A keszthelyi Balatoni Múzeum Kisgrafikai Gyűjteményében található ex librisen Hermész (Mercurius) isten látható kezében caduceusszal (hírnökpálca), alatta nyitott könyv földgömbbel.
Kunffy Lajos (1869–1962) festőművész 1926 körül készült olajfestménye a festő barátját, művésztársát, Iványi-Grünwald Bélát (1867–1940) ábrázolja alkotás közben, aki az 1920–30-as években sokszor festette a somogytúri Kunffy-birtokon átmenetileg megtelepedő cigányokat. Az alkotás a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum gyűjteményének részét képezi. A festő életművében a „korszakok művészi látásmódját követve óriási szellemi ív rajzolódik ki. Kezdődik az akadémista szellemű Millennium világával, folytatódik a Nagybányai Iskolával rokon plein air naturalizmussal, majd a szecesszión és az impresszionizmuson keresztül a realista hagyományok újraéledésével eljutunk az 1960-as évekig.” (Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum – Kunffy Lajos Emlékház, Somogytúr)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
„Ha a magyar kultúrkincset tágabban értelmezzük, akkor a pásztorfaragványok mellett bizony a hímes tojás is a »csapathoz« tartozik. Már csak azért is, mert jellegzetesen magyar produktumnak mondható, előállításában és motívumkincsében is találunk speciálisan magyar megoldásokat. A keszthelyi Balatoni Múzeum is gyűjtésre érdemesnek tartotta és 3D-ben digitalizálta is a hímes tojásokat, amelyek közül most egy viaszos eljárással díszített darabot tanulmányozhatunk. A hímes, írott vagy piros tojás valami miatt a közép- és kelet-európai, leginkább katolikus kultúrkörben (a sírjából feltámadó Krisztust jelképezve) terjedt el, a néprajzi lexikon szerint ugyan Európa boldogabbik, nyugati részén is előfordul szigetszerűen, de csak színezetten, díszítések nélkül. A főtt vagy kifújt tojások befestése nem valami bonyolult dolog, a növényi eredetű festékeket sem nehéz előállítani. A mai napig legelterjedtebb festékanyag a téglavörös színt produkáló hagymahéj, pontosabban a vöröshagymának az elszáradt, külső részei. A bordós piros színt meg a berzseny (Phytolacca americana) terméséből lehet kinyerni, de a magokkal vigyázni kell, hasmenést és hányást is okozhatnak. Hazánkban a tojás »hímezésének« két, talán egyenrangú módszere, az »írás« és a karcolás terjedt el és él a mai napig. A most vizsgált darab az írott tojások közé tartozik. A módszer lényege, hogy olvasztott méhviasszal felvisszük a tojásra a mintákat, majd pedig festékbe áztatjuk. A viaszos részt értelemszerűen nem fogja meg a festék, készen is van a hímes tojásunk. Vannak, akik még leolvasztják vagy ecettel lemossák a viaszt a tojásról, de ennek már nincs jelentősége. A pálcikára rögzített kis fémtölcsérből vagy csőből álló »íróka« otthon is elkészíthető mondjuk egy golyóstoll fém betétéből, de élelmes emberek már boltokban is árulják. Ezt mártjuk be az olvasztott viaszba, majd ügyesen (és gyorsan, mert a viasz hamar megszilárdul) »felcsorgatjuk« tojásunkra a mintákat. Amik meglehetősen változatosak, és amik között ősi mágikus jeleket, reneszánsz hímzéseket is fel tudnak fedezni a szakemberek. A díszítésnél talán a tojás tökéletes formája is szimmetriára készteti az alkotót. Aki először az esetek többségében nyolcadolja, nyolc részre osztja a munkadarabot, majd pedig következik a minták felvitele. Ezek közül talán a legegyszerűbb a fenyőfás dísz, amit változatos formátumokban szoktak alkalmazni a tojásfestők. Akik, legalábbis a profibbja, általában idős falusi asszonyok. Becsüljük meg és ne hagyjuk elveszni tudományukat!” (Pálffy Lajos: Tikmony reneszánsz mintákkal) Ld. még Pálffy Lajos: Tűvel és savval estek neki a tojásnak (http://mandarchiv.hu/cikk/3340/Tuvel_es_savval_estek_neki_a_tojasnak)
„Ha a magyar kultúrkincset tágabban értelmezzük, akkor a pásztorfaragványok mellett bizony a hímes tojás is a »csapathoz« tartozik. Már csak azért is, mert jellegzetesen magyar produktumnak mondható, előállításában és motívumkincsében is találunk speciálisan magyar megoldásokat. A keszthelyi Balatoni Múzeum is gyűjtésre érdemesnek tartotta és 3D-ben digitalizálta is a hímes tojásokat, amelyek közül most egy viaszos eljárással díszített darabot tanulmányozhatunk. A hímes, írott vagy piros tojás valami miatt a közép- és kelet-európai, leginkább katolikus kultúrkörben (a sírjából feltámadó Krisztust jelképezve) terjedt el, a néprajzi lexikon szerint ugyan Európa boldogabbik, nyugati részén is előfordul szigetszerűen, de csak színezetten, díszítések nélkül. A főtt vagy kifújt tojások befestése nem valami bonyolult dolog, a növényi eredetű festékeket sem nehéz előállítani. A mai napig legelterjedtebb festékanyag a téglavörös színt produkáló hagymahéj, pontosabban a vöröshagymának az elszáradt, külső részei. A bordós piros színt meg a berzseny (Phytolacca americana) terméséből lehet kinyerni, de a magokkal vigyázni kell, hasmenést és hányást is okozhatnak. Hazánkban a tojás »hímezésének« két, talán egyenrangú módszere, az »írás« és a karcolás terjedt el és él a mai napig. A most vizsgált darab az írott tojások közé tartozik. A módszer lényege, hogy olvasztott méhviasszal felvisszük a tojásra a mintákat, majd pedig festékbe áztatjuk. A viaszos részt értelemszerűen nem fogja meg a festék, készen is van a hímes tojásunk. Vannak, akik még leolvasztják vagy ecettel lemossák a viaszt a tojásról, de ennek már nincs jelentősége. A pálcikára rögzített kis fémtölcsérből vagy csőből álló »íróka« otthon is elkészíthető mondjuk egy golyóstoll fém betétéből, de élelmes emberek már boltokban is árulják. Ezt mártjuk be az olvasztott viaszba, majd ügyesen (és gyorsan, mert a viasz hamar megszilárdul) »felcsorgatjuk« tojásunkra a mintákat. Amik meglehetősen változatosak, és amik között ősi mágikus jeleket, reneszánsz hímzéseket is fel tudnak fedezni a szakemberek. A díszítésnél talán a tojás tökéletes formája is szimmetriára készteti az alkotót. Aki először az esetek többségében nyolcadolja, nyolc részre osztja a munkadarabot, majd pedig következik a minták felvitele. Ezek közül talán a legegyszerűbb a fenyőfás dísz, amit változatos formátumokban szoktak alkalmazni a tojásfestők. Akik, legalábbis a profibbja, általában idős falusi asszonyok. Becsüljük meg és ne hagyjuk elveszni tudományukat!” (Pálffy Lajos: Tikmony reneszánsz mintákkal) http://mandarchiv.hu/cikk/3313/Tikmony_reneszansz_mintakkal
