Általános

Cím

Gonda Zoltán: Megsebzett angyal (olajfestmény, 2012)

Leírás

Gonda Zoltán festő- és grafikusművész Megsebzett angyal (2012) című olajfestményét a 2013-as esztendőben az alkotó 70. születésnapja tiszteletére rendezett, a grandiózus életművet gazdag képanyaggal prezentáló jubileumi kiállításon tekinthették meg a látogatók a debreceni Kölcsey Központ Bényi Árpád Termében. Gonda Zoltán képzőművész 1943-ban született Nyíregyházán. A négy gyermekes szegény családban szerzett ötvenes évekbeli élmények gondolkodásának alappilléreivé váltak. 1966-ban Debrecenben, majd 1973-ban Budapesten szerzett bölcsészdiplomát. A debreceni Képzőművészeti Körben végezte művészeti tanulmányait, ahol Félegyházi László, Menyhárt József és Bíró Lajos voltak a mesterei. Évekig Balassagyarmaton működött, számos európai, afrikai, ázsiai országban járt tanulmányúton. 1965-től rendszeresen szerepel csoportos és egyéni kiállításokon. Két évtizeden át csak grafikával foglalkozott, s hosszú csend után 1995-től kezdett el újra rendszeresen festeni: azóta több országos és külföldi kiállításon mutatkozott be festményeivel. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének, a Szolnoki Tisza Művésztelep alapító tagja. Szabadúszó alkotó, számos tipográfiai-művészeti munkát jegyez. „Hiszem, hogy aki új világot szeretne teremteni saját eszközeivel, hasznára lehet az emberiségnek – vallja Gonda Zoltán. S ebben a rövidke mondatban benne foglaltatik az alkotó ember vágya, de célkitűzése is. Ebben a hitben körvonalazza sajátos festői, grafikai arcélét, teremt újszerű látványvilágot, óhajt egy aprócska téglával hozzájárulni a nagy egészhez, az emberiség boldogulásához. Mert mit is csinál valójában Gonda Zoltán a művész és az ember? A két fogalmat akár ketté is választhatnám, az életmű érdekében ezt néha kénytelenek vagyunk megtenni. Esetünkben azonban – érzésem szerint – a művész úgy alkot, ahogyan világnézete, erkölcsi normái diktálják. Egyszóval önmagát adja mindabban, amit vizuálisan megfogalmaz. Művészként feldolgozza, absztrahálja, a gondolati szférába menekíti, majd sajátos eszközeivel összegzi és vizualizálja a látottakat. Mert Gonda Zoltán nem ábrázol, hanem érzelmei és tudatalattija erőteljes hömpölygésének engedelmeskedve, egyfajta állandó, nemes transzban alkot. 21. századi modern sámánként, az őselemek, föld, víz, levegő, s nem utolsósorban a tűz ihletésében, dinamikus ecsetvonásokkal ’pergeti meg’ sámándobként használatos festővásznát, új világot teremtve és újrateremtve. A pillanatnyi látvány csak ürügy számára: elindítja azt az érzelmektől fűtött gondolatsort, amely valóságfoszlányokba burkolt szín-foltokban vagy autonóm szín-játékokban ölt testet. Spontánul áradó, széles ívben hömpölygő szín-folyama valósággal feleselni látszik a gondosan megmunkált felületekkel. De nem ez az egyetlen, látszólagos ellentmondás Gonda alkotói módszerében. A művész gyakorta részleteire bontja a világot a szó átvitt, de legszorosabb értelmében is, elkészíti ennek a spontán, analizáló tevékenységnek a művészi térképét, hogy aztán az önállóan is értelmezhető mozaikkockákat egyetlen, nagyvonalú gesztussal átfogó kompozícióvá alakítsa. Erőteljesen emberközpontú festészet ez, még akkor is, ha az ember, vagy alkotásain keresztül keze nyoma konkrétan nem mindig fedezhető fel a munkákon. Alkotójuk emberszeretete, kifejezett kommunikációs vágya viszont minden esetben átsüt a festményeken, grafikákon.” (Németh Júlia művészeti író)

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Kisnemesi címer: Ujváry család (Gömör-Kishont vármegye, Hét község; forrás: XIX. század vége; Faggyas István grafikusművész tusrajza, 1987)

Leírás

A történelmi Gömör-Kishont vármegyei Hét községbeli kisnemesi rangú Ujváry család címere Dr. Faggyas István (1912-2007) kiváló néprajzkutató, helytörténész és grafikusművész tusrajza. A polihisztor társadalomkutató és művész monográfiát/tanulmánykötetet írt szűkebb-tágabb szülőföldje kisnemesi családjairól, melynek hiteles, dokumentum értékű képanyagát (kisnemesi címerek és címerképek, kisnemesi kúriák és lakóházak) saját maga rajzolta. Az Alsószuha környéki kisnemesek című könyv a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének kiadványaként, a Gömör Néprajza sorozat XVI. köteteként jelent meg Dr. Ujváry Zoltán tanszékvezető egyetemi professzor szerkesztésében (Debrecen, 1988). A MaNDA adatbázisában megtalálható és tanulmányozható e napjainkban már kuriózumnak tekinthető néprajzi monográfia. „Életem nagy adományának tekintem, hogy megismerhettem. Nemcsak az azonos gondolkodás és szellemiség köt össze bennünket, hanem a szeretett gömöri szülőföldhöz való hűséges ragaszkodásunk is. Faggyas Istvánt egy kisded falu, Kelemér adta Gömörnek. Egy tölgyet, amely ott sarjadt és amelynek gyökerei ma is éltető erőt nyújtanak a sok-sok évgyűrűjű lombos fának. A kedves, szeretett falu, ahol Tompa Mihály szellemisége adott inspirációt, nemcsak az elődök emlékét jelenti, hanem azt a forrást, amely munkáit táplálja.” (Dr. Ujváry Zoltán) „E tanulmányomat a téma alaposabb feltárásának szükségességét jelző írásnak tekintem, mivel a régmúlt korokra vonatkozóan csak a komplex kutatás tud további adatokat felszínre hozni. A nemességről sok közlés látott már napvilágot, hogy csak a legfontosabbak közül Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, I- XIII. köt. Pest, 1857- 1868., Csergheő Géza: Wappenbuch des Adels von Ungarn... I- VII. köt. Nürnberg, 1885 - 1892. és Mocsáry Lajos: A régi magyar nemes. Budapest, 1889. munkáját említsem. Természetszerűleg a Gömörre vonatkozó művekben, pl. Borovszky Sámuel (szerk.): Gömör-Kishont vármegye. Budapest, é.n., Ila Bálint: Gömör megye. I. köt. Budapest, 1976. nagyszámú utalást és adatot találunk. Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemesi családai. I- II. köt. Kolozsvár, 1909. munkájában az összes gömöri nemesi családot felsorolja. A jelenkorra vonatkozóan a nemesi hagyományok is már csak emléktöredékekben élnek, miután a nemesi közösségnek alakító társadalmi szerepe régóta megszűnt. A kisnemesség – előjogainak megszűnése után is – féltékenyen vigyázott a régi szokások betartására és hosszabb időn át arra is, hogy a régi jobbágy családokkal ne keveredjenek. A tőkés gazdálkodás kibontakozásának különböző eseményei és következményei, a kisnemesi közösségek e védekező jogszokás jellegét is hiábavalóvá tette, s csupán a rokonsági kapcsolatok magyarázatára csökevényesedett néhány öregember emlékezetében. Az új osztálypolitikai vonatkozások szerint alakultak az eredetileg rokonsági jellegű összejövetelek is, mint a keresztelő, lakodalom, temetés, névnap. A kisnemesség, mint társadalmi réteg, a szükségszerűen bekövetkezett teljes jelentőségvesztés ellenére is megérdemli múltjának kutatását. Mind a Sajó- és a Szuha-völgyi, mind más volt kisnemesi falvakban, ahol lakóinak múltjára vonatkozó adatok még összegyűjthetők, s ilyen anyag elérhető, hozzásegít a kisnemesi múlt kutatásán át más vidékekkel való egykori kapcsolatainak tisztázásához, tájékoztat a magyar népi kultúra alaprétegéről, s különösen a szokásvilág területén nyújthat értékes magyarázatot.” (Dr. Faggyas István)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Várvölgyi késő bronzkori öntött tokos bronz balta (Nagy-Lázárhegy, Kr. e. X-IX. század) - I.

Leírás

„Hogy milyen népek lakták a bronzkorban a keszthelyi fennsík keleti részét, és hogy hogyan nevezték magukat, azt nem lehet tudni. Az biztos, hogy egykoron tokos bronzbaltákat használtak, legalábbis ilyeneket fordított ki a földből Várvölgyön Müller Róbert régész ásója 2005-ben. A keszthelyi Balatoni Múzeum munkatársainak jóvoltából most egy ilyen eszközt is tanulmányozhatunk 3D-ben a MaNDA adatbázisában. Várvölgyet Zsid néven 1121-ben említik az oklevelek, a honfoglalás előtt pedig sokféle nép megfordulhatott erre. A település viszonylagos rejtettsége és védhetősége vonzó lehetett a békés termelőmunkát végző nációk számára. A falu eme kiváló adottságait talán az is jelzi valahol, hogy szép gótikus templomának tornyában maradt meg az ország legöregebb, 1525-ből származó harangja. Amit természetesen bronzból öntöttek, mint ahogyan azt a tokos baltát is, amit a Dunántúl legnagyobb későbronzkori magaslati településének feltárása alatt találtak a várvölgyi Nagy-Lázárhegyen. A leletek többsége (hét mázsa kerámia és 80 kiló bronztárgy) az urnamezős kultúra idejéből, a i.e. 10. és 9. századból származik. Ugyanitt ebből az időszakból tekintélyes mennyiségű őrlőkő is a felszínre került, ami ismét csak a békésebb életmódra utalhat. De ehhez is szükség volt különféle eszközökre, például baltákra, amit a közösség, ha megvoltak a feltételek, saját maga állított elő, ha pedig nem volt szaktudás, vagy nyersanyag, akkor kereskedelem útján szereztek be, talán éppen terményekért cserébe. Az 1000 lakosú bronzkori Várvögyön a leletek szerint elég sokan értettek a bronzművességhez, ami azért nem volt olyan nagy tudomány, lévén a réz és ón ötvözetéből összeálló bronz jól munkálható, önthető fém. Amit az ókori keleten már a 4. évezredtől használtak eszköz- és fegyverkészítésre, Magyarország területén pedig kb. i.e. 1700 - i.e. 1300 között terjedtek el azok a baltatípusok, amilyeneket a várvölgyi öntőemberek is elő tudtak állítani. Ezek a „tokos balták” üregesek voltak, ebbe az üregbe illesztették bele a nyelet úgy, hogy maga a nyél a fa egy oldalsó ága volt, ami beleszorult a „tokba”. Így a bronz baltafej az erőhatások miatt minden fejszecsapásra csak jobban rászorult a nyélre, de az öntvény végén lévő fül is a rögzítést szolgálhatta. A tokos balták változatos méretben készültek és egy másik nyéllel vésőként is dolgozhattak velük a bronzkori mesteremberek. A közösség leginkább baltaként használta a jól élezhető és nem rozsdásodó termékeket, amik jellemző módon ebben az időszakban értékesebbek voltak, mint a kezdetleges vasöntvények. A most 3D-ben is tanulmányozható baltafej a korszak egyszerű díszeit hordja, kisebb öntési hibát is megfigyelhetünk rajta, de minden bizonnyal jól szolgálta gazdáját a béke napjaiban, vagy éppen egy a fennsíkra vezető útra épített torlasznál kialakuló összecsapásban.” (Pálffy Lajos: Milyen is az a tokos balta?) http://mandarchiv.hu/cikk/4547/Milyen_is_az_a_tokos_balta

Kompetencia

Évfolyam

Matematikai kompetencia

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Digitális kompetencia

Általános

Cím

Szögliget – Zsidó temető: III. számú sírkő (Veres András: Aggtelek környéki zsidó temetők /fotográfiai gyűjtemény/, 1993, képazonosító: CT4354)

Leírás

Veres András feltétlen imperativus által vezérelve több éven keresztül fényképezte és következetes pontossággal dokumentálta az Aggtelek környéki elhagyott, az emberi gyarlóság és a természet által rohamosan pusztuló zsidó temetőket. A Szögliget – Zsidó temető: III. számú sírkő című/tárgyú fekete-fehér pozitív fotográfia jogtulajdonosa a szerző és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága (Jósvafő). „A vidéki zsidóságot a soá alatt szinte teljesen elpusztították. Intézményei is az enyészeté lettek. Az eltűnt (lerombolt, leégett) zsinagógák képét szerencsés esetben egy-egy képeslap, magánfotó, esetleg publikáció őrzi. Megsemmisültek a hitközségi irattárak, elvesztek a magániratok, fényképek. A zsidó üzleteket, lakásokat átalakították. A legtöbb vidéki településen már semmi nem emlékeztet arra, hogy ott valaha zsidók éltek, jelentős zsidó közösségek, melynek tagjai a város, a falu gazdasági, társadalmi és kulturális életében fontos szerepet játszottak. Ami megmaradt belőlük, az a temető. Már ahol megmaradt. A közösségek elpusztításával ugyanis az sem maradt, aki a temetőket gondozza, a sírokat látogassa. Pedig a halottakról való gondoskodás a zsidó vallás egyik legfontosabb parancsa. Egészen a közelmúltig Magyarországon közel másfélezer olyan zsidó temetőt jegyeztek, mely az elmúlt hatvan évben a hitközségek felszámolása miatt gondozatlanul vált a természet és a rongálók martalékává. A gránitköveket elhordták, a területet gyom, cserjék, fák nőtték be, a kerítéseknek nyomát sem látni… A holokauszt 50. évfordulóján néhány önkormányzat vagy helyi közösség figyelme a zsidó temetők felé fordult, kigazolták, esetleg be is kerítették, egy-két helyen ma is gondozzák. Néhány zsidó és civil alapítvány azt a célt tűzte ki, hogy helyreállítanak zsidó temetőket, ami természetesen pénzkérdés is, de nem kizárólagosan… A vidéki hitközségek irattárai többnyire megsemmisültek a soá alatt… Az adott település zsidó lakosságára nagyon fontos adatbázist jelentenek a temetők adatai, melyek jól kiegészíthetők a halotti anyakönyvek adataival, a gyászjelentésekkel és a parcellakönyvekkel. S ha a temetők adataihoz hozzáadjuk a deportáltak listáit, szinte teljes adatbázishoz juthatunk. Ha fel akarjuk idézni ezt az egykor volt világot, a falusi, kisvárosi zsidók életét, támaszkodhatunk a zsidó és nem zsidó visszaemlékezőkre. A soát túlélők többsége azonban Budapestre vagy nagyvárosokba költözött, felkutatásuk sem egyszerű feladat, nem beszélve arról, hogy lassan elhalnak. A 20. század első felének a falu hagyományait feltáró néprajzi, szociográfiai falukutató irodalomból a vidéki zsidóság kimaradt. A korabeli zsidóság tudományos leírása, zenei, művészeti feldolgozása nem történt meg. Talán csak Szabolcsi Bence és néhány tudós rabbi néprajzi leírásai jelentenek kivételt. A megmaradt – nem kirabolt – zsidó temetők két vonatkozásban szolgálhatják eredeti funkciójuktól eltérően a zsidóságot: 1. Adataik rögzítésével forrásmentést végzünk, s így azok felhasználhatók lesznek a helytörténet kutatásában. 2. Helyszínei lehetnek azoknak a megemlékezéseknek, amelyek nem kizárólagosan csak a holokausztnak, hanem az egykor ott élt zsidó közösségeknek, személyeknek állítanak emléket… Következtethetünk a temetők adataiból a halálokokra, járványokra, gyermekhalandóságra. Rekonstruálhatjuk a chevratagokat (legtöbbször külön helyük van a temetőben), a hitközségi elöljárókat, hisz a tisztségük sokszor fel van tüntetve a sírkövön. Vizsgálhatjuk a kövek formáját, díszítményeit. Ezek alapján a lévita és kohanita származásúakat találhatjuk meg. A halahikus idézetek kultúrtörténeti és vallástörténeti tanulságokat hordozhatnak. Abszolút fontos forrásai a családfakutatásnak… Az adott település kiemelkedő zsidó származású polgárainak a sírjai lehetőséget adnak a helybeli pedagógusoknak, hogy helytörténeti séta keretében tanítványaikkal felkeressék a temetőt. Helyszíne lehet a zsidó temető a holokauszt-megemlékezéseknek.” (in: Balázs Edit: Mi maradt a vidéki zsidóságból? /részlet/, Fórum Társadalomtudományi Szemle, Budapest, 2011/4)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Ámos Imre: A háború áldozata (vegyes technika /aquarell, tinta, tus/, 1943)

Leírás

Ámos Imre festő- és grafikusművész A háború áldozata (1943) című, vegyes technikával készített festményét a 2007-es esztendőben az alkotó születésének századik évfordulója tiszteletére rendezett, az Antal–Lusztig Gyűjtemény gazdag képanyagával prezentáló centenáriumi emlékkiállításon tekinthették meg a látogatók a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban (2007. december 7 – 2008. február 17.). A második világháború poklában fiatalon mártírhalált szenvedett zsidó nemzetiségű művész munkáiból a Modem több mint százötvenet állított ki, köztük olyan műveket is, főleg grafikákat, melyek eddig még nem szerepeltek kiállításokon. A debreceni tárlat az Antal–Lusztig Gyűjtemény anyagát bemutató sorozat újabb állomása volt. A kiállításhoz készült 48 oldalas, angol-magyar nyelvű színes katalógusban a reprodukciók mellett olvasható Gulyás Gábor művészettörténész és filozófus esszéje, valamint megtalálható a kiállításon szereplő műalkotások jegyzéke. (Ámos Imre kiállítása – Sors és szellem, szerk.: Gulyás Gábor, Magányos Kiadó, Debrecen, 2008) Ámos Imre (Nagykálló, 1907. dec. 7. – Ohrruf, Németo., 1944 v. 1945): festő. Felesége Anna Margit festőművész. 1927-től 1929-ig a bp.-i műegy.-en, 1929–35-ben a Képzőművészeti Főisk.-n tanult, ahol Rudnay Gyula tanítványa volt. 1931-ben állított ki először a Szinyei Társ. Tavaszi Szalonjában, itt 1933-ban dicsérő elismerést, 1934-ben Álmodó asszonyok c. képével első díjat nyert. 1935-ben feleségével együtt kollektív kiállítása volt az Ernst Múz.-ban. Ebben az évben a Lipótvárosi Kaszinó Ruszt-díját kapta és a Munkácsy Céh tagja lett. 1936-ban a Képzőművészek Új Társasága (KUT) választotta tagjává. Ez időtől kezdve nyaranta Szentendrén dolgozott. 1937-ben tanulmányúton volt Párizsban, ahol kapcsolatba került Chagall-lal. 1938-ban a Nemzeti Szalon tagja lett. 1940-től 1944-ig kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos a Délvidéken, majd a K-i harctéren, 1944 nyarán Németo.-ban, feltehetően szászo.-i táborban pusztult el. Emlékkiállítása volt 1958-ban az MNG-ben, majd Szegeden, Pécsett és Győrben. Kezdetben a posztimpresszionizmus képviselője. Rippl-Rónai József és Berény Róbert hatott rá, a 30-as évek közepétől Chagall hatására az álomszerű, asszociatív jelenítés jellemzi (Öreg templomszolga a mennyországra gondol; Álom a medvetáncoltatóról stb.). A II. világháború alatt megrázó látomásokban számolt be tragikus élményeiről (Sötét idők sorozat; Menekülő, Háború stb.). – Irod. M. Abonyi Arany: Mártír művészek emlékezete (Szabad Műv., 1947); B. Haulisch Lenke: Á. I. (MNG emlékkiáll. katalógusa, Bp., 1958); Á. I. naplója (Magvető Almanach I. Bp., 1964); Haulisch Lenke: Á. I. (Bp., 1966.)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség