Általános

Cím

Magyar népi hangszerek V.

Leírás

Magyar népi hangszerek alatt a magyar népzenében hagyományosan használt hangszereket értjük. A magyar népzene hangszerei nagy változatosságot mutatnak a hétköznapi használati tárgyakkal kezdve – mint a kanna vagy egy pár kanál – a házilag készített hangszereken keresztül – például a tilinkó, kereplő – a nemzetközileg ismert, (mesterek által készített vagy) gyári hangszerekig, mint amilyen a hegedű vagy a klarinét. Vannak népi hangszereink, amelyeknek a történelem folyamán bizonyos sajátos tárgyi jegyei is kialakultak (főleg díszítés), melyek alapján azokat más népek hasonló hangszereitől jobban meg tudjuk különböztetni. Alapjában véve azonban a hangszerek ősidők óta az emberiség közös tulajdonai s leginkább azáltal váltak el egy-egy népre jellemzővé, amit és ahogyan játszanak rajtuk. A népi hangszerek rendszerezése többféle szempont szerint lehetséges. Hangszertanilag a hangkeltés módja az alapvető rendszerezési szempont. Így különböztetünk meg (…) idiofon (a hangszer teste a közvetlen hangforrás), membranofon (kifeszített hártya vagy bőr a hangforrás), chordofon (húros) és aerofon (rezgő levegő a hangforrás) hangszereket. (Forrás: Magyar néprajzi lexikon). A képen látható tekerőlant a kecskeméti Leskowsky Hangszergyűjtemény részét képezi.

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Szúróspalóka vaslemezből

Leírás

“Az orradzó, szúróskantár, szúróspalóka a billenő palókához hasonlóan a fiatal lovak és szarvasmarhák szopásgátlásának, tehát elválasztásának eszköze. Legegyszerűbb formája az, amikor megnyúzott sündisznó bőrét kötik fel az állat orrára. Készítették szögekkel kivert bőrdarabból, kovácsmunkaként vaslemezből, amelyre szegeket, illetve lemezből hajlított szúrókat erősítenek. Mindkét utóbbi típust övszerűen, illetve kantár módjára erősítik fel a fiatal állatok orrára. Elnevezései a különböző területeken változatosak: szúróskantár, szegeskantár, szegesszíj, tejvédőkantár, szúróka, bökő, órzó, óradzó, bőr, orrbőr, tasak, szötyü. Az orradzót elsősorban parasztgazdaságokban használták, de alkalmazták a gulyások és a csikósok is a kinnháló jószágoknál (külterjes állattenyésztés). Az orradzó funkcióját tekintve azonos az egész országban. A nagyobb és erősebb típusokat inkább az Alföldön, a könnyebbeket és egyszerűbbeket a Felvidéken és a Dunántúlon használták. (…) Az eszközt Vergilius szerint már a rómaiak is használták; megtalálható majd mindenütt, ahol szarvasmarhatartás van, pl. az ázsiai pásztornépeknél, Skandináviában és a Földközi-tenger partvidékén; ismerik Közép-Brazíliában és Afrikában a bantuk is”. (Magyar néprajzi lexikon) A képen látható orradzó a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum gyűjteményének részét képezi, a 3D-ben digitalizált tárgy pedig a keszthelyi Balatoni Múzeum tulajdona.

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Vaslemezből készült orradzó

Leírás

“Az orradzó, szúróskantár, szúróspalóka a billenő palókához hasonlóan a fiatal lovak és szarvasmarhák szopásgátlásának, tehát elválasztásának eszköze. Legegyszerűbb formája az, amikor megnyúzott sündisznó bőrét kötik fel az állat orrára. Készítették szögekkel kivert bőrdarabból, kovácsmunkaként vaslemezből, amelyre szegeket, illetve lemezből hajlított szúrókat erősítenek. Mindkét utóbbi típust övszerűen, illetve kantár módjára erősítik fel a fiatal állatok orrára. Elnevezései a különböző területeken változatosak: szúróskantár, szegeskantár, szegesszíj, tejvédőkantár, szúróka, bökő, órzó, óradzó, bőr, orrbőr, tasak, szötyü. Az orradzót elsősorban parasztgazdaságokban használták, de alkalmazták a gulyások és a csikósok is a kinnháló jószágoknál (külterjes állattenyésztés). Az orradzó funkcióját tekintve azonos az egész országban. A nagyobb és erősebb típusokat inkább az Alföldön, a könnyebbeket és egyszerűbbeket a Felvidéken és a Dunántúlon használták. (…) Az eszközt Vergilius szerint már a rómaiak is használták; megtalálható majd mindenütt, ahol szarvasmarhatartás van, pl. az ázsiai pásztornépeknél, Skandináviában és a Földközi-tenger partvidékén; ismerik Közép-Brazíliában és Afrikában a bantuk is”. (Magyar néprajzi lexikon) A képen látható orradzó a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum gyűjteményének részét képezi, a 3D-ben digitalizált tárgy pedig a keszthelyi Balatoni Múzeum tulajdona.

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Szúróspalóka, orradzó

Leírás

“Az orradzó, szúróskantár, szúróspalóka a billenő palókához hasonlóan a fiatal lovak és szarvasmarhák szopásgátlásának, tehát elválasztásának eszköze. Legegyszerűbb formája az, amikor megnyúzott sündisznó bőrét kötik fel az állat orrára. Készítették szögekkel kivert bőrdarabból, kovácsmunkaként vaslemezből, amelyre szegeket, illetve lemezből hajlított szúrókat erősítenek. Mindkét utóbbi típust övszerűen, illetve kantár módjára erősítik fel a fiatal állatok orrára. Elnevezései a különböző területeken változatosak: szúróskantár, szegeskantár, szegesszíj, tejvédőkantár, szúróka, bökő, órzó, óradzó, bőr, orrbőr, tasak, szötyü. Az orradzót elsősorban parasztgazdaságokban használták, de alkalmazták a gulyások és a csikósok is a kinnháló jószágoknál (külterjes állattenyésztés). Az orradzó funkcióját tekintve azonos az egész országban. A nagyobb és erősebb típusokat inkább az Alföldön, a könnyebbeket és egyszerűbbeket a Felvidéken és a Dunántúlon használták. (…) Az eszközt Vergilius szerint már a rómaiak is használták; megtalálható majd mindenütt, ahol szarvasmarhatartás van, pl. az ázsiai pásztornépeknél, Skandináviában és a Földközi-tenger partvidékén; ismerik Közép-Brazíliában és Afrikában a bantuk is”. (Magyar néprajzi lexikon) A képen látható 3D-ben digitalizált orradzó a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményében található.

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Táncoló leányok

Leírás

Népviseletbe öltözött táncoló leányokat mintázó ovális csipketerítő 1957-ből. A felvétel a kiskunhalasi Thorma János Múzeum gyűjteményének részét képezi. „A csipkék királynője, a királynők csipkéje – a halasi csipke. Az 1902-ben életre keltett halasi csipke - immár évszázados értékeivel - Magyarország és bátran mondhatjuk, a nagyvilág méltó büszkesége. A halasi csipkevarrás élő hagyománya 2010 szeptemberében felkerült a Magyar Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére, így a magyar kultúra védett szellemi örökségének hivatalosan is része lett. A halasi csipke nemcsak egy alkotás, hanem Magyarország nagykövete is a világban. Számos kiválóság kapott halasi csipkét a magyar állam ajándékaként, mint IV. Károly és Zita királyné, Julianna holland királynő, Hitachi japán hercegnő, a libanoni és a ciprusi köztársasági elnök felesége, a japán császárné, II. Erzsébet brit uralkodó, Bush amerikai elnök felesége és a jordán királyné. Halasi csipkét adhattunk át 1996-ban II. János Pál pápának is. (…) 1902 decemberében a Magyar Iparművészeti Társulat karácsonyi kiállításán mutatta be Dékáni Árpád, az azóta világhírűvé vált halasi csipkék első darabjait. »Halasi magyar csipkék, cérna és selyemből. Rózsás, szarvasos, bimbós, címeres, leveles, szőlős, virágos, lukacsos, hattyús, tubarózsás stb. mintával.« A budapesti Iparművészeti Múzeumban évenként rendszeresen megrendezett karácsonyi kiállítások felsorakoztatták a kortárs magyar iparművészet legjobb alkotásait, lehetőséget biztosítottak a művészeknek, műhelyeknek a bemutatkozásra, s egyúttal a kiemelkedő alkotások díjazásával, megvásárlásával lehetővé tették a további alkotómunkát is. Az eredeti magyaros mintákkal, »eredeti új technikával készült« halasi csipke ettől az időponttól kezdve a magyar iparművészet szerves részévé vált, s a halasi csipkeműhely egyike azon kevés, a századforduló táján alakult műhelynek, mely – sokszor nagy nehézségek közepette, de – a mai napig is működik.” (www.halasicsipke.hu)

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia