Általános

Cím

Domby Lajos: Szobrász (olajfestmény, 1968-1974 között)

Leírás

Domby Lajos festőművész Domby Lajos: Szobrász (1968-1974 között) című olajfestménye 2011-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található, jogtulajdonosa az intézmény. Domby Lajos festőművész 1943-ban született Kecskeméten. 1962 és 1967 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult grafikát és festészetet, ahol Fényi Géza volt a mestere. A diploma megszerzését követően egy ideig a fővárosban marad, majd 1971-ben Hódmezővásárra költözik, itt telepedik le. 1975-ben súlyos baleset éri, amely számára az alkotói életpálya végét jelenti. A tragikus eseményről és meghitt kapcsolatukról későbbi felesége, hűséges társa, Dombyné Szántó Melánia (1945-2016) festő- és grafikusművész, költő 2013-ban a következőképp nyilatkozott: „1975-ben az akkor még csak leendő férjem komoly agysérüléssel járó autóbalesetet szenvedett, édesanyja kérésére orvosi javaslatra cselekvőképességet kizáró gondokság alá helyezték. Hiába próbáltuk Pesten élő édesapjával felszabadíttatni, édesanyja akaratát a bíróságok jobban méltatták. Annyit értünk el, hogy a kizáró fokút korlátozó fokúra változtatták. Ekkor tudtunk összeházasodni, 1980-ban. Hiába próbáltunk ki különböző rehabilitációs módszereket, az én nagy tehetséggel magáldott férjem már nem érzett és érez belső késztetést a festéshez.” (in: http://montazsmagazin.hu/dombyne-szanto-melania-verseket-ir-grafikakat-keszit-fest/) Egyéni tárlattal elsőként 1972-ben a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban mutatkozott be. A legrangosabb csoportos kiállításon 1978-ban a budapesti MŰCSARNOKBAN vett részt. "Tájképeit és figurális kompozícióit stilizált formarend és sajátosan élénk színösszetétel jellemezte. Az alföldi festészet dekoratív-lírai irányú továbbfejlesztője. Főként a tájképei jelentősek." (Horváth János) „Domby Lajos festőművész már-már fanatikus elszántsággal igyekszik visszatérni az ősi archetipikus formákhoz, s az elemi színek világához. Képeinek letisztult szín- és formavilága munkáit a szakrális művészet felé közelíti. Nem akar – mivel feltétlen imperatívuszok által cselekszik – nem is tud senkire hasonlítani. Saját benső hangját követve megszállottan alkotja ökologikus műveit, mint egyetlen monumentális freskó vázlatait. Példaképei a leghíresebb ikon- és freskófestők, töretlen vágya, hogy egyszer majd nyomdokaikba léphessen. Képei vertikális sugárzású ősi harmóniát, csendet, békét sugároznak, a formák és a színek összhangzata finom és könnyed zeneiséggé szublimálódik. Nehéz a művészetét, az alkotásait bármelyik stílusirányzathoz láncolni. A Domby Lajos-féle mindenkori érzelmi és értelmi gondolati struktúra megtalálja az egyetlen és egyedi öntőformáját. Valamennyi festménye autonóm entitás, mégis azonnal felfedezhetők rajta: félreismerhetetlenül ’Domby’. Képeit ugyan a megszokottnál mélyebbre hangolja, s talán Van Gogh-hoz hasonlóképp ezzel is a formák szerves egységét őrzi. Nem didaktikus, nem rejtőzködő, nem expresszív, szürrealistának túl realista, realizmusát pedig kétségbe vonja már-már naivnak mondható egyszerűsége. Domby Lajos a festészet ősi forrásaihoz tért vissza. Képei ártatlanul tiszták és mentesek az izmusoktól és a túlhajszolt trópusoktól. Amikor a képeket szemléljük, visszatérünk az ősi tiszta forrásokhoz és ’in illo tempore’ a gyermeki ártatlansághoz.” (kobzosBBL)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Kiskunhalasi többgenerációs család [A paraszti kultúra családzsánere fotográfiai sorozat] – (archív fekete-fehér pozitív papírkép, ismeretlen alkotó, Kiskunhalas, XX. század eleje; Thorma János Múzeum – Fotótár, Kiskunhalas)

Leírás

A XX. század elején Kiskunhalason készült családi fotográfia (archív fekete-fehér pozitív papírkép), melynek szerzője/alkotója ismeretlen, évtizedek óta a kiskunhalasi Thorma János Múzeum gazdag fotográfiai gyűjteményének egyik darabja. A fénykép a múzeumban kutatási engedéllyel hozzáférhető és tanulmányozható, valamint a MaNDA adatbázisban egyaránt megtekinthető. "A család – néprajzi szempontból – a legkisebb társadalmi egység, tagjait vérségi és házassági kapcsolat fűzi össze. Eredetileg patriarchális rendszerű, azaz a rangidős férfi, a családfő rendelkezett a család ügyeiben és a vagyon felett. Létezik kis és nagy attól függően, hány generáció él egy fedél alatt, de a család kifejezés leggyakrabban a kiscsaládot jelöli, amely a szülők és a gyermekek közösségét jelenti. A családfő a legnagyobb hatalommal, tapasztalattal és tisztelettel bíró személy, rendszerint férfi volt a paraszti kultúra családfogalmában. A nagycsaládban gazda névvel illették, és minden vagyon felett ő rendelkezett, a gazdaság és a család életét ő irányította. A patriarchális berendezkedés már évezredek óta jellemző magyar tradíció, egykor a nomádpásztorkodásra és az állattenyésztésre való áttéréssel erősödhetett a férfiak szerepe, így az apajogúság. A férj egyik alapvető feladata a munkaszervezés és az irányítás volt, hiszen a családi munkából mindenki kivette a részét korának és nemének megfelelően. Az apa és a gyermek kapcsolata a családba fogadás szertartásával kezdődött, amikor az édesapa – illetve annak rokonai – jelképesen elismerték magukénak az újszülöttet, például a küszöbre helyezett gyermeket apja felvette, kalapját ráhelyezte vagy az istállóban lovára „felültette”. A fiúgyermek munkaképes koráig az apával nem volt meghatározó viszonyban, addig a család nőtagjai foglalkoztak vele. A kisfiú 6 esztendősen már libát őrizhetett az udvarban, majd a legelőn, később az apja tanította meg a munkára, azaz kapálni, kaszálni, majd általában 18 éves kora után együtt arattak. A kisgyermekek és a lányok, akik munkavégzés szempontjából nem voltak „hasznosak” a családon belül, az apa számára nem bírtak jelentőséggel, az anya feladata volt a róluk való gondoskodás. A férjnek volt nagyobb szava, a családi hierarchiában a feleség hozzá képest alárendelve állt, sokszor cselekedeteit és – például búcsúba, lakodalomba szóló – kimenőit is megszabta. Érdekes jelenség volt, és az alá-fölérendeltségi viszonyokat hangsúlyozta, hogy a feleségnek magáznia kellett az emberét, az asszony azonban tegező megszólítást kapott, illetve az utcán pár lépéssel lemaradva szabadott követnie a férjét. A paraszti társadalom követelményrendszere az asszonyok irányában szigorúbb volt egyébként is, bizonyos tulajdonságokat, például engedelmesség, szorgalom, takarékosság mint asszonyi erényt tartott fontosnak, sőt a testi fenyítés felett is gyakran szemet hunyt. Az asszony legfontosabb feladatai a házi és ház körüli munkák elvégzése volt: a főzés, a kenyér, a tejtermékek és a tojás biztosítása, a szárnyasok körüli teendők, illetve a család ruházkodásának és mosásának gondja, de a szövés, a varrás és a kelengye elkészítése is őt terhelte. Mindemellett a gyerekek nevelése és ellátása is a nőre hárult. Fogamzásgátlás hiányában a gyermek születése és halála mind természetes volt, az élet részét képezte, a gyermekhalál gyakori előfordulása miatt az édesanyával való kötődés is később bontakozott ki. Viszont mire a gyermek elérte a tizenéves kort, az asszony szerepe volt segíteni őt a párkeresésben és a házasság megvalósításában. Lányok esetében az anyával közös feladat volt a kelengye megvarrása. Az egykézés a 19. század derekán jelent meg bizonyos területeken, főként a Dél-Dunántúlon. A szülők tudatosan csupán egyetlen gyermeket vállaltak, amelynek fő oka a családi vagyon, illetve földtulajdon egyben tartása, a szegénység elkerülése volt. Mivel egyetlen utódról kellett csupán gondoskodni, ezért neki megpróbálták a lehető legtöbbet megadni, sőt túlzásba esve kényeztették, de az egykéző társadalmakra amúgy is jellemző volt a hivalkodás, a kifelé mutatott jómód. Az egykéző vidékeken a nőknek nagyobb presztízs jutott, hiszen sokszor a lánygyermek egyedüli örökösként egy egész vagyont kapott. Ez a szokás egy különös jelenséget hívott életre, a vőséget. Ha a lányok nem találtak vagyonban hozzájuk illő férjet, akkor egy szegényebb legényt választottak, aki a lány szülői házába költözött, és ott dolgozott apósa, anyósa hasznára, alárendelt, szinte cselédszerepben – a jövőbeli vagyon érdekében. A vő olykor kitörhetett a megalázó helyzetéből, ha jól dolgozott, idővel megbecsülték, illetve ha özvegységre jutott, az elhunyt asszony szülei ragaszkodtak hozzá főként a munkaereje miatt. A vőség szokása azért is volt rendhagyó, mert a fiatal házasok általában a férj szüleivel egy fedél alatt kezdték meg a közös életüket. Ha így történt, akkor nagy szerepet játszott az anyós a menye életében – akitől a fiatalasszony ugyanúgy segítséget kérhetett akár édesanyjától, viszont a családi hierarchiában fölötte álló anyósa meg is szabhatta tetteit, viselkedését. Kapcsolatukat – és a családban lévő nők viszonyát – befolyásolta az anyós temperamentuma, de általában a menyecskét kevesebb jog és szórakozási lehetőség, ellenben több munka illette, mint a gazdasszony még hajadon lányait – például a többi női rokonnal ellentétben a menyecskék mezőgazdasági munkát is végeztek. A nagyszülőknek szintén szerepük volt a gyermeknevelésben, mivel a szülők rendszerint dolgoztak. Főként az anyai nagyanya segített lányának, amikor vigyázni kellett a kicsikre, illetve gyakran a szülésnél is jelen volt. A nagyszülő-unoka kapcsolatra természetesen kihatással volt, hogy együtt élnek-e nagycsaládként, az unoka neme, illetve hogy az öregszülő fiának vagy lányának gyermeke. A lánnyal az öreganyának szorosabb maradt általában a kapcsolata, viszont az öregapák a fiúunokákat becsülték jobban mint leendő örökösöket, szívesen meséltek nekik régi történeteket, énekeltek nótákat." ( A paraszti kultúra családzsánere - Forrás: https://mandadb.hu/cikk/1281082/A_paraszti_kultura_csaladzsanere)

Kompetencia

Évfolyam

Természettudományos és technikai

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Természettudományos és technikai

Általános

Cím

Szabó Pál: Millecentenárium [Informel ikon] (eredeti mű: festmény-kollázs /1996/ – prezentált mű: Szabó Pál festőművész: KRISZTOGRAM – Informel ikonok /képzőművészeti könyv/, szerk.: Balanyi Károly, kiadó: Kecskeméti Főiskola, Kecskemét, 2010)

Leírás

Szabó Pál festő- és grafikusművész, művésztanár Millecentenárium (1996) című festmény-kollázs alkotása a szakrális modern művészet rendhagyóan különleges, karizmatikus személyiségének szakmai életútját interpretáló és elemző-értelmező, gazdag képanyagot prezentáló képzőművészeti kötetben található, amely a Kecskeméti Főiskola vizuális alkotás-pedagógiai célú kiadványsorozata I. köteteként jelent meg. (Szabó Pál festőművész: Krisztogram – Informel ikonok /Vizuális alkotás-pedagógiai célú kiadványsorozat, I. kötet/; szerkesztő, grafikai tervező és szaklektor: Balanyi Károly; fotográfia: Balanyi Károly, Bahget Iskander, Szabó Áron; angol fordítás: Baloghné Poór Györgyi – német fordítás: Sági Norberta PhD /angol, német és magyar nyelvű/; írások /ajánlás, esszé, tanulmány, életrajz, interjú/: Dr. Beke László egyetemi tanár – a Műcsarnok főigazgatója, Beke Zsófia PhD művészettörténész, Bálványos Huba Munkácsy-díjas grafikusművész, Hemrik László – a Ludwig Múzeum igazgatója, Balanyi Károly Ferenczy-díjas zománcművész, Dobozi Eszter József Attila-díjas költő, Ifj. Gyergyádesz László művészettörténész, Szabó Pál művésztanár; kiadó intézmény: Kecskeméti Főiskola –Tanítóképző Főiskolai Kar; felelős kiadó: Dr. Hegedűs Gábor dékán; Kecskemét, 2010; ISBN: 978-963-7294-92-1) Az oktatási célból bemutatott műalkotást tartalmazó képzőművészeti könyv a MaNDA adatbázisában fellelhető, ingyenesen hozzáférhető és tanulmányozható. A kötetben megjelent informer ikonok Szabó Pál önálló kiállításán bemutatásra kerültek az 1999-es esztendő februárjában Budapesten, a MŰCSARNOK Dorottya utcai Galériájában, melyet Dr. Beke László főigazgató, művészettörténész nyitott meg a képzőművészetek iránt rajongók számára.

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Gonda Zoltán: Kalotaszegi madonna (olajfestmény, 2003)

Leírás

Gonda Zoltán festő- és grafikusművész Kalotaszegi madonna (2003) című olajfestményét a 2013-as esztendőben az alkotó 70. születésnapja tiszteletére rendezett, a grandiózus életművet gazdag képanyaggal prezentáló jubileumi kiállításon tekinthették meg a látogatók a debreceni Kölcsey Központ Bényi Árpád Termében. Gonda Zoltán képzőművész 1943-ban született Nyíregyházán. A négy gyermekes szegény családban szerzett ötvenes évekbeli élmények gondolkodásának alappilléreivé váltak. 1966-ban Debrecenben, majd 1973-ban Budapesten szerzett bölcsészdiplomát. A debreceni Képzőművészeti Körben végezte művészeti tanulmányait, ahol Félegyházi László, Menyhárt József és Bíró Lajos voltak a mesterei. Évekig Balassagyarmaton működött, számos európai, afrikai, ázsiai országban járt tanulmányúton. 1965-től rendszeresen szerepel csoportos és egyéni kiállításokon. Két évtizeden át csak grafikával foglalkozott, s hosszú csend után 1995-től kezdett el újra rendszeresen festeni: azóta több országos és külföldi kiállításon mutatkozott be festményeivel. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének, a Szolnoki Tisza Művésztelep alapító tagja. Szabadúszó alkotó, számos tipográfiai-művészeti munkát jegyez. „Hiszem, hogy aki új világot szeretne teremteni saját eszközeivel, hasznára lehet az emberiségnek – vallja Gonda Zoltán. S ebben a rövidke mondatban benne foglaltatik az alkotó ember vágya, de célkitűzése is. Ebben a hitben körvonalazza sajátos festői, grafikai arcélét, teremt újszerű látványvilágot, óhajt egy aprócska téglával hozzájárulni a nagy egészhez, az emberiség boldogulásához. Mert mit is csinál valójában Gonda Zoltán a művész és az ember? A két fogalmat akár ketté is választhatnám, az életmű érdekében ezt néha kénytelenek vagyunk megtenni. Esetünkben azonban – érzésem szerint – a művész úgy alkot, ahogyan világnézete, erkölcsi normái diktálják. Egyszóval önmagát adja mindabban, amit vizuálisan megfogalmaz. Művészként feldolgozza, absztrahálja, a gondolati szférába menekíti, majd sajátos eszközeivel összegzi és vizualizálja a látottakat. Mert Gonda Zoltán nem ábrázol, hanem érzelmei és tudatalattija erőteljes hömpölygésének engedelmeskedve, egyfajta állandó, nemes transzban alkot. 21. századi modern sámánként, az őselemek, föld, víz, levegő, s nem utolsósorban a tűz ihletésében, dinamikus ecsetvonásokkal ’pergeti meg’ sámándobként használatos festővásznát, új világot teremtve és újrateremtve. A pillanatnyi látvány csak ürügy számára: elindítja azt az érzelmektől fűtött gondolatsort, amely valóságfoszlányokba burkolt szín-foltokban vagy autonóm szín-játékokban ölt testet. Spontánul áradó, széles ívben hömpölygő szín-folyama valósággal feleselni látszik a gondosan megmunkált felületekkel. De nem ez az egyetlen, látszólagos ellentmondás Gonda alkotói módszerében. A művész gyakorta részleteire bontja a világot a szó átvitt, de legszorosabb értelmében is, elkészíti ennek a spontán, analizáló tevékenységnek a művészi térképét, hogy aztán az önállóan is értelmezhető mozaikkockákat egyetlen, nagyvonalú gesztussal átfogó kompozícióvá alakítsa. Erőteljesen emberközpontú festészet ez, még akkor is, ha az ember, vagy alkotásain keresztül keze nyoma konkrétan nem mindig fedezhető fel a munkákon. Alkotójuk emberszeretete, kifejezett kommunikációs vágya viszont minden esetben átsüt a festményeken, grafikákon.” (Németh Júlia művészeti író)

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Hazánk második legnagyobb zsinagógája - Szeged (Épült: Baumhorn Lipót építész tervei alapján 1900. augusztusától 1902. októberéig eklektikus stílusban.)

Leírás

A 'Szegedi Új Zsinagóga' belső terét a szakrális középpontra, az oltárra fókuszálva ábrázoló fekete-fehér, utólagos eljárással barnított fotográfiát, amely a szegedi Móra Ferenc Múzeum vizuális archívumában őrzött képeslap/levelezőlap címoldalán látható, Ifj. Divald Károly fényképész készítette 1906-ban. „Az új zsinagógát és közösségi székházat egy 1897-es pályázat alapján Baumhorn Lipót tervezhette meg. Az építő munka 1900. augusztusában indult és 1902. októberére fejeződött be. A monumentális 48.5 méter magas épületen a mór-szecessziós stíluson kívül bizánci hatást mutat a barokkos megjelenésű kupola csegelyekkel történt beillesztése. Belül az orgona feletti bordás kiképzés a gótikát, a karzattartó oszlopok a román stílust példázzák. A zsinagóga legszebb része a kupolabelső, amely a világot szimbolizálja. A négy márványoszlop feletti négy héber szó: a tóra, a tanulás és a jótékonyság gyakorlását jelenti, ami a zsidó vallás tanítása szerint az erkölcsi világot meghatározó tényezők. A kupoladob 24 oszlopa a nap 24 óráját, fölötte kék alapon a csipkebokor virágai a hitet jelképezik. A végtelen tér élménye fogalmazódik meg a kupola növényzetét jelző zöldes-barna díszítő sorától egyre sötétedő csillagos kék és üvegburkolatában. Középütt a csillagos ég, a Dávid csillaggal, körülötte a nap kivilágítható sugarai koronázzák meg az égboltot. Az üvegkupola és valamennyi ólomüveg ablak Roth Miksa alkotása. A frigyszekrény ajtaja az ősi frigyládához hasonlóan Nílusparti sittimfából készült, izsóp növényt ábrázoló pánt díszítéssel. A frigyszekrényben őrizzük a tórákat. Mózes öt könyvét, ami pergamenre van írva héber betűkkel. Ezekből olvasnak fel szombatonként és a zsidó ünnepeken az Istentiszteletek során. A frigyszekrény előtt áll a főkántor előimádkozó asztala, mögötte a szószék a főpapi prédikációhoz. A Frigyszekrény fölött függ a finomművű örökmécses, amit napelemek táplálnak. A főoltár alatt található a márvány tóraolvasó asztal, amiben elöl a jeruzsálemi márványból készült zárókő mögött őrizték a zsinagógaépítés terveit és leírását, de ez sajnos eltünt a Holocaust alatt. Az oltárhoz tartoznak még a menorák, a hét ágú gyertyatartók, melyek eloképei a Titus római császár által i.sz. 70-ben romba döntött jeruzsálemi szentélyben álltak. A középsők aranyozottak és féldrágakövekkel kirakottak. Az oltár fölött egy kis kupola magasodik, ami az épület kupolájának a leegyszerűsített mása. Mögötte található az orgona és a kórus helye. A templom belső díszítésében nagy szerepe volt Lőw Immanuel (1854-1944) főrabbinak, aki tanácsaival segítette az építészt, az oltárfal bibliai motívumainak, a falak és ablakok díszítésének megválasztásában. Az ólomüvegablakok - Róth Miksa alkotásai - a zsinagógai év eseményeit örökítik meg, a hétköznapoktól a szombaton és valamennyi zsidó ünneprol megemlékezve, azokat jelképezve. A főrabbi a magyar széppróza, a retorika, a folklór, a botanika, a zsidó hagyományok fáradhatatlan kutatója volt, 1927-től felsőházi képviselő, Szeged megbecsült személyisége. Die Flora der Juden című négykötetes munkáját (1926) az egész világ ismeri. Az orgonát Wegenstein C. Lipót temesvári orgonaépítő készítette, rekonstrukcióját a pécsi Orgonaépítő Manufaktúra Kft. végezte el 2000-2001-ben. Az orgona 2317 sípos, 42 regiszteres, 2 manuálos hangszer. A zsinagógában 1340 ülőhely van. Az építést a környezetszépítés követte, a csodás park kialakítása, amely a felavatásáig - 1903. május 19-ig - tartott. A hitközségi székház a zsinagógával egy időben épült fel. A zsinagóga rekonstrukció során elkészült a kupola, az orgona, jelenleg állami támogatással a tetőszerkezet, födém és díszítései megújítása folyik. Önkormányzati segítséggel megújítjuk a széksorokat, s készül a külső díszkivilágítás. Befejeződött a temető kerítésének kialakítása, megkezdődött a belső értékmegőrző munka. Megerősítettük Székházunk tetőszerkezetét, s pályázunk, illetve várjuk az adományokat a húsz fős Szeretetotthon, ötven-nyolcvan fős kosher konyha felújítására, a kihordásos étkeztetés bővítésére. Helyreállítottuk dísztermünket eredeti állapotába, amely őszi és téli időszakban méltán tölti be imatermi hivatását, ad helyet a kidusoknak, az oktatásnak és az öntevékeny kulturális csoportoknak. A 120 fős reprezentatív terem városi rendezvények, kiállítások méltó színhelye.” (in: http://www.zsinagoga.szeged.hu/hu/index.php?menupont=syn)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség