élesen kiáll, erősen hátraugró foka lapított hasáb alakú. Nyele lapos, gyakran rézverettel díszített. Az Alföldön változatos volt a kanászbalta formája, nyelét berakással is díszítették. A kanászbalta az egykori pásztoréletnek nélkülözhetetlen eszköze volt. Ha az állat lába a fa gyökerei közé szorult, ezzel szabadították ki. Vele vágták ki a botnak való ágat, aprították a tűzrevalót, védekeztek vele a megvadult kan, a vaddisznó, a farkas ellen stb. Ez volt foglalkozásuk címere is, mint a juhászoknak a kampó. A kanászbalta a kanászok mulatozásainál, a kanásztáncnál – nem ritkán a verekedésnél – is szerepet kapott. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon, Magyar katolikus lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Domby Lajos: Tükröződés

Oktatás

Általános

Cím
Domby Lajos: Tükröződés (olajfestmény, 1971)
Leírás
Domby Lajos festőművész Tükröződés (1971) című olajfestménye 2011-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található, jogtulajdonosa az intézmény. Domby Lajos festőművész 1943-ban született Kecskeméten. 1962 és 1967 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult grafikát és festészetet, ahol Fényi Géza volt a mestere. A diploma megszerzését követően egy ideig a fővárosban marad, majd 1971-ben Hódmezővásárra költözik, itt telepedik le. 1975-ben súlyos baleset éri, amely számára az alkotói életpálya végét jelenti. A tragikus eseményről és meghitt kapcsolatukról későbbi felesége, hűséges társa, Dombyné Szántó Melánia (1945-2016) festő- és grafikusművész, költő 2013-ban a következőképp nyilatkozott: „1975-ben az akkor még csak leendő férjem komoly agysérüléssel járó autóbalesetet szenvedett, édesanyja kérésére orvosi javaslatra cselekvőképességet kizáró gondokság alá helyezték. Hiába próbáltuk Pesten élő édesapjával felszabadíttatni, édesanyja akaratát a bíróságok jobban méltatták. Annyit értünk el, hogy a kizáró fokút korlátozó fokúra változtatták. Ekkor tudtunk összeházasodni, 1980-ban. Hiába próbáltunk ki különböző rehabilitációs módszereket, az én nagy tehetséggel magáldott férjem már nem érzett és érez belső késztetést a festéshez.” (in: http://montazsmagazin.hu/dombyne-szanto-melania-verseket-ir-grafikakat-keszit-fest/) Egyéni tárlattal elsőként 1972-ben a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban mutatkozott be. A legrangosabb csoportos kiállításon 1978-ban a budapesti MŰCSARNOKBAN vett részt. "Tájképeit és figurális kompozícióit stilizált formarend és sajátosan élénk színösszetétel jellemezte. Az alföldi festészet dekoratív-lírai irányú továbbfejlesztője. Főként a tájképei jelentősek." (Horváth János) „Domby Lajos festőművész már-már fanatikus elszántsággal igyekszik visszatérni az ősi archetipikus formákhoz, s az elemi színek világához. Képeinek letisztult szín- és formavilága munkáit a szakrális művészet felé közelíti. Nem akar – mivel feltétlen imperatívuszok által cselekszik – nem is tud senkire hasonlítani. Saját benső hangját követve megszállottan alkotja ökologikus műveit, mint egyetlen monumentális freskó vázlatait. Példaképei a leghíresebb ikon- és freskófestők, töretlen vágya, hogy egyszer majd nyomdokaikba léphessen. Képei vertikális sugárzású ősi harmóniát, csendet, békét sugároznak, a formák és a színek összhangzata finom és könnyed zeneiséggé szublimálódik. Nehéz a művészetét, az alkotásait bármelyik stílusirányzathoz láncolni. A Domby Lajos-féle mindenkori érzelmi és értelmi gondolati struktúra megtalálja az egyetlen és egyedi öntőformáját. Valamennyi festménye autonóm entitás, mégis azonnal felfedezhetők rajta: félreismerhetetlenül ’Domby’. Képeit ugyan a megszokottnál mélyebbre hangolja, s talán Van Gogh-hoz hasonlóképp ezzel is a formák szerves egységét őrzi. Nem didaktikus, nem rejtőzködő, nem expresszív, szürrealistának túl realista, realizmusát pedig kétségbe vonja már-már naivnak mondható egyszerűsége. Domby Lajos a festészet ősi forrásaihoz tért vissza. Képei ártatlanul tiszták és mentesek az izmusoktól és a túlhajszolt trópusoktól. Amikor a képeket szemléljük, visszatérünk az ősi tiszta forrásokhoz és ’in illo tempore’ a gyermeki ártatlansághoz.” (kobzosBBL)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

A találati lista exportálásához szűkíteni kell a találati listát.