Hegedüs László: Tájkép - Velence IV. (olajfestmény, 1979, sorszám: 343)
Leírás
Hegedüs László festőművész Tájkép - Velence IV. (1979) című olajfestménye 1990-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. Az alkotó 1920-ban született Budapesten. "Festő, grafikus. 1936-38 között az Aba Novák Vilmos Stúdióba járt, ahol Vaszary tanítványa volt, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett. 1945 után a Fókusz, illetve a Művész Galéria tulajdonosa. 1948-tól külföldön tevékenykedett: Ausztriában, Olaszországban, majd 1972-ig Ausztráliában. Ezután Londonban telepedett le, de többször látogatott Magyarországra. 1987 óta ismét Ausztráliában él. Egyéni tárlatai voltak vidéken (Szentes, Nyírbátor, Hatvan) és külföldön (Melbourne, Sydney, Brisbane, London), valamint csoportosak az Ernst Múzeumban, a Nemzeti Szalonban, Londonban, Melbourneben stb. Munkáit őrzik a Magyar Nemzeti Galériában, a Fővárosi Képtárban, a kaposvári Rippl Rónai Múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban, ausztráliai, párizsi, római, amerikai és angliai közgyűjteményekben. 1982-ben ötven festményét és harminc grafikáját a nyírbátori Báthory Múzeumnak ajándékozta." (in: http://www.kieselbach.hu/muvesz/hegedus-laszlo-_hegedus_-laszlo__9087) „Hegedüs László festőművész tájképfestészete senkivel össze nem hasonlítható helyet foglal el a magyar és az egyetemes művészetben. A világpolgár művész egyaránt otthonosan mozog a magyar vidéken, a földgolyó kontinenseinek hatalmas városaiban és legapróbb szigetein egyaránt. Művein az ember alkotta világ szublimálódik a végtelen természet tisztaságába és ősi ártatlanságába, az Univerzum harmóniájába. Képei végtelenül gazdag színárnyalatokat megjelenítő, bátor, lendületes ecsetvonásokkal ’poéta natus’-ként a plein air jegyében megalkotott, ökonomikus remekművek. A művész leginkább szűrt fényben, a kora hajnali derengésben vagy a lebukó nap fényében igyekszik megörökíteni a körülötte lévő világ egy szegmentumát. Expresszív lírai impresszionista ábrázolásmódjába szürrealisztikus elemek ötvöződnek. Az általa ábrázolt témát gyakran sikerül kiszabadítania a nyugati kultúrát rabságban tartó centrális perspektíva hálójából, s a kompozíció a kitágított, a kiterített, olykor a fordított perspektíva törvényszerűségeinek jegyében szerveződik. A távol-keleti kultúrák ideológiája és világábrázolása, meditatív képalkotása nagy hatást gyakorolt Hegedüs László művészetére. Műalkotásai nem a pillanatnyi látványt rögzítik, hanem az éppen aktuálisan vizuálisan megragadhatóból kidesztillált időtlen, örökkévaló, létfilozófiai mélységű érzelmi-gondolati struktúrát fogalmazzák meg a legautentikusabb vizuális önkifejezés, a festészet nyelvén. Hegedüs Zoltán nem pusztán érzelmek és hangulatok festője, hanem a pillanatnyi mulandó látványban a Világmindenség attribútumait, valamint a Részben mindig az Egészet kereső és megjeleníteni igyekvő festőművész, pillanatnyi képi impressziókból az időtlen Ontológiai Szubsztancia aranymosója, a természeti fények pazar játékának tanúja és krónikása, a színek és fények zenésze. Tájképei lélekkondicionáló, gyógyító meditációs források és objektumok, melyek kiszabadítanak a nyugati kultúra patologikus lineáris idejének fogságából, s szakrális idődimenziókba emelnek.” (kobzosBBL)
Martyn Ferenc: Berzsenyi Dániel és Dukai Takách [Takács] Zsuzsa eljegyzési lapja (eredeti grafika - vegyes technika, Berzsenyi Emlékkönyv illusztráció, 1976)
Leírás
Martyn Ferenc festő- és grafikusművész Berzsenyi Dániel és Dukai Takách [Takács] Zsuzsa eljegyzési lapja című vegyes technikával készített grafikája 1971-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. A grafikai alkotás több évtizedes alkotói tevékenység során született szerves kollekció eleme, amely a magyar felvilágosodás legendás alakja, Berzsenyi Dániel születése kétszázadik évfordulója tiszteletére a költő életrajzi dokumentumainak eddigi legteljesebb gyűjteményeként megjelenő Berzsenyi Emlékkönyv (szerk.: Dr. Merényi Oszkár, Kaposvár - Szombathely, 1976) írásos anyagának illusztrációjaként került publikálásra. Martyn Ferenc (Kaposvár, 1899. jún. 10. – Pécs, 1986. ápr. 10.): festő, grafikus, kerámikus, Munkácsy-díjas (1962), érdemes (1970) és kiváló művész (1978), Kossuth-díjas (1973). Rokona, Rippl-Rónai József házában eltöltött ifjú- és gyermekkora során ismerkedett meg először a francia szürrealizmussal, majd a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Vaszary János és Réti István mellett folytatott tanulmányokat. 1926-40 között Párizsban élt, kapcsolatba került a legújabb festészeti irányzatokkal, Chirico metafizikus szürrealizmusával, s 1933-ban csatlakozott az Abstraction-Création művészcsoporthoz. Részt vett kiállításaikon, szinte valamennyi európai országban megfordult. Magyarországon a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) csoport tagjává választotta, s 1929-ben az ő meghívásukra mutatkozott be a Tamás Galériában. 1939-re kialakult festői világa, amelynek alapja a síkban megoldott tér és mozgás, s a valóság elemeinek elvont, szublimált megjelenítése. Mindehhez a színek tisztasága, rendje és egymással kölcsönhatásban érvényesülő harmóniája járult. 1940-ben hazatért, s 1945-ben véglegesen Pécsett telepedett le. 1945 után egyik megalapítója volt a Galéria a Négy Világtájhoz nevű kiállítóhelyiség köré csoportosuló Elvont Művészek Csoportjának. Az 1940-es években európai iskolázottságú festményei mellett a modern magyar szobrászat első kísérleteit hozta létre, s átütő erejű grafikai sorozatát, A fasizmus szörnyetegeit. A háborút követően a nonfiguratív irányzatok egyik legfontosabb hazai képviselője és kiteljesítője volt. Művészetét a látvány és az emlék geometrikus, absztrakt formákban való megragadása jellemzi az élmény, a látottak erejének visszaadásával. Dinamizmus és a tiszta színek harsány harmóniája uralja képeit. Több irodalmi műhöz készített illusztrációt, illetve az írói gondolatot kísérő rajzot. Ezeken nem csupán egy-egy epizódot jelenít meg, hanem hiteles érzékletességgel láttatja a szereplőket is. Életművében az absztrakció és a valóságlátás nem szakad el egymástól. Természeti, tárgyi, emberi hivatkozások vannak jelen a képek rejtett világában. Egyrészről a szabadságvágy különböző szimbólumai, másrészről a magyar folklór és az antik mitológia elemei figyelhetők meg a rajzokon és festményeken. A pontos megfigyelésen alapuló ábrázolástól a konstruktív koncepciókon át a geometrikus és spontán absztrakciókig, a látvány, emlék, belső lényeg megragadásának minden rétegében otthonos - mind a festészet mind a rajzművészetet tekintve. Színvilága, formanyelve sokban merít a zenéből és napi kultúra rekvizitumaiból. A zene hangjait vonalakban és színekben élte át, számára a zene ritmust és harmóniát jelentett. Számos irodalmi remekmű kiváló illusztrátora. Plasztikával, kerámiával is foglalkozott. Martyn Ferenc polihisztor művész: korának teljességét igyekszik felfogni és kifejezni, a magyar avantgárd és absztrakt művészet emblematikus alakja.
Veress Géza festő- és grafikusművész Jósvafői táj (1960 körül) című olajfestménye 1977-től a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum Néprajzi Gyűjteményében található. Veress Géza iparos nagycsalád első gyermekeként született 1899. július 9-én Hajdúböszörményben. Iskoláit szülővárosában kezdte, nyaranta Maghy Zoltánnal festegetett a Városerdőn. Rövid ideig a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, Csók István és Glatz Oszkár tanítványa volt. Tanulmányait az I. világháború szakítja meg: 1917-ben a fronton szolgált, harcolt Udinében, és sebesülten került Velencébe. Meghatározó élményei közé tartozik az ugyancsak katonai rajzolóként, fronttudósítóként működő Mednyánszkyval való találkozása, és Piave mellett szövődött ismeretsége Vaszary Jánossal. Ekkor döbbent rá Veress, hogy a grafitnak mily döntő szerepe van a művészi ábrázolásban. Orosz hadifogságba került, ahonnan 1921-ben szabadult. 1924-29 között nagy utazásokat tett Törökországban és Afrikában, sőt eljutott Singapore-ba is. Közben állandóan vázlatozott tussal, akvarellel, diófapáccal. Kelet hétköznapjairól humoros, éles megfigyelésről tanúskodó akvarell sorozatot készített. Hazatérve Debrecenben telepedett le, kapcsolatát azonban megőrizte szülőhazájával, Hajdúböszörménnyel. A 30-as években freskókat készített a görögkatolikus templomban, előzőleg, 1929-ben pedig átfestette Káplár Miklós homlokzati festményét (Madonna gyermekkel). A harmincas-negyvenes években számtalan görögkatolikus templomban készített freskókat (mennyezeti freskó, 1931, Nyitrass, görögkatolikus templom) és ikonosztázion képeket (olajképek, 1940, Létavértes, görögkatolikus templom). A II. világháborúban ugyancsak katonai szolgálatot teljesített, ismét megsebesült, végül amerikai fogságba esett. A háborút a családja épségben átvészelte, de mindenük odaveszett, hazatérése után a semmiből kellett új életet kezdeniük. A hozzátartozók szeretete és a művészi önkifejezés belső kényszere harmóniát és hatalmas erőt adott számára. Nyarait a Tisza- és Bodrog-parton, Mádon, Tarcalon, Tokajban, Veresmarton töltötte, számtalan ékes tájképe őrzi természeti élményeit. Legszebbek párás tiszai napfelkeltéi és zempléni hegyrészletei. 1950-1961 között a debreceni Képzőművészeti Iskolában tanított, majd a megyei Képzőművészeti Munkacsoport vezetőjeként tevékenykedett. 1950-től több országos kiállításon vett részt. 1936-ban Varsóban tüntették ki, 1948-ban Petőfi-díjjal jutalmazták, 1952-ben ’Galambot hímző lány’ című olajfestményéért Munkácsy-díjat kapott. Tagja volt a Műpártoló Egyesületnek. 1970. szeptember 18-án Debrecenben bekövetkezett halála után 60 alkotása a Hajdúsági Múzeumba került. Sokrétű életműve a képzőművészet majd minden területére kiterjed. A sokszorosító grafikák közül a linót művelte. Főleg alföldi, ritkábban hegyaljai, hegyvidéki tájakat és figurális alkotásokat, naturalista portrékat, munkajeleneteket festett. Erős líraisággal átszőtt táj- és életképei a természet és a hagyományos paraszti kultúra, a népi mesterségek és a korabeli ipari munkások iránti őszinte szeretetéről vallanak. „Rendkívül karizmatikus jelenség volt, nagy mókamester és varázslatos mesélő. Háborús élmények a szórakoztató svejki fajtából a felnőtteknek, nekünk, gyerekeknek meg igazi, órákig tartó mesék, amelyeket abban a pillanatban talált ki és soha nem voltak unalmasak. Áradt belőle az emberség, a jóindulat, a türelem, a segítőkészség, aki ismerte szerette. Amikor festett, rajzolt hirtelen valahogy minden elcsendesedett körülötte, az elmélyültség teremtette végtelen nyugalom vette körül.” (Veress Géza unokája)
Kisnemesi címer: Héthy család (Gömör-Kishont vármegye, Hét község; forrás: XIX. század vége; Faggyas István grafikusművész tusrajza, 1987)
Leírás
A történelmi Gömör-Kishont vármegyei Hét községbeli kisnemesi rangú Héthy család címere Dr. Faggyas István (1912-2007) kiváló néprajzkutató, helytörténész és grafikusművész tusrajza. A polihisztor társadalomkutató és művész monográfiát/tanulmánykötetet írt szűkebb-tágabb szülőföldje kisnemesi családjairól, melynek hiteles, dokumentum értékű képanyagát (kisnemesi címerek és címerképek, kisnemesi kúriák és lakóházak) saját maga rajzolta. Az Alsószuha környéki kisnemesek című könyv a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének kiadványaként, a Gömör Néprajza sorozat XVI. köteteként jelent meg Dr. Ujváry Zoltán tanszékvezető egyetemi professzor szerkesztésében (Debrecen, 1988). A MaNDA adatbázisában megtalálható és tanulmányozható e napjainkban már kuriózumnak tekinthető néprajzi monográfia. „Életem nagy adományának tekintem, hogy megismerhettem. Nemcsak az azonos gondolkodás és szellemiség köt össze bennünket, hanem a szeretett gömöri szülőföldhöz való hűséges ragaszkodásunk is. Faggyas Istvánt egy kisded falu, Kelemér adta Gömörnek. Egy tölgyet, amely ott sarjadt és amelynek gyökerei ma is éltető erőt nyújtanak a sok-sok évgyűrűjű lombos fának. A kedves, szeretett falu, ahol Tompa Mihály szellemisége adott inspirációt, nemcsak az elődök emlékét jelenti, hanem azt a forrást, amely munkáit táplálja.” (Dr. Ujváry Zoltán) „E tanulmányomat a téma alaposabb feltárásának szükségességét jelző írásnak tekintem, mivel a régmúlt korokra vonatkozóan csak a komplex kutatás tud további adatokat felszínre hozni. A nemességről sok közlés látott már napvilágot, hogy csak a legfontosabbak közül Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, I- XIII. köt. Pest, 1857- 1868., Csergheő Géza: Wappenbuch des Adels von Ungarn... I- VII. köt. Nürnberg, 1885 - 1892. és Mocsáry Lajos: A régi magyar nemes. Budapest, 1889. munkáját említsem. Természetszerűleg a Gömörre vonatkozó művekben, pl. Borovszky Sámuel (szerk.): Gömör-Kishont vármegye. Budapest, é.n., Ila Bálint: Gömör megye. I. köt. Budapest, 1976. nagyszámú utalást és adatot találunk. Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemesi családai. I- II. köt. Kolozsvár, 1909. munkájában az összes gömöri nemesi családot felsorolja. A jelenkorra vonatkozóan a nemesi hagyományok is már csak emléktöredékekben élnek, miután a nemesi közösségnek alakító társadalmi szerepe régóta megszűnt. A kisnemesség – előjogainak megszűnése után is – féltékenyen vigyázott a régi szokások betartására és hosszabb időn át arra is, hogy a régi jobbágy családokkal ne keveredjenek. A tőkés gazdálkodás kibontakozásának különböző eseményei és következményei, a kisnemesi közösségek e védekező jogszokás jellegét is hiábavalóvá tette, s csupán a rokonsági kapcsolatok magyarázatára csökevényesedett néhány öregember emlékezetében. Az új osztálypolitikai vonatkozások szerint alakultak az eredetileg rokonsági jellegű összejövetelek is, mint a keresztelő, lakodalom, temetés, névnap. A kisnemesség, mint társadalmi réteg, a szükségszerűen bekövetkezett teljes jelentőségvesztés ellenére is megérdemli múltjának kutatását. Mind a Sajó- és a Szuha-völgyi, mind más volt kisnemesi falvakban, ahol lakóinak múltjára vonatkozó adatok még összegyűjthetők, s ilyen anyag elérhető, hozzásegít a kisnemesi múlt kutatásán át más vidékekkel való egykori kapcsolatainak tisztázásához, tájékoztat a magyar népi kultúra alaprétegéről, s különösen a szokásvilág területén nyújthat értékes magyarázatot.” (Dr. Faggyas István)
Trizs – Zsidó temető: IV. számú sírkő (Veres András: Aggtelek környéki zsidó temetők /fotográfiai gyűjtemény/, 1996, képazonosító: CZ 0610)
Leírás
Veres András feltétlen imperativus által vezérelve több éven keresztül fényképezte és következetes pontossággal dokumentálta az Aggtelek környéki elhagyott, az emberi gyarlóság és a természet által rohamosan pusztuló zsidó temetőket. A Trizs – Zsidó temető: IV. számú sírkő című/tárgyú fekete-fehér pozitív fotográfia jogtulajdonosa a szerző és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága (Jósvafő). „A vidéki zsidóságot a soá alatt szinte teljesen elpusztították. Intézményei is az enyészeté lettek. Az eltűnt (lerombolt, leégett) zsinagógák képét szerencsés esetben egy-egy képeslap, magánfotó, esetleg publikáció őrzi. Megsemmisültek a hitközségi irattárak, elvesztek a magániratok, fényképek. A zsidó üzleteket, lakásokat átalakították. A legtöbb vidéki településen már semmi nem emlékeztet arra, hogy ott valaha zsidók éltek, jelentős zsidó közösségek, melynek tagjai a város, a falu gazdasági, társadalmi és kulturális életében fontos szerepet játszottak. Ami megmaradt belőlük, az a temető. Már ahol megmaradt. A közösségek elpusztításával ugyanis az sem maradt, aki a temetőket gondozza, a sírokat látogassa. Pedig a halottakról való gondoskodás a zsidó vallás egyik legfontosabb parancsa. Egészen a közelmúltig Magyarországon közel másfélezer olyan zsidó temetőt jegyeztek, mely az elmúlt hatvan évben a hitközségek felszámolása miatt gondozatlanul vált a természet és a rongálók martalékává. A gránitköveket elhordták, a területet gyom, cserjék, fák nőtték be, a kerítéseknek nyomát sem látni… A holokauszt 50. évfordulóján néhány önkormányzat vagy helyi közösség figyelme a zsidó temetők felé fordult, kigazolták, esetleg be is kerítették, egy-két helyen ma is gondozzák. Néhány zsidó és civil alapítvány azt a célt tűzte ki, hogy helyreállítanak zsidó temetőket, ami természetesen pénzkérdés is, de nem kizárólagosan… A vidéki hitközségek irattárai többnyire megsemmisültek a soá alatt… Az adott település zsidó lakosságára nagyon fontos adatbázist jelentenek a temetők adatai, melyek jól kiegészíthetők a halotti anyakönyvek adataival, a gyászjelentésekkel és a parcellakönyvekkel. S ha a temetők adataihoz hozzáadjuk a deportáltak listáit, szinte teljes adatbázishoz juthatunk. Ha fel akarjuk idézni ezt az egykor volt világot, a falusi, kisvárosi zsidók életét, támaszkodhatunk a zsidó és nem zsidó visszaemlékezőkre. A soát túlélők többsége azonban Budapestre vagy nagyvárosokba költözött, felkutatásuk sem egyszerű feladat, nem beszélve arról, hogy lassan elhalnak. A 20. század első felének a falu hagyományait feltáró néprajzi, szociográfiai falukutató irodalomból a vidéki zsidóság kimaradt. A korabeli zsidóság tudományos leírása, zenei, művészeti feldolgozása nem történt meg. Talán csak Szabolcsi Bence és néhány tudós rabbi néprajzi leírásai jelentenek kivételt. A megmaradt – nem kirabolt – zsidó temetők két vonatkozásban szolgálhatják eredeti funkciójuktól eltérően a zsidóságot: 1. Adataik rögzítésével forrásmentést végzünk, s így azok felhasználhatók lesznek a helytörténet kutatásában. 2. Helyszínei lehetnek azoknak a megemlékezéseknek, amelyek nem kizárólagosan csak a holokausztnak, hanem az egykor ott élt zsidó közösségeknek, személyeknek állítanak emléket… Következtethetünk a temetők adataiból a halálokokra, járványokra, gyermekhalandóságra. Rekonstruálhatjuk a chevratagokat (legtöbbször külön helyük van a temetőben), a hitközségi elöljárókat, hisz a tisztségük sokszor fel van tüntetve a sírkövön. Vizsgálhatjuk a kövek formáját, díszítményeit. Ezek alapján a lévita és kohanita származásúakat találhatjuk meg. A halahikus idézetek kultúrtörténeti és vallástörténeti tanulságokat hordozhatnak. Abszolút fontos forrásai a családfakutatásnak… Az adott település kiemelkedő zsidó származású polgárainak a sírjai lehetőséget adnak a helybeli pedagógusoknak, hogy helytörténeti séta keretében tanítványaikkal felkeressék a temetőt. Helyszíne lehet a zsidó temető a holokauszt-megemlékezéseknek.” (in: Balázs Edit: Mi maradt a vidéki zsidóságból? /részlet/, Fórum Társadalomtudományi Szemle, Budapest, 2011/4)
_.png)
