Vajszínű szaruból készült, ovális sótartó, karcolt díszítéssel; stilizált tölgyfa előtt szarvas. Két oldalán egy-egy virágágyon ülő bagoly. Az egyik alatt évszám (1911). Barnára lakkozott fedelét két domborúan faragott, szárral és levéllel ellátott margaréta díszíti. A fedél élén körbefutó, kifaragott borsónyi pontok. A hívóképeken látható szaru sótartó Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói című kiadványban szerepel, a könyv jelen példánya a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum gyűjteményének darabja. / „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Okkerszínű szaruból készült, ovális alakú sótartó, díszítménye karcolt. Egyik oldalán két egymásba fonódó, stilizált fa, rajta két szembeforduló madár. A fa alatt vaddisznó. Másik oldalán cserépből kinövő, stilizált virág, két oldalán egy-egy madár. Két végén egy-egy stilizált virág. Fedelén ovális keretben domborúan kifaragott betyáralak, gatyában, kabátban: fején kalap, vállán puska. A hívóképeken látható szaru sótartó Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói című kiadványban szerepel, a könyv jelen példánya a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum gyűjteményének darabja. / „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
A sótartó egyik oldalán vágtató lovon huszár ül, fején csákó, vállán puska, oldalán kardhüvely. Magasra emelt jobb kezében kardot tart, bal kezével a szárat fogja. A lovas mellett rá feltekintő kutya szalad. Balról stilizált virágminta, jobbra pálmaszerű fa. Másik oldalán kiterített farktollú páva, csőrében stilizált, nagy virágot tart, amely a páva fölé és mögé kanyarodva a felület nagy részét kitölti. A sok levéllel teletűzdelt, hosszú szárról helyenként tulipánok és más virágok nőnek ki. Egyik végét geometrikus karcolások díszítik, a másik végén karcolt felirat és évszám: MATOK FERENC 1895 BE. A díszítményeket és a feliratot választóvízzel színezte a készítő. Fedele domborúan kifaragott, stilizált fák közt futó szarvast ábrázol. A hívóképeken látható szaru sótartó Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói című kiadványban szerepel, a könyv jelen példánya a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum gyűjteményének darabja. / „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Egyik oldalán négy, a két végén három-három, összesen tíz betyáralak sorakozik. A nagybajuszú betyárok tollas, keskeny karimájú kalapot, nagygombos, szélesgallérú dolmányt, ráncolt gatyát és csizmát viselnek. Vállukon kétcsövű puska. Közöttük évszám: 1899. Másik oldalán a háttérben, három betyár áll. A jobb oldalon egy betyár kis legénykét emel magához, aki dolmányt és pantallót visel. Feje fedetlen. Előttük két pandur térdel összetett kézzel, mintegy kegyelemért könyörögve. Az alakok dolmányát, kalapját és csizmáját korommal feketére dörzsölte a készítő. A hívóképeken látható szaru sótartó Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói című kiadványban szerepel, a könyv jelen példánya a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum gyűjteményének darabja. „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Fehéres-szürkés szaruból készült, ovális alakú. Díszítménye karcolt. Alsó szegélyén kis háromszögek sorozata, amelyek szalagként futják körül. Felső szegélyén hasonló szalag félkörökkel. A két szalag közt egyik oldalon stilizált tölgy- és olajfa ággal körülvett, koronás magyar címer, mellette stilizált virágok és egy szarvas. A másik oldal figurális díszítménye két jelenetet ábrázol. Az egyiken pandúr fog el egy betyárt. A betyár dolmányt, zsinóros nadrágot, csizmát visel; fején kalap. Bal kezében puskát tart és nyújtja a pandúrnak. Jobbjában fokos van. A pandúr kincstári kabátot, nadrágot, cipőt visel, derekán öv tölténytáskával; vállán szuronyos puska, fején kakastollas kalap. Jobb kezével nyúl a puskáért. A másik jelenet mulatozó férfit (betyárt?) ábrázol. Dolmányt, gatyát, csizmát visel; fején kalap. Jobbjával az asztalon álló kancsóért nyúl. Mellette álló nő hasonló kancsóval kínálja. A nő mellett furulyázó férfi áll. A két jelenet közt nincs szerves kapcsolat, ennek ellenére együvé is tartozhatnak. Fedelén domborúan faragott, stilizált tulipán van, szárán párosan elhelyezett levelekkel. A hívóképeken látható szaru sótartó (első 4 felvétel) Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói című kiadványban szerepel, a könyv jelen példánya a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum gyűjteményének darabja.„A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
