Általános

Cím

Eredetileg zománcolt, karcolt díszítésű stilizált öntött bronz corpus a XIII. századból - I.

Leírás

„A latinból itt maradt korpusz kifejezés legtöbb embernek a kereszténység legfontosabb jelképét, a keresztfán kiárt karral függő Jézus Krisztust jelenti. Használják ugyan még nyelvészeti és bútorasztalosi környezetben is, de mi most egy 3D-ben digitalizált bronz plasztikát vizsgálunk a Balatoni Múzeum gyűjteményéből, ezért ez utóbbiak nem érdekesek számunkra. Annál izgalmasabb „élete” lehetett viszont ennek a kis, 11,1 cm magas és 10,2 cm széles szobrocskának, ha valóban a 13. századból származik. Készítésének idejére anyagának összetételéből, stílusjegyeiből következtethetünk leginkább. Formáját tekintve ez a meglehetősen elnagyolt, az emberi test anatómiáját alig figyelembe vevő, meglehetősen szögletes és merev korpuszforma az 1200-as évek templomi és körmeneti keresztjein jelenik meg. A karok szinte derékszögben állnak a törzshöz képest, ami szintén a román kori keresztek jellegzetessége. Ugyancsak jellemző ezekre az alkotásokra az izomzat és az ágyékkötő jelzésszerű megjelenítése, ami ez esetben is valószínűleg bekarcolással történt a mintadarab elkészítésekor. A sorozatgyártás első fázisa ugyanis a mintadarab előállítása volt, amiről aztán öntőformát csináltak. A rézből és kevés ónból „vegyített” bronz egyik pozitív tulajdonsága a jól önthetőség volt, tehát a forró fém pontosan fel tudta venni az öntőforma vonalait. Egy ilyen sorozatban gyártott korpusz hát vizsgálatunk tárgya, ami méreteinél fogva talán egy egyházi ember nyakában, vagy még inkább falán függhetett két ponton a kereszt fájához rögzítve. Talán éppen a zalavári bencés monostor fémöntő műhelyében készült, ahonnan a környéket elláthatták az ilyen jellegű tárgyakkal. Mert a Szent István által 1019-ben alapított Zalavár gazdag monostor volt, éppen olyan impozáns, mint nagy nyugat európai társai. Elég csak alapjáig lerombolt bazilikájának méreteire gondolnunk, máris el tudjuk képzelni az Isten házát kiszolgáló, komplett gazdasági egységként működő monostor fejlettségét is. A bencés barátok, akik akkoriban is imádkoztak és dolgoztak, fenntarthattak egy kisebb kolostori fémöntő és kovácsműhelyt is. Amiben persze nem feltétlenül az ötvösművészet, a fémöntés minden csínját-bínját ismerő szakemberek dolgoztak, hanem egyszerű barátok, akik vélhetően nem hallottak az anatómiáról és írni és olvasni sem tudtak. Így aztán ne is akadjunk fenn azon, hogy a "vézna" testhez képest kicsit nagyra sikerült e korpuszon Jézus Krisztus orra.” (Pálffy Lajos: Krisztus nagy orral) http://mandarchiv.hu/cikk/3052/Krisztus_nagy_orral

Kompetencia

Évfolyam

Anyanyelvi kommunikáció

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Kiskunhalasi édesanya kicsi babájával [A paraszti kultúra családzsánere fotográfiai sorozat] – (archív fekete-fehér pozitív papírkép, ismeretlen alkotó, Kiskunhalas, XX. század eleje; Thorma János Múzeum – Fotótár, Kiskunhalas)

Leírás

A XX. század elején Kiskunhalason készült családi fotográfia (archív fekete-fehér pozitív papírkép), melynek szerzője/alkotója ismeretlen, évtizedek óta a kiskunhalasi Thorma János Múzeum gazdag fotográfiai gyűjteményének egyik darabja. A fénykép a múzeumban kutatási engedéllyel hozzáférhető és tanulmányozható, valamint a MaNDA adatbázisban egyaránt megtekinthető. "A család – néprajzi szempontból – a legkisebb társadalmi egység, tagjait vérségi és házassági kapcsolat fűzi össze. Eredetileg patriarchális rendszerű, azaz a rangidős férfi, a családfő rendelkezett a család ügyeiben és a vagyon felett. Létezik kis és nagy attól függően, hány generáció él egy fedél alatt, de a család kifejezés leggyakrabban a kiscsaládot jelöli, amely a szülők és a gyermekek közösségét jelenti. A családfő a legnagyobb hatalommal, tapasztalattal és tisztelettel bíró személy, rendszerint férfi volt a paraszti kultúra családfogalmában. A nagycsaládban gazda névvel illették, és minden vagyon felett ő rendelkezett, a gazdaság és a család életét ő irányította. A patriarchális berendezkedés már évezredek óta jellemző magyar tradíció, egykor a nomádpásztorkodásra és az állattenyésztésre való áttéréssel erősödhetett a férfiak szerepe, így az apajogúság. A férj egyik alapvető feladata a munkaszervezés és az irányítás volt, hiszen a családi munkából mindenki kivette a részét korának és nemének megfelelően. Az apa és a gyermek kapcsolata a családba fogadás szertartásával kezdődött, amikor az édesapa – illetve annak rokonai – jelképesen elismerték magukénak az újszülöttet, például a küszöbre helyezett gyermeket apja felvette, kalapját ráhelyezte vagy az istállóban lovára „felültette”. A fiúgyermek munkaképes koráig az apával nem volt meghatározó viszonyban, addig a család nőtagjai foglalkoztak vele. A kisfiú 6 esztendősen már libát őrizhetett az udvarban, majd a legelőn, később az apja tanította meg a munkára, azaz kapálni, kaszálni, majd általában 18 éves kora után együtt arattak. A kisgyermekek és a lányok, akik munkavégzés szempontjából nem voltak „hasznosak” a családon belül, az apa számára nem bírtak jelentőséggel, az anya feladata volt a róluk való gondoskodás. A férjnek volt nagyobb szava, a családi hierarchiában a feleség hozzá képest alárendelve állt, sokszor cselekedeteit és – például búcsúba, lakodalomba szóló – kimenőit is megszabta. Érdekes jelenség volt, és az alá-fölérendeltségi viszonyokat hangsúlyozta, hogy a feleségnek magáznia kellett az emberét, az asszony azonban tegező megszólítást kapott, illetve az utcán pár lépéssel lemaradva szabadott követnie a férjét. A paraszti társadalom követelményrendszere az asszonyok irányában szigorúbb volt egyébként is, bizonyos tulajdonságokat, például engedelmesség, szorgalom, takarékosság mint asszonyi erényt tartott fontosnak, sőt a testi fenyítés felett is gyakran szemet hunyt. Az asszony legfontosabb feladatai a házi és ház körüli munkák elvégzése volt: a főzés, a kenyér, a tejtermékek és a tojás biztosítása, a szárnyasok körüli teendők, illetve a család ruházkodásának és mosásának gondja, de a szövés, a varrás és a kelengye elkészítése is őt terhelte. Mindemellett a gyerekek nevelése és ellátása is a nőre hárult. Fogamzásgátlás hiányában a gyermek születése és halála mind természetes volt, az élet részét képezte, a gyermekhalál gyakori előfordulása miatt az édesanyával való kötődés is később bontakozott ki. Viszont mire a gyermek elérte a tizenéves kort, az asszony szerepe volt segíteni őt a párkeresésben és a házasság megvalósításában. Lányok esetében az anyával közös feladat volt a kelengye megvarrása. Az egykézés a 19. század derekán jelent meg bizonyos területeken, főként a Dél-Dunántúlon. A szülők tudatosan csupán egyetlen gyermeket vállaltak, amelynek fő oka a családi vagyon, illetve földtulajdon egyben tartása, a szegénység elkerülése volt. Mivel egyetlen utódról kellett csupán gondoskodni, ezért neki megpróbálták a lehető legtöbbet megadni, sőt túlzásba esve kényeztették, de az egykéző társadalmakra amúgy is jellemző volt a hivalkodás, a kifelé mutatott jómód. Az egykéző vidékeken a nőknek nagyobb presztízs jutott, hiszen sokszor a lánygyermek egyedüli örökösként egy egész vagyont kapott. Ez a szokás egy különös jelenséget hívott életre, a vőséget. Ha a lányok nem találtak vagyonban hozzájuk illő férjet, akkor egy szegényebb legényt választottak, aki a lány szülői házába költözött, és ott dolgozott apósa, anyósa hasznára, alárendelt, szinte cselédszerepben – a jövőbeli vagyon érdekében. A vő olykor kitörhetett a megalázó helyzetéből, ha jól dolgozott, idővel megbecsülték, illetve ha özvegységre jutott, az elhunyt asszony szülei ragaszkodtak hozzá főként a munkaereje miatt. A vőség szokása azért is volt rendhagyó, mert a fiatal házasok általában a férj szüleivel egy fedél alatt kezdték meg a közös életüket. Ha így történt, akkor nagy szerepet játszott az anyós a menye életében – akitől a fiatalasszony ugyanúgy segítséget kérhetett akár édesanyjától, viszont a családi hierarchiában fölötte álló anyósa meg is szabhatta tetteit, viselkedését. Kapcsolatukat – és a családban lévő nők viszonyát – befolyásolta az anyós temperamentuma, de általában a menyecskét kevesebb jog és szórakozási lehetőség, ellenben több munka illette, mint a gazdasszony még hajadon lányait – például a többi női rokonnal ellentétben a menyecskék mezőgazdasági munkát is végeztek. A nagyszülőknek szintén szerepük volt a gyermeknevelésben, mivel a szülők rendszerint dolgoztak. Főként az anyai nagyanya segített lányának, amikor vigyázni kellett a kicsikre, illetve gyakran a szülésnél is jelen volt. A nagyszülő-unoka kapcsolatra természetesen kihatással volt, hogy együtt élnek-e nagycsaládként, az unoka neme, illetve hogy az öregszülő fiának vagy lányának gyermeke. A lánnyal az öreganyának szorosabb maradt általában a kapcsolata, viszont az öregapák a fiúunokákat becsülték jobban mint leendő örökösöket, szívesen meséltek nekik régi történeteket, énekeltek nótákat." ( A paraszti kultúra családzsánere - Forrás: https://mandadb.hu/cikk/1281082/A_paraszti_kultura_csaladzsanere)

Kompetencia

Évfolyam

Természettudományos és technikai

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Természettudományos és technikai

Általános

Cím

Martyn Ferenc: Két egymás után haladó figura (eredeti mű: olajfestmény /1959/ – perzentált mű: színes képeslap /1980-as évek/)

Leírás

Martyn Ferenc festő- és grafikusművész Két egymás után haladó figura (1959) című absztrakt (nonfiguratív - konstruktivista - szürrealista) olajfestményét az 1980-as években e műről készült egyik színes képeslapon prezentáljuk, melyet 1983-tól a pécsi Dél-dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont Csorba Győző Könyvtára Helyismereti Osztályának Fotótárában őriznek. Martyn Ferenc (Kaposvár, 1899. június 10. – Pécs, 1986. április 10.): festő, grafikus, kerámikus, Munkácsy-díjas (1962), érdemes (1970) és kiváló művész (1978), Kossuth-díjas (1973). Rokona, Rippl-Rónai József házában eltöltött ifjú- és gyermekkora során ismerkedett meg először a francia szürrealizmussal, majd a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Vaszary János és Réti István mellett folytatott tanulmányokat. 1926-40 között Párizsban élt, kapcsolatba került a legújabb festészeti irányzatokkal, Chirico metafizikus szürrealizmusával, s 1933-ban csatlakozott az Abstraction-Création művészcsoporthoz. Részt vett kiállításaikon, szinte valamennyi európai országban megfordult. Magyarországon a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) csoport tagjává választotta, s 1929-ben az ő meghívásukra mutatkozott be a Tamás Galériában. 1939-re kialakult festői világa, amelynek alapja a síkban megoldott tér és mozgás, s a valóság elemeinek elvont, szublimált megjelenítése. Mindehhez a színek tisztasága, rendje és egymással kölcsönhatásban érvényesülő harmóniája járult. 1940-ben hazatért, s 1945-ben véglegesen Pécsett telepedett le. 1945 után egyik megalapítója volt a Galéria a Négy Világtájhoz nevű kiállítóhelyiség köré csoportosuló Elvont Művészek Csoportjának. Az 1940-es években európai iskolázottságú festményei mellett a modern magyar szobrászat első kísérleteit hozta létre, s átütő erejű grafikai sorozatát, A fasizmus szörnyetegeit. A háborút követően a nonfiguratív irányzatok egyik legfontosabb hazai képviselője és kiteljesítője volt. Művészetét a látvány és az emlék geometrikus, absztrakt formákban való megragadása jellemzi az élmény, a látottak erejének visszaadásával. Dinamizmus és a tiszta színek harsány harmóniája uralja képeit. Több irodalmi műhöz készített illusztrációt, illetve az írói gondolatot kísérő rajzot. Ezeken nem csupán egy-egy epizódot jelenít meg, hanem hiteles érzékletességgel láttatja a szereplőket is. Életművében az absztrakció és a valóságlátás nem szakad el egymástól. Természeti, tárgyi, emberi hivatkozások vannak jelen a képek rejtett világában. Egyrészről a szabadságvágy különböző szimbólumai, másrészről a magyar folklór és az antik mitológia elemei figyelhetők meg a rajzokon és festményeken. A pontos megfigyelésen alapuló ábrázolástól a konstruktív koncepciókon át a geometrikus és spontán absztrakciókig, a látvány, emlék, belső lényeg megragadásának minden rétegében otthonos - mind a festészet mind a rajzművészetet tekintve. Színvilága, formanyelve sokban merít a zenéből és napi kultúra rekvizitumaiból. A zene hangjait vonalakban és színekben élte át, számára a zene ritmust és harmóniát jelentett. Számos irodalmi remekmű kiváló illusztrátora. Plasztikával, kerámiával is foglalkozott. Martyn Ferenc polihisztor művész: korának teljességét igyekszik felfogni és kifejezni, a magyar avantgárd és absztrakt művészet emblematikus alakja.

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Zalaszentgróti műves fedeles ón serleg - céhpohár - kupa a XVIII. századból - I.

Leírás

Ón serleg: kerek talp, tárcsa alakú nodus, hengeres test. A kerek fedő kúposan tagolt, fogója váza alakú. XVIII. századi gyártmány. A zalaszentgróti közös céh (kovács, lakatos, bognár, pintér, asztalos, szűcs, szíjjártó, fazekas, kötélgyártó, nyereggyártó) használta, úgynevezett társ-pohár volt, amelyből a céh gyűlésein ittak. „Nem tudom, hogy pontosan mennyi folyadék fért ebbe a serlegbe, de biztosan több, mint egy liter. Így még az is előfordulhatott, hogy mivel a régi céhes világban az inasból legénnyé előlépő fiatalembernek háromszor, négyszer is ki kellett ürítenie ezt a méretes poharat, tehát egészen jó kedve kerekedhetett avatási ünnepségén. A pohár Zalaszentgrótról érkezett a Balaton Múzeum iparművészeti gyűjteményébe és a MaNDA 3D-s adatbázisában járhatjuk most körbe. A társpohár, vagy céhes serleg, kupa mostanra a múzeumok megbecsült darabja lett, de a céhek középkori világában a céhláda mellett a legnagyobb jelentőséggel bíró tárgy volt. Egyrészt alapanyagával, kimunkáltságával, díszítettségével reprezentálta a céh, és rajta keresztül tagjainak a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét, másrészt pedig a céhes összejövetelek legfontosabb kellékeként szerepelt. Ezt töltötték meg sörrel, vagy még inkább borral, amiből megfelelő szertartásossággal fogyaszthattak is az arra jogosultak. Akik mindenekelőtt a céhek vezetői, a mesterek voltak, de a társpohár fontos szerepet kapott a mesterré válás előtti szint elérésekor, a legénnyé avatási szertartásokon is. Amikor egyes leírások szerint többször is fenékig ürítvén a poharat, a leendő legénynek innia kellett a király, a helyi földesúr és a céhmester egészségére, majd pedig a céh fennmaradásáért is. (Hogy emellett az avatandó állta a saját és a jelenlevők étel és italfogyasztását is, az csak természetes, de töltenie is kellett és felügyelhetett a kiszolgálásra, az ételek minőségére is.) Zalaszentgrót, vagy régiesen Szent-Grót már a rómaiak idejében is lakott volt, vára 1299-ben, az Árpádok csillagának hanyatlásakor épült a Türje nemzetség jóvoltából. Mátyás alatt a hatalmaskodásra hajlamos, összeférhetetlen Hagymásy család fészkelte ide be magát, és egészen a kihalásukig, az 1650-es évekig birtokolták a települést és az erődítményt. Ami Kanizsa eleste után végvárrá lett és török portyáknak állta útját. A városka 1663-ban lett vásárlás útján gróf Batthyány Ádám tulajdona, és a Batthyányiak megérkeztével megkezdődött a település felvirágzása is. Míg a Hagymásy família a szomszédos nemesekkel, egyházi létesítményekkel való torzsalkodással, kisebb rablóhadjáratok szervezésével, majd a török elleni védekezéssel volt elfoglalva, addig Batthyány Ferenc gróf lecsapoltatta a település mocsarait, utcákat, hidakat építtetett és mindenekelőtt iparosokat telepített az 1776-ban már 143 házból álló városkába. A 3D-ben digitalizált, ónból készült társpohár minden bizonnyal a Batthyányiak idején betelepült iparosok, kovácsok és lakatosok, bognárok és pintérek, asztalosok, szűcsök és szíjártók, fazekasok, kötélverők, és nyergesek közös céhénél volt szolgálatban. Szép formái mellett dísztelensége is szembetűnő, aminek a céh viszonylagos szegénysége mellett más oka is lehet.” (Pálffy Lajos: Ebből többet is megivott, mielőtt legény lett) http://mandarchiv.hu/cikk/2759/Ebbol_tobbet_is_megivott_mielott_legeny_lett

Kompetencia

Évfolyam

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Fekete mázas gyertyamártó

Leírás

”Itt van megint egy olyan tudás, amire nem kíváncsi már senki: a gyertyamártogatás. Amit elsodort a modern világ, a 20. század, pedig évszázadok során művelték faluban, városon. Csak néhány szépen díszített kelléke maradt fenn, ezek közül most egy gyertyamártó edényt járhatunk körbe a túrkevei Finta Múzeum jóvoltából. Persze vannak szép számmal, akik még művelik, és az iskolák kézműves foglalkozásain is előfordul a gyertyamártás, de hol vannak már azok a családanyák, háziasszonyok, akiknek mondjuk a rétessütés (no nem a bolti réteslapok felhasználásával) mellett ideje van erre is. Mert régen ez is az ő dolguk volt, és akkor is hosszúra nyúltak az őszi, téli esték, valamivel világítani kellett. A nyitott ajtajú tűzhely adott ugyan némi fényt, és ott voltak a mécsesek is, vagy az Őrségben a „fokla”, a tartóba tett gyantás fenyőfaszilánk, de a fokla hamar leégett, a mécses meg többet kormolt, mint világított. Így a petróleumlámpa 19. századi elterjedéséig a gyertya mondható ideális világítóeszköznek, amit viaszból, faggyúból, vagy később paraffinból állítottak elő. Méghozzá két alapvető módszerrel, az öntéssel és a mártogatással. Míg az előbbinél a bádogból, vagy cserépből készült formába állított kanócra öntötték rá a felmelegített viaszt, vagy faggyút, addig a mártogatás már jóval több időt vett igénybe. Itt a kanócokat, vagy régiesen a gyertyák „belét”, egyszerre többet is, egy keretre függesztették, és mártogatták a felmelegített viaszt, vagy faggyút tartalmazó edénybe. Utóbbiból birka, vagy tehénfaggyút használtak, amit kiolvasztottak, vásznon átszűrtek és egyharmad forróvíz kétharmad faggyú arányban az általában hasáb alakú gyertyamártóba öntöttek. A bél, avagy kanóc általában lenfonalból készült, és minden mártogatásnál egy kicsivel több faggyú, vagy viasz tapadt rá. A műveletet egészen addig folytatták, míg a gyertya el nem érte a kellő vastagságot. Hogy aztán a legtöbbször cserépből formált tartójába kerüljön és barátságos fénye mellett összegyűljön este a család. Vagy a borpince mélyén a gazdák, hogy élvezzék fáradtságos munkájuk gyümölcsét.” (Pálffy Lajos: Ez asszonymunka volt) http://mandarchiv.hu/cikk/4761/Ez_asszonymunka_volt

Kompetencia

Évfolyam

Matematikai kompetencia

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség