Hosszított, kanálformájú, széles fogójú, felső nyílása alatt körben szögletes háromszögvonalakkal díszített csanak Miskolc-Görömbölyről, a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének részét képezi. A „csanak egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivócsanak, pásztorcsanak, ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb.” Korai formáit szinte az ősidőktől fogva ismerjük, használatát a pásztorok és a vadászok őrizték meg legtovább mindennapi eszközként, melyet gyakran maguk faragtak. „Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk, a formáknak, a díszítő technikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. (…) A legrégibb példányok díszítőtechnikája a vésett díszítés és a spanyolozás, a későbbieké a domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.) (…) A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak.”
Pusztai tájban erős napsütésben álló nagy kalapú juhász képe derékig. Bal kezében hosszú, kampós bot (juhászkampó), pipázik. Ingujja feltűrve, mellényén két gombolás nyitva. Bő, korcos gatyáját fekete öv szorítja le, melyen elöl egy bőrerszény függ. Káplár Miklós öreg juhászt ábrázoló festménye a kecskeméti Katona József Múzeum gyűjteményének darabja. „Káplár Miklós (1886–1935) a hajdúböszörményi kisparasztok, pásztorok leszármazottja, aki szinte beleszületett a Hortobágy tág horizontú világába Hajdúböszörményben. 1886-ban még nagyon is hagyományos világ volt ez. A hamar árvaságra jutott gyerek nem is tehetett mást, mint idősebb testvére példáját követte: cifraszűrét, szabad legénységét is megirigyelve 13 évesen kiszegődött a pusztára gulyás-, majd csikósbojtárnak és így maga is megélte ennek az életformának minden nyűgét, nyomorúságát, embert próbáló és embert nyomorító szorítását. Ezt az életet csak 4 évig bírta, olyan reumát kapott, hogy leesett a lábáról. 23 éves korában döbbent rá, hogy tartalmasabb életet, más sorsot kell próbálnia. A hortobágyi pásztorévek után a már mészáros mesterséget tanult férfi munkát keresve rója a pesti utcákat, amikor egy alkalommal a Szépművészeti Múzeumba lépve egy Piombo kép előtt éri a felismerés: festenie kell. E pillanattól s e gondolattól nincs többé nyugalma. Anyagot, eszközöket, festéket vásárol és festeni kezd. Nem sok sikerrel. Rájön, hogy ez így kevés. Irányítókat keres, akiktől megtanulhatja a mesterség alapjait. Ismert, jónevű művészeknek mutatja meg képeit, kik felismerve tehetségét pártfogásukba veszik, majd beiratkozik a képzőművészeti főiskolára. Négy éven keresztül nappal rajzol és fest a főiskolán, éjszaka pincér vagy rakodómunkás. 1916–20 között végzi el az akadémiát, és 34 évesen már tudja, hogy mit kell tennie: visszamegy Hajdúböszörménybe, a Hortobágyra. A későn indulók hihetetlen szorgalmával, akaratával keres művészkapcsolatokat és mecenatúrát, miközben napi gondokkal küzd, aprópénzre váltva munkáját képpel fizet egy vacsoráért, a szállásért. Káplár önérzetlenséggel, küldetéstudattal formálja önmagát és teszi képessé művészi értékek teremtésére. Ez a tudat adja belső tartását, fűti akaraterejét, erősíti mind jobban azt a meggyőződést, hogy olyan feladatot kell megoldania, amire nincs predesztináltabb ember, mint ő. Ösztönös ráérzéssel és biztos ítélettel válogatja ki azokat a motívumokat, amelyek karakterisztikusak, jellemzőek, jelentéshordozóak e szűkebb hazáról. 1921-et mutat a naptár, de a böszörményi kiállítása még mindig nem azt hozta számára, amit igazán szeretne, nem találja helyét otthon. Pestre jár vissza, és legfőbb pártfogójánál, Rippl-Rónai Józsefnél bújik meg Kaposváron, akivel több közös kiállításon is bemutatkozik Hajdúböszörményben (1925. jan.) és Hajdúnánáson (1925) Medgyessy Ferenccel és Maghy Zoltánnal kiegészülve. 1928-as Nemzeti Szalonbeli kiállítása az első fővárosi kiállítása volt. Ugyanebben az évben Maghy Zoltánnal közösen kiköltözik a Hortobágyra, ahol a Déri múzeum kérésére néprajzi gyűjtést is végzett, botok, pipák díszítéseiről készít rajzokat, illusztrációkat. Káplár az igazi magyar művészet megteremtésére vonatkozó, programadó kijelentését 1931-ben tette meg, amikor a Nemzeti Szalonba, egy közös kiállításra 76 hortobágyi képét vitte fel. Igaz, ő itt a Hortobágyon dolgozó művészek együttes bemutatkozását tervezte, de ebből nem lett semmi. A kiállítás után Szentendrére hívják alkotni, de ő ismét visszatér a Hortobágyra. Az itt készülő képekből vándorkiállítást szerveztek. 1933-ban Hajdúböszörményben és Hajdúnánáson, 1934-ben Hajdúdorogon és 1934-ben Budapesten állított ki, ahol három hortobágyi képét is megvásárolta az állam (a Földművelésügyi Minisztérium és a Szépművészeti Múzeum).” (Forrás: https://hajdusagimuzeum.hu/kaplar-miklos-emlekhaz/)
A kiskunhalasi Thorma János Múzeum gyűjteményében található felvétel Káplár Miklós egy Tóth Lajos nevezetű gulyást ábrázoló festményéről készült a hajdúböszörményi festőművészek alkotásaiból 1966-ban rendezett kiállítás alkalmával. „Káplár Miklós (1886–1935) a hajdúböszörményi kisparasztok, pásztorok leszármazottja, aki szinte beleszületett a Hortobágy tág horizontú világába Hajdúböszörményben. 1886-ban még nagyon is hagyományos világ volt ez. A hamar árvaságra jutott gyerek nem is tehetett mást, mint idősebb testvére példáját követte: cifraszűrét, szabad legénységét is megirigyelve 13 évesen kiszegődött a pusztára gulyás-, majd csikósbojtárnak és így maga is megélte ennek az életformának minden nyűgét, nyomorúságát, embert próbáló és embert nyomorító szorítását. Ezt az életet csak 4 évig bírta, olyan reumát kapott, hogy leesett a lábáról. 23 éves korában döbbent rá, hogy tartalmasabb életet, más sorsot kell próbálnia. A hortobágyi pásztorévek után a már mészáros mesterséget tanult férfi munkát keresve rója a pesti utcákat, amikor egy alkalommal a Szépművészeti Múzeumba lépve egy Piombo kép előtt éri a felismerés: festenie kell. E pillanattól s e gondolattól nincs többé nyugalma. Anyagot, eszközöket, festéket vásárol és festeni kezd. Nem sok sikerrel. Rájön, hogy ez így kevés. Irányítókat keres, akiktől megtanulhatja a mesterség alapjait. Ismert, jónevű művészeknek mutatja meg képeit, kik felismerve tehetségét pártfogásukba veszik, majd beiratkozik a képzőművészeti főiskolára. Négy éven keresztül nappal rajzol és fest a főiskolán, éjszaka pincér vagy rakodómunkás. 1916–20 között végzi el az akadémiát, és 34 évesen már tudja, hogy mit kell tennie: visszamegy Hajdúböszörménybe, a Hortobágyra. A későn indulók hihetetlen szorgalmával, akaratával keres művészkapcsolatokat és mecenatúrát, miközben napi gondokkal küzd, aprópénzre váltva munkáját képpel fizet egy vacsoráért, a szállásért. Káplár önérzetlenséggel, küldetéstudattal formálja önmagát és teszi képessé művészi értékek teremtésére. Ez a tudat adja belső tartását, fűti akaraterejét, erősíti mind jobban azt a meggyőződést, hogy olyan feladatot kell megoldania, amire nincs predesztináltabb ember, mint ő. Ösztönös ráérzéssel és biztos ítélettel válogatja ki azokat a motívumokat, amelyek karakterisztikusak, jellemzőek, jelentéshordozóak e szűkebb hazáról. 1921-et mutat a naptár, de a böszörményi kiállítása még mindig nem azt hozta számára, amit igazán szeretne, nem találja helyét otthon. Pestre jár vissza, és legfőbb pártfogójánál, Rippl-Rónai Józsefnél bújik meg Kaposváron, akivel több közös kiállításon is bemutatkozik Hajdúböszörményben (1925. jan.) és Hajdúnánáson (1925) Medgyessy Ferenccel és Maghy Zoltánnal kiegészülve. 1928-as Nemzeti Szalonbeli kiállítása az első fővárosi kiállítása volt. Ugyanebben az évben Maghy Zoltánnal közösen kiköltözik a Hortobágyra, ahol a Déri múzeum kérésére néprajzi gyűjtést is végzett, botok, pipák díszítéseiről készít rajzokat, illusztrációkat. Káplár az igazi magyar művészet megteremtésére vonatkozó, programadó kijelentését 1931-ben tette meg, amikor a Nemzeti Szalonba, egy közös kiállításra 76 hortobágyi képét vitte fel. Igaz, ő itt a Hortobágyon dolgozó művészek együttes bemutatkozását tervezte, de ebből nem lett semmi. A kiállítás után Szentendrére hívják alkotni, de ő ismét visszatér a Hortobágyra. Az itt készülő képekből vándorkiállítást szerveztek. 1933-ban Hajdúböszörményben és Hajdúnánáson, 1934-ben Hajdúdorogon és 1934-ben Budapesten állított ki, ahol három hortobágyi képét is megvásárolta az állam (a Földművelésügyi Minisztérium és a Szépművészeti Múzeum).” (Forrás: https://hajdusagimuzeum.hu/kaplar-miklos-emlekhaz/)
A kiskunhalasi Thorma János Múzeum gyűjteményében található felvétel Káplár Miklós pásztorportrét ábrázoló festményéről készült a hajdúböszörményi festőművészek alkotásaiból 1966-ban rendezett kiállítás alkalmával. „Káplár Miklós (1886–1935) a hajdúböszörményi kisparasztok, pásztorok leszármazottja, aki szinte beleszületett a Hortobágy tág horizontú világába Hajdúböszörményben. 1886-ban még nagyon is hagyományos világ volt ez. A hamar árvaságra jutott gyerek nem is tehetett mást, mint idősebb testvére példáját követte: cifraszűrét, szabad legénységét is megirigyelve 13 évesen kiszegődött a pusztára gulyás-, majd csikósbojtárnak és így maga is megélte ennek az életformának minden nyűgét, nyomorúságát, embert próbáló és embert nyomorító szorítását. Ezt az életet csak 4 évig bírta, olyan reumát kapott, hogy leesett a lábáról. 23 éves korában döbbent rá, hogy tartalmasabb életet, más sorsot kell próbálnia. A hortobágyi pásztorévek után a már mészáros mesterséget tanult férfi munkát keresve rója a pesti utcákat, amikor egy alkalommal a Szépművészeti Múzeumba lépve egy Piombo kép előtt éri a felismerés: festenie kell. E pillanattól s e gondolattól nincs többé nyugalma. Anyagot, eszközöket, festéket vásárol és festeni kezd. Nem sok sikerrel. Rájön, hogy ez így kevés. Irányítókat keres, akiktől megtanulhatja a mesterség alapjait. Ismert, jónevű művészeknek mutatja meg képeit, kik felismerve tehetségét pártfogásukba veszik, majd beiratkozik a képzőművészeti főiskolára. Négy éven keresztül nappal rajzol és fest a főiskolán, éjszaka pincér vagy rakodómunkás. 1916–20 között végzi el az akadémiát, és 34 évesen már tudja, hogy mit kell tennie: visszamegy Hajdúböszörménybe, a Hortobágyra. A későn indulók hihetetlen szorgalmával, akaratával keres művészkapcsolatokat és mecenatúrát, miközben napi gondokkal küzd, aprópénzre váltva munkáját képpel fizet egy vacsoráért, a szállásért. Káplár önérzetlenséggel, küldetéstudattal formálja önmagát és teszi képessé művészi értékek teremtésére. Ez a tudat adja belső tartását, fűti akaraterejét, erősíti mind jobban azt a meggyőződést, hogy olyan feladatot kell megoldania, amire nincs predesztináltabb ember, mint ő. Ösztönös ráérzéssel és biztos ítélettel válogatja ki azokat a motívumokat, amelyek karakterisztikusak, jellemzőek, jelentéshordozóak e szűkebb hazáról. 1921-et mutat a naptár, de a böszörményi kiállítása még mindig nem azt hozta számára, amit igazán szeretne, nem találja helyét otthon. Pestre jár vissza, és legfőbb pártfogójánál, Rippl-Rónai Józsefnél bújik meg Kaposváron, akivel több közös kiállításon is bemutatkozik Hajdúböszörményben (1925. jan.) és Hajdúnánáson (1925) Medgyessy Ferenccel és Maghy Zoltánnal kiegészülve. 1928-as Nemzeti Szalonbeli kiállítása az első fővárosi kiállítása volt. Ugyanebben az évben Maghy Zoltánnal közösen kiköltözik a Hortobágyra, ahol a Déri múzeum kérésére néprajzi gyűjtést is végzett, botok, pipák díszítéseiről készít rajzokat, illusztrációkat. Káplár az igazi magyar művészet megteremtésére vonatkozó, programadó kijelentését 1931-ben tette meg, amikor a Nemzeti Szalonba, egy közös kiállításra 76 hortobágyi képét vitte fel. Igaz, ő itt a Hortobágyon dolgozó művészek együttes bemutatkozását tervezte, de ebből nem lett semmi. A kiállítás után Szentendrére hívják alkotni, de ő ismét visszatér a Hortobágyra. Az itt készülő képekből vándorkiállítást szerveztek. 1933-ban Hajdúböszörményben és Hajdúnánáson, 1934-ben Hajdúdorogon és 1934-ben Budapesten állított ki, ahol három hortobágyi képét is megvásárolta az állam (a Földművelésügyi Minisztérium és a Szépművészeti Múzeum).” (Forrás: https://hajdusagimuzeum.hu/kaplar-miklos-emlekhaz/)
Hangonyi készítésű, juharjávorból kivájt, kifaragott, dombormívesen kivésett ivócsanak, a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményének részét képezi. Fogója: ló, oldala stilizált virág. A csésze oldala stilizált rozmaring dombormívesen kivésve. A „csanak egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivócsanak, pásztorcsanak, ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb.” Korai formáit szinte az ősidőktől fogva ismerjük, használatát a pásztorok és a vadászok őrizték meg legtovább mindennapi eszközként, melyet gyakran maguk faragtak. „Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk, a formáknak, a díszítő technikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. (…) A legrégibb példányok díszítőtechnikája a vésett díszítés és a spanyolozás, a későbbieké a domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.) (…) A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak.”
