76 - 80 találat a 12808 közül.

Szabados János: Farsangi készülődés

Oktatás

Általános

Cím
Szabados János: Farsangi készülődés (olajfestmény, 2005)
Leírás
Szabados János festőművész Farsangi készülődés (2005) című olajfestménye az alkotó kaposvári 2007-es kiállításához készült katalógusban látható, amely a Művészetek Kincsesháza – Vaszary Képtár kiadásában jelent meg. A Kaposváron 1937-ben született Munkácsy-díjas kiváló művész a következőképpen summázza életpályáját: „A város, ahol születtem, hét domb karéjában épült, a Kapos mentén. Közülük kettőt hegynek nevezünk ma is: Kecel-hegy és Róma-hegy. Rippl-Rónai révén a Róma-hegy vált ismertebbé, bár nekem, gyermekkori élményeim alapján, a Kecel – mostanra zsúfolásig beépítve is – kedvesebb. A tüskevári malomtól és strandtól jól látszott elnyúló vonulata, jelezve a város egyik akkori határát. Korai rajzaimon, vízfestményeimen ez a vidék jelent meg először. Elsőszülöttként nagy családban nevelkedtem, hatan voltunk testvérek. Apám címfestőmester volt, műhelyében kezdtem rajzolgatni. Ott ismertem meg a festőmesterség eszközeit, anyagait. Elég korán belenőttem az önálló munkába is, üzletportálok kiegészítő figurális díszítőtábláit, plakátokat, mozifilmeket ajánló, enyves festékkel vászonponyvára festett nagyméretű reklámokat, a kötelező ünnepekhez megrendelt sok négyzetméternyi portrét és munkafázisokat megjelenítő tablókat készítettem. Az így szerzett tapasztalatok később is segítettek az éppen adódó feladatokban. Jártam persze művészeti szabadiskolába is, készülvén a főiskolai felvételire. Tanulmányaimat 1957-ben kezdtem a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ahol mestereim Z. Gács György és Miháltz Pál festőművészek voltak, de találkozhattam ott Borsos Miklóssal és Rákosi Zoltánnal is, akiknek hitelessége és emberi, szakmai tartása sokunk számára jelent mintát. A diplomamunkáig tartó jó évek után, 1962-ben szülővárosomban kezdtem önállóan dolgozni. Ez idő tájt a Dunántúl városaiban letelepedő fiatal alkotókkal alakuló kapcsolataim szakmai biztatást és biztonságot is adtak. Ez a ki nem mondott, de bizonyosságot jelentő szellemi törekvéseinket is összetartó kapcsolat máig érvényesnek mondható. 1963-ban megnősültem, feleségem Weeber Klára szobrász. Két gyermekünk született: János (1967) és Anna (1977). Mindketten mesterségeinkhez hasonló pályát választottak, a Magyar Iparművészeti Egyetemet végezték el. A műterem, ahol több mint harminc éve dolgozunk, ugyancsak benépesült munkáinkkal, eszközeinkkel, szerszámainkkal, anyagokkal és látszólag haszontalan tárgyakkal, azonban még mindig van ott helye az újabb elképzeléseknek, ötleteknek. A hetvenes években pályázatokon elnyert nagyméretű mozaikok kartonjainak hatása és a kivitelezés folyamata lényeges változást hozott festői gondolkodásomban, új léptéket kerestem. A korábbi zártabb képi világ motívumait, felületmegoldásait a képtérben megnyíló terek szabadon kezelt közegébe helyeztem, így a gesztusok véletlenszerűségét kibontva vagy elfedve, nagyobb szerepet kapott a rajz is. Ez a színekből szabadon kibontakozó világ a nyolcvanas évek közepéig foglalkoztatott. Akkor úgy éreztem, váltanom kell, hiszen az elkészült sok kép között ismétlődéseket találtam, meg időnként feltűnő, számomra árulkodó rutinszerű unalmasságot is. Azóta készült munkáim főszereplői a figurák. Az a jelenség érintett meg, figyelmeztetően, melyet környezetemben meg a világban is tapasztalhattam: a különállás, a zárkózottság, az egyedi sérthetetlenség. Témáim persze nem a magam sorsára utalnak, hiszen elégedettnek mondhatom magam. Olyan családom van, mely érzelmi, és szellemi biztonságot áraszt, újabb, bizakodást árasztó képek készítésére ösztönöz…” (forrás: http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_10/021.htm)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
„Téves lenne azt hinni, hogy az ún. vegetációs kultuszok levezethetők valamilyen profán ’természeti’ élményből… Ellenkezőleg: a világ megújulásának vallási élménye megelőzi és megalapozza a tavasznak a természet feltámadásaként való értékelését.” (Eliade)
„Téves lenne azt hinni, hogy az ún. vegetációs kultuszok levezethetők valamilyen profán ’természeti’ élményből… Ellenkezőleg: a világ megújulásának vallási élménye megelőzi és megalapozza a tavasznak a természet feltámadásaként való értékelését.” (Eliade)
Részletek

Gonda Zoltán: Farsang

Oktatás

Általános

Cím
Gonda Zoltán: Farsang (olajfestmény, 2000 körül)
Leírás
Gonda Zoltán festő- és grafikusművész Farsang (2000 körül) című olajfestményét a 2013-as esztendőben az alkotó 70. születésnapja tiszteletére rendezett, a grandiózus életművet gazdag képanyaggal prezentáló jubileumi kiállításon tekinthették meg a látogatók a debreceni Kölcsey Központ Bényi Árpád Termében. Gonda Zoltán képzőművész 1943-ban született Nyíregyházán. A négy gyermekes szegény családban szerzett ötvenes évekbeli élmények gondolkodásának alappilléreivé váltak. 1966-ban Debrecenben, majd 1973-ban Budapesten szerzett bölcsészdiplomát. A debreceni Képzőművészeti Körben végezte művészeti tanulmányait, ahol Félegyházi László, Menyhárt József és Bíró Lajos voltak a mesterei. Évekig Balassagyarmaton működött, számos európai, afrikai, ázsiai országban járt tanulmányúton. 1965-től rendszeresen szerepel csoportos és egyéni kiállításokon. Két évtizeden át csak grafikával foglalkozott, s hosszú csend után 1995-től kezdett el újra rendszeresen festeni: azóta több országos és külföldi kiállításon mutatkozott be festményeivel. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének, a Szolnoki Tisza Művésztelep alapító tagja. Szabadúszó alkotó, számos tipográfiai-művészeti munkát jegyez. „Hiszem, hogy aki új világot szeretne teremteni saját eszközeivel, hasznára lehet az emberiségnek – vallja Gonda Zoltán. S ebben a rövidke mondatban benne foglaltatik az alkotó ember vágya, de célkitűzése is. Ebben a hitben körvonalazza sajátos festői, grafikai arcélét, teremt újszerű látványvilágot, óhajt egy aprócska téglával hozzájárulni a nagy egészhez, az emberiség boldogulásához. Mert mit is csinál valójában Gonda Zoltán a művész és az ember? A két fogalmat akár ketté is választhatnám, az életmű érdekében ezt néha kénytelenek vagyunk megtenni. Esetünkben azonban – érzésem szerint – a művész úgy alkot, ahogyan világnézete, erkölcsi normái diktálják. Egyszóval önmagát adja mindabban, amit vizuálisan megfogalmaz. Művészként feldolgozza, absztrahálja, a gondolati szférába menekíti, majd sajátos eszközeivel összegzi és vizualizálja a látottakat. Mert Gonda Zoltán nem ábrázol, hanem érzelmei és tudatalattija erőteljes hömpölygésének engedelmeskedve, egyfajta állandó, nemes transzban alkot. 21. századi modern sámánként, az őselemek, föld, víz, levegő, s nem utolsósorban a tűz ihletésében, dinamikus ecsetvonásokkal ’pergeti meg’ sámándobként használatos festővásznát, új világot teremtve és újrateremtve. A pillanatnyi látvány csak ürügy számára: elindítja azt az érzelmektől fűtött gondolatsort, amely valóságfoszlányokba burkolt szín-foltokban vagy autonóm szín-játékokban ölt testet. Spontánul áradó, széles ívben hömpölygő szín-folyama valósággal feleselni látszik a gondosan megmunkált felületekkel. De nem ez az egyetlen, látszólagos ellentmondás Gonda alkotói módszerében. A művész gyakorta részleteire bontja a világot a szó átvitt, de legszorosabb értelmében is, elkészíti ennek a spontán, analizáló tevékenységnek a művészi térképét, hogy aztán az önállóan is értelmezhető mozaikkockákat egyetlen, nagyvonalú gesztussal átfogó kompozícióvá alakítsa. Erőteljesen emberközpontú festészet ez, még akkor is, ha az ember, vagy alkotásain keresztül keze nyoma konkrétan nem mindig fedezhető fel a munkákon. Alkotójuk emberszeretete, kifejezett kommunikációs vágya viszont minden esetben átsüt a festményeken, grafikákon.” (Németh Júlia művészeti író)

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy elszegényedsz: mert helyébe tódul a határtalan összefüggés gazdagsága. Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz: mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod.” (Weöres S.)
„Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy elszegényedsz: mert helyébe tódul a határtalan összefüggés gazdagsága. Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz: mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod.” (Weöres S.)
Részletek

Szabados János: Farsangolók

Oktatás

Általános

Cím
Szabados János: Farsangolók (olajfestmény, 1990-2000)
Leírás
Szabados János festőművész Farsangolók (1990-2000) című olajfestményét a 2007-es esztendőben a paradigmatikus alkotó 70. születésnapja tiszteletére rendezett, a folytonosan érlelődő/kiteljesedő, vertikális sugárzású életművet gazdag képanyaggal prezentáló jubileumi kiállításon tekinthették meg a képzőművészetek iránt érdeklődők a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. A Kaposváron 1937-ben született Munkácsy-díjas kiváló művész a következőképpen summázza életpályáját: „A város, ahol születtem, hét domb karéjában épült, a Kapos mentén. Közülük kettőt hegynek nevezünk ma is: Kecel-hegy és Róma-hegy. Rippl-Rónai révén a Róma-hegy vált ismertebbé, bár nekem, gyermekkori élményeim alapján, a Kecel – mostanra zsúfolásig beépítve is – kedvesebb. A tüskevári malomtól és strandtól jól látszott elnyúló vonulata, jelezve a város egyik akkori határát. Korai rajzaimon, vízfestményeimen ez a vidék jelent meg először. Elsőszülöttként nagy családban nevelkedtem, hatan voltunk testvérek. Apám címfestőmester volt, műhelyében kezdtem rajzolgatni. Ott ismertem meg a festőmesterség eszközeit, anyagait. Elég korán belenőttem az önálló munkába is, üzletportálok kiegészítő figurális díszítőtábláit, plakátokat, mozifilmeket ajánló, enyves festékkel vászonponyvára festett nagyméretű reklámokat, a kötelező ünnepekhez megrendelt sok négyzetméternyi portrét és munkafázisokat megjelenítő tablókat készítettem. Az így szerzett tapasztalatok később is segítettek az éppen adódó feladatokban. Jártam persze művészeti szabadiskolába is, készülvén a főiskolai felvételire. Tanulmányaimat 1957-ben kezdtem a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ahol mestereim Z. Gács György és Miháltz Pál festőművészek voltak, de találkozhattam ott Borsos Miklóssal és Rákosi Zoltánnal is, akiknek hitelessége és emberi, szakmai tartása sokunk számára jelent mintát. A diplomamunkáig tartó jó évek után, 1962-ben szülővárosomban kezdtem önállóan dolgozni. Ez idő tájt a Dunántúl városaiban letelepedő fiatal alkotókkal alakuló kapcsolataim szakmai biztatást és biztonságot is adtak. Ez a ki nem mondott, de bizonyosságot jelentő szellemi törekvéseinket is összetartó kapcsolat máig érvényesnek mondható. 1963-ban megnősültem, feleségem Weeber Klára szobrász. Két gyermekünk született: János (1967) és Anna (1977). Mindketten mesterségeinkhez hasonló pályát választottak, a Magyar Iparművészeti Egyetemet végezték el. A műterem, ahol több mint harminc éve dolgozunk, ugyancsak benépesült munkáinkkal, eszközeinkkel, szerszámainkkal, anyagokkal és látszólag haszontalan tárgyakkal, azonban még mindig van ott helye az újabb elképzeléseknek, ötleteknek. A hetvenes években pályázatokon elnyert nagyméretű mozaikok kartonjainak hatása és a kivitelezés folyamata lényeges változást hozott festői gondolkodásomban, új léptéket kerestem. A korábbi zártabb képi világ motívumait, felületmegoldásait a képtérben megnyíló terek szabadon kezelt közegébe helyeztem, így a gesztusok véletlenszerűségét kibontva vagy elfedve, nagyobb szerepet kapott a rajz is. Ez a színekből szabadon kibontakozó világ a nyolcvanas évek közepéig foglalkoztatott. Akkor úgy éreztem, váltanom kell, hiszen az elkészült sok kép között ismétlődéseket találtam, meg időnként feltűnő, számomra árulkodó rutinszerű unalmasságot is. Azóta készült munkáim főszereplői a figurák. Az a jelenség érintett meg, figyelmeztetően, melyet környezetemben meg a világban is tapasztalhattam: a különállás, a zárkózottság, az egyedi sérthetetlenség. Témáim persze nem a magam sorsára utalnak, hiszen elégedettnek mondhatom magam. Olyan családom van, mely érzelmi, és szellemi biztonságot áraszt, újabb, bizakodást árasztó képek készítésére ösztönöz…” (forrás: http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_10/021.htm)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
„A vallásnélküliek többsége így még mindig hurcol pszeudovallásokat és lesüllyedt mitológiákat. Ezen nem is szabad csodálkoznunk, hiszen már láttuk, hogy a profán ember a homo religiosus leszármazottja…” (Mircea Eliade)
„A vallásnélküliek többsége így még mindig hurcol pszeudovallásokat és lesüllyedt mitológiákat. Ezen nem is szabad csodálkoznunk, hiszen már láttuk, hogy a profán ember a homo religiosus leszármazottja…” (Mircea Eliade)
Részletek

Keresztelő Szent János és életének jelenetei

Oktatás

Általános

Cím
IKON – A keleti művészet keresztény szentképe: Keresztelő Szent János és életének jelenetei (18. század második fele)
Leírás
Misztikus ikon. A középmezőben Szent János büsztje, kezében diszkosszal, rajta a mezítelen Gyermek Jézus. Sarkokban felül (balról jobbra): Krisztus bevonulása Jeruzsálembe, A Szent Kereszt felmagasztalása. Sarkokban alul (balról jobbra): Keresztelő Szt. János születése; Krisztus keresztelése a Jordánban és Keresztelő Szent János lefejezése. A 18. század második felében készített ikon a Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjteményében található. "Az ikonok – fára rajzolt, aranyozott szentképek – központi szerepet foglalják el az ortodox egyházban, és a katolikus egyházban is elterjedt volt egészen a XIII. századig (és helyenként ma is használják). Az ikon a keresztény egyházban az Isten megismerésének egyik eszköze, és éppen ezért monumentálisnak és lenyűgözőnek kell lennie. Nemrég az Orosz Kulturális Központ szervezésében egy ikonfestő család járt Magyarországon, és ennek kapcsán cikkünkből megtudhatja, melyek az ikonok legfontosabb jellemzői, és hogyan készül egy hagyományos ikon. Az első ikonok gyakorlatilag a kereszténység terjedésével kezdtek megjelenni az i.u. II. század környékén. Ikonnak tulajdonképpen egy tárgyra – általában fából készült képre – festett keresztény szentmást nevezzük. Az ikonok Kelet-Európában terjedtek a legjobban, azonban ugyanúgy használatosak voltak Európa nyugati felén is. A bizánci hatás érvényesülésével az ikonok a Kijevi Ruszban váltak használatossá, és manapság éppen az orosznyelvű területeken vannak a leginkább elterjedve. Érdekes, hogy az ikonhoz hasonló ábrázolás – például ami falfreskókon található a katolikus egyházakban – nem nevezzük ikonnak, és nem is képezi a hívők imatárgyát az ikonnal ellentétben. A keresztény egyházszakadással, az 1054-es szkizmával, az ikonhasználat széttagolása gyakorlatilag véglegesedett a nyugati keresztény egyház és a keleti keresztény egyház között. Az ikonfestésnek nagyon komoly hagyománya volt a Kijevi Rusz korától kezdve. Annak ellenére, hogy az ikonfestők nagyon szigorú szabályok, az egyház által lefektetett kánon által kell, hogy dolgozzanak, a művészet más formában tudott megnyilvánulni: az egyházi kánonok szükségszerűsége egy keretet adott az ikonnak, maga a festő pedig arra tudott koncentrálni, hogy az ikonnak lelket adjon, minél közelebb hozza azt az emberhez. Ez pontosan megnyilvánult az egyik leghíresebb ikonfestő, Andrej Rubljov (1360-1428) alkotásaiból, akik képeinek kifejezett egyéniséget és orosz vonásokat tudott adni. Magát az ikonfestő mestert azonban régen nem tartották az ikon szigorúan vett szerzőjének: úgy gondolták, hogy a szent ikont maga az Isten rajzolja meg az adott mesteren keresztül. Az ikon rajzolásánál a vallási kánonok mellett több másik szabály is érvényesült. Így például a képek értelmezése során fontos tudni, hogy az ikonoknak nincs linearitása és nincs időbelisége sem: az egyházi tanítás szerint Isten mindenhol jelen levő és Isten örökkévaló. Ebből kiindulva az ikon egyszerre több nézőpontból mutatja be a képet, és úgy nevezett fordított perspektíva érvényesül. Ha az ikon eseményeket ábrázol, akkor nem kell törekednünk az események sorrendjének és idejének a megfejtésére, éppen amiatt, hogy időbeli tényező itt nem érvényesül. Ikonok használata és imádata azonban nem csak az ortodox egyházban fordul elő, de a katolikus egyház is használja. Talán a leghíresebb katolikus ikon a mexikói Guadalupei Szűzanya ikonja, ami Mexikó fő jelképévé, nemzeti szimbólumává vált. A feltehetőleg 1531-ben készült kép azóta nem csak minden lehetséges másolaton, oltárokon és mindennapos használati tárgyakon van jelen, de mexikói házak falait is borítja. A Guadalupei Szűzanya ikonját őrző bazilikát a világ második leglátogatottabb zarándokhelyének tartják, évente több mint húsz millió ember tekinti meg. A hagyományos ikonokat tömör, kemény fából hozták létre. Az egyházba vetett hitnek szilárdnak és csorbítatlannak kellett lennie, így egy ilyen ikonnak mindent el kellett viselnie. A szentképek legelterjedtebb anyaga a hársfa volt, de készítettek ikonokat többek között bükkből és erdei fenyőből is. A fának a legkeményebb, belső anyagát használták hozzá. Nagyobb ikonok esetén több réteget raktak egybe a létrejövő képhez. A fában ezután középen egy kisebb bemélyedést véstek ki, ahová a kép került, és meghagytak egy néhány centiméteres keretet, amely kimagaslott a kép körül. A fát ezután enyvvel kellett előkészíteni, ez volt az úgy nevezett levkasz, amely általában gipszből és hal eredetű ragasztóból készült. A levkaszt forró állapotban vitték fel, több rétegben, és hosszú ideig hagyták száradni. Az lekezelt felületet ezután még sokáig egyengették, csiszolták és polírozták. Ezután kerülhetett fel a képre a megszületendő rajz kontúrja: előbb nagyvonalakban, majd apró részletekben kidolgozva. Ha megvolt a rajzminta, jöhetett az aranyozás, amihez általában 24 karátos aranyat használtak. Az ikon szélét aranyozták be, arany keretet adva a képnek, a szentek glóriáit, egyes ruha elemeket és stb. Az aranyozás volt talán az ikonfestés egyik legnehezebb része, mert hajszálvékony anyaggal kellett dolgozni, amely ráadásul nagyon drága anyag is volt. Az aranyozás után került sor a kép többi részének a befestéséhez. Ehhez a legtöbb esetben tempera festéket használtak, amelyet tojás sárgájából és vízből keverték ki. Utoljára, legvégső elemként a szentek arcmását rajzolták rá az ikonra. Az elkészült képet ezután speciális olaj alapú lakkal kezelték le, majd felszentelték. A régi, olaj alapú lakk idővel sötétedni kezdett, így 80-100 évvel később már nehezen lehetett látni az eredeti képet. A képet emiatt gyakran újrafestették, sokszor kibővítve vagy megváltoztatva. Ezért a régi ikonok sokszor több rétegnyi képet tartalmaznak."(https://kitekinto.hu/2013/04/06/egyeb/bevandorlok-kozottunk20130406az_ikonfestes_mveszete/72276/)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Részletek

Anna Margit: Fehér bohóc

Oktatás

Általános

Cím
Anna Margit: Fehér bohóc (eredeti mű: olajfestmény /1986/ – prezentált mű: Anna Margit – Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből /kiállítási katalógus/, szerk.: Simonics Lászlóné, szöv.: Turai Hedvig, Vaszary Képtár kiadása, Kaposvár, 2009, borítókép)
Leírás
Anna Margit festőművész Fehér bohóc (1986) című olajfestményét a 2009-es esztendőben az alkotó tiszteletére rendezett, a XX. század számos stílusirányzata metamorfózisaként született életművet az Antal–Lusztig Gyűjteményből válogatott gazdag képanyaggal prezentáló emlékkiállításon tekinthették meg a látogatók a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. A tárlatra az Antal–Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa, dr. Antal Péter debreceni műgyűjtő az Anna Margit-kollekcióból összesen 74 festményt és grafikát kölcsönzött a kaposvári képtárnak. Az oktatási célból bemutatott műalkotás forrása e kiállítás Simonics Lászlóné képtár igazgató által szerkesztett, Turai Hedvig művészettörténész tanulmányával kísért, valamennyi képet tartalmazó katalógusa (Anna Margit – Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből, Vaszary Képtár kiadása, Kaposvár, 2009), amely MaNDA adatbázisában megtalálható és tanulmányozható. Anna Margit (BOROTA, 1913 - 1991, BUDAPEST) a Képzőművészeti Főiskolát Vaszary János növendékeként végezte el 1936-ban. 1937-től nyaranta férjével, Ámos Imrével együtt a szentendrei művésztelepen dolgozott. 1946 és 1948 között az Európai iskola rendezésében állította ki a naiv, gyermeki látást és a szürrealista asszociációkat egyesítő műveit. Fintorgó nőalakjai, bizarr figurái álomittas hangulatukkal a lélek mélyrétegeinek rezzenéseit közvetítik. A hetvenes évektől kezdve népművészeti motívumok épültek bele a primitív iránt mindig is vonzódó művészetébe, amelyre harsány színvilág és egy paraszt-rokokónak mondható buja díszítményesség lett a jellemző. A népi bábukat idéző, rikítóan színes és virágokkal, csipkékkel, girlandokkal felcicomázott figurák kihívó esendőségükben az emberi lét groteszkségét, olykor egyenesen az abszurditását sugallják. Gyűjteményes anyagát 1948-ban és 1968-ban mutatta be az Ernst Múzeumban. 1984 óta Szentendrén állandó kiállításon láthatók a művei.

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„A bábu az ember paródiája. Tárgyiasult képviselője. Már nem ember. A bohóc és a bolond emberi lények, az emberi lényeg, legbenső természetünk lecsupaszított hordozói. Ünnepélyesek, tartásuk van a nevettetés és nevetés közben is.” (S. Nagy Katalin)
„A bábu az ember paródiája. Tárgyiasult képviselője. Már nem ember. A bohóc és a bolond emberi lények, az emberi lényeg, legbenső természetünk lecsupaszított hordozói. Ünnepélyesek, tartásuk van a nevettetés és nevetés közben is.” (S. Nagy Katalin)
Részletek

A találati lista exportálásához szűkíteni kell a találati listát.