Keményfából faragott borotvatok farkasfogazással és tulipános motívummal díszített elfordítható fedéllel, oldalán évszám. A Hejőkeresztúrról származó darab a kaposvári a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének része. A borotvatok/borotvatartó „fából faragott és gyakran díszített, borotva(kések) tárolására szolgáló eszköz. Régibb formája hasáb alakú kihúzható fedéllel. (…) Múzeumaink a 18. sz. derekáról őrzik legrégibb példányait. Újabb formái egyik végükön faszeggel rögzítettek, egy vagy több részből állnak, félrefordítható fedéllel vannak ellátva. Fedelüket gyakran úgy szerkesztik, hogy csak akkor nyitható ki, ha valamelyik részét elmozdítják. Készítőik között mesterembereket, falusi fúró-faragókat és pásztorokat egyformán találunk. A legrégibb, kihúzható fedelűek díszítése főként vésett, ékrovásos mértanias formákból (fűrészfogak, rozetták stb.) áll. A félrefordítható fedelűeket ékrovással, karcolt díszítéssel, spanyolozással, vésett díszítéssel készítették, domború faragással, néhány esetben ólmozással, csontmunkával díszítették. A karcolt, spanyolozott és domborúra faragott borotvatokok készítésében a dunántúli pásztorok jeleskedtek. Díszítményeik között a mértanias szegélydíszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást (pl. betyár és mátkája), a hazafias és vallási jelképeket egyformán megtaláljuk. Az Alföldön váltak gyakorivá a könyv alakú borotvatokok oldalt vagy hosszanti irányban egyik vagy mindkét lapján kihúzható, egy vagy két fedéllel, karcolt, festett, ritkán spanyolviasszal színezett díszítéssel. Ezeknek a könyv alakú borotvatokoknak egyikében-másikában a borotválkozáshoz szükséges ecset, szappan és bajuszpedrő számára is van hely.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Karcolással díszített, spanyolozott, fa borotvatok, fedőlapján címer, női portré és évszám: 1891. Oldalán felirat: Csorba János emléke. A Sátoraljaújhelyről származó darab, a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének részét képezi. A borotvatok/borotvatartó „fából faragott és gyakran díszített, borotva(kések) tárolására szolgáló eszköz. Régibb formája hasáb alakú kihúzható fedéllel. (…) Múzeumaink a 18. sz. derekáról őrzik legrégibb példányait. Újabb formái egyik végükön faszeggel rögzítettek, egy vagy több részből állnak, félrefordítható fedéllel vannak ellátva. Fedelüket gyakran úgy szerkesztik, hogy csak akkor nyitható ki, ha valamelyik részét elmozdítják. Készítőik között mesterembereket, falusi fúró-faragókat és pásztorokat egyformán találunk. A legrégibb, kihúzható fedelűek díszítése főként vésett, ékrovásos mértanias formákból (fűrészfogak, rozetták stb.) áll. A félrefordítható fedelűeket ékrovással, karcolt díszítéssel, spanyolozással, vésett díszítéssel készítették, domború faragással, néhány esetben ólmozással, csontmunkával díszítették. A karcolt, spanyolozott és domborúra faragott borotvatokok készítésében a dunántúli pásztorok jeleskedtek. Díszítményeik között a mértanias szegélydíszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást, a hazafias és vallási jelképeket egyformán megtaláljuk. Az Alföldön váltak gyakorivá a könyv alakú borotvatokok oldalt vagy hosszanti irányban egyik vagy mindkét lapján kihúzható, egy vagy két fedéllel, karcolt, festett, ritkán spanyolviasszal színezett díszítéssel. Ezeknek a könyv alakú borotvatokoknak egyikében-másikában a borotválkozáshoz szükséges ecset, szappan és bajuszpedrő számára is van hely.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Keményfából készült, hosszúkás, patkó alakú, becsúsztatható fedéllel, a fedél kivételével karcolt, illetve faragott díszítéssel ellátva. A Cserépváraljáról származó borotvatok a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének részét képezi. A borotvatok/borotvatartó „fából faragott és gyakran díszített, borotva(kések) tárolására szolgáló eszköz. Régibb formája hasáb alakú kihúzható fedéllel. (…) Múzeumaink a 18. sz. derekáról őrzik legrégibb példányait. Újabb formái egyik végükön faszeggel rögzítettek, egy vagy több részből állnak, félrefordítható fedéllel vannak ellátva. Fedelüket gyakran úgy szerkesztik, hogy csak akkor nyitható ki, ha valamelyik részét elmozdítják. Készítőik között mesterembereket, falusi fúró-faragókat és pásztorokat egyformán találunk. A legrégibb, kihúzható fedelűek díszítése főként vésett, ékrovásos mértanias formákból (fűrészfogak, rozetták stb.) áll. A félrefordítható fedelűeket ékrovással, karcolt díszítéssel, spanyolozással, vésett díszítéssel készítették, domború faragással, néhány esetben ólmozással, csontmunkával díszítették. A karcolt, spanyolozott és domborúra faragott borotvatokok készítésében a dunántúli pásztorok jeleskedtek. Díszítményeik között a mértanias szegélydíszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást, a hazafias és vallási jelképeket egyformán megtaláljuk. Az Alföldön váltak gyakorivá a könyv alakú borotvatokok oldalt vagy hosszanti irányban egyik vagy mindkét lapján kihúzható, egy vagy két fedéllel, karcolt, festett, ritkán spanyolviasszal színezett díszítéssel. Ezeknek a könyv alakú borotvatokoknak egyikében-másikában a borotválkozáshoz szükséges ecset, szappan és bajuszpedrő számára is van hely.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
A képen látható, virág- és galambmotívummal díszített tükrös a budapesti Hagyományok Házában található. „A tükrös (tükörfa, tarisznyás tükörfa, zsebtükörfa) négyzet, téglalap, kör, ritkábban ovális alakú, levehető fedéllel ellátott, kézbevaló, lapos fadobozka, amelynek a fedele alatt – gyakran mindkét lapján – tükröt helyeznek el. A fedél ráhelyezésének módjai különbözőek. A négyzet, téglalap és ovális alakú tükrösre a fedél két oldalán síneken rácsúsztatható. A kör alakú fedelén kis csapok vannak, amelyek a tükröt tartó alji részben kiképzett vájatokba helyezve elfordíthatók. A régebbi tárgyakat spanyolozással, karcolással díszítették, világos színű fából – mint pl. juharfa, kecskerágófa – faragták, a domború faragáshoz a vadkörtefát és a szilvafát választották. Ezek a tükrösök voltaképpen a későbbi zsebtükrök elődjei voltak, s különösen akkor lett nagy keletjük e borotválkozáshoz használt tükröknek, amikor a pásztorok között is elterjedt (…) a pödört bajusz divatja. A legtöbb tükrös alapjában egy kis mélyedést is találunk a bajuszpedrő számára. A tükrös a dunántúli pásztorok körében a 19. sz. első felében terjedt el. Az idősebb pásztorok kétféle tükröst emlegettek: egyiket a zsebben, a másikat a tarisznyában hordták, innen ered a két elnevezés. A legrégibb darabok az 1830-as évekből őrződtek meg. A korai példányok az 1840-es évekből valók, s ezek általában négyzet alakúak, oldalukon kihúzható fedéllel. (…) Ezeken és a későbbi dunántúli tükrösökön gyakran találkozunk a betyár alakjával, s mellette a pásztoréletből vett jeleneteket, továbbá virágábrázolást stb. is találunk.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
Szilvafából faragott csanak. Fogója levélformát mintáz. Körben vésett, tulipános, bimbós, szimmetrikus virágtövek O P monogrammal és 1932-es évszámmal. A Rudabányácskáról származó csanak a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének darabja. „A csanak egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivócsanak, pásztorcsanak, ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb.” Korai formáit szinte az ősidőktől fogva ismerjük. Használatát a pásztorok és a vadászok őrizték meg legtovább (olyan) mindennapi eszközként, melyet rendszerint maguk is faragtak. „Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk; a formáknak, a díszítőtechnikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. (…) A legrégibb példányok díszítőtechnikája a vésett díszítés és a spanyolozás, a későbbieké a domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.) (…) A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak.” (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)
