Karcolt, stilizált virág- és figurális díszítésű szaru sótartó, csipkézett keretben „Lázi Mihályé 890" felirattal. Feneke keményfából készült. A 3D-ben digitalizált tárgy a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének részét képezi. „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Szaru sótartó (első két felvétel) karcolt, virágmintás díszítéssel, egyik végén csipkézett bevágással. „Péter Kun 1858” felirat olvasható rajta. A Bükkaranyosról származó tárgy a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének darabja. „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)Földrajzi vonatkozás
A hívóképen egy 3D-ben digitalizált, 1900 körüli, ökörszarvból készült sótartót látunk, a túrkevei Finta Múzeum gyűjteményének része. Díszítetlen. Alja fából készült, dugója hiányzik. „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
A hívóképen egy 3D-ben digitalizált, 1920-as évekbeli ökörszarvból készült sótartót látunk, a túrkevei Finta Múzeum gyűjteményének része. Díszítetlen, alja és dugója fából készült. „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Szaru sótartó (első két felvétel), fa fenéklappal, fémrátétes kapcsos fedéllel. Oldalán karcolt díszítés nyoma. A Túrkevéről származó tárgy a Finta Múzeum gyűjteményének darabja. // „A sótartó (szaru sótartó, sóstülök) a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonka kúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. (…) A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel és spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
