Általános

Cím

Magyar Derby, Király díj

Leírás

A keszthelyi Balatoni Múzeum felvételén az 1926-os Király díj győztes ló, Naplopó és lovasa, Gyulai János látható. A Király díj, később Millenniumi Díj a galopp versenyek egyik legrangosabb, legmagasabban díjazott viadala. 1800 méteres távon mérhetik össze tudásukat a hároméves, vagy annál idősebb lovak.

Kompetencia

Műveltségi terület

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Nagyradai ülő férfi alakot mintázó iharfa pipa II.

Leírás

„Nem, nem valószínű, hogy a nagyradai plébános valamikor a 19. század végén ilyen formátumú eszközzel pöfékelte volna el a napi dohányadagját. A katolikus papok amúgy sem éltek sűrűn az élvezeti szerekkel, márpedig a zalavári bencés apátság szomszédságában lévő Nagyrada, ahol a MaNDA gyűjteményében is megtalálható 3D-ben digitalizált pipát fellelték, katolikus falu volt mindig hosszúra nyúló története folyamán. A Szent István által 1019-ben kiadott zalavári alapítólevélben is megemlített községnek egy 1526-os összeírás szerint volt már temploma és plébánosa is, hogy is ne lett volna, hiszen a zalavári kolostor birtokaihoz tartozott és a bencések nagyon odafigyeltek embereik lelki táplálékának biztosítására is. 1596-ban viszont már arról számol be egy jelentésében a zalavári apát, hogy Nagyrada – vélhetően egy török portya következtében – már három éve lakatlan, és rendesen pusztul a temploma is. Aztán valami csoda történhetett, mert egy 1599-es összeírás szerint újra lakják az amúgy kiemelkedő adottságokkal nem rendelkező községet. Mert Nagyrada földje nem volt akkoriban sem igazán jó, a szőlőhegyén pedig dokumentáltan rosszabb bor termett, mint a környező falvakban. Talán csak a halászattal lehetett valami kis pluszhoz jutni. Nem volt hát könnyű az élet Nagyradán, nem dőlhetett hátra ekkoriban füstöt eregetve, elégedetten a helyi pap. Már csak azért sem tehette ezt, mert a török idők vége felé, Kanizsa ostroma előtt a császári seregek perzselték fel a falut olyan megfontolásból, hogy terményeivel, állatállományával ne tudja támogatni majd az ostromlottakat. 1700 körül viszont már megint lakott volt a település, igaz, sem papja, sem temploma nem volt már és ki tudja miért, de ez volt a helyzet még 1782-ben is. Pedig határában ekkor már 1500 holdon gazdálkodtak a bencések. A falu 1988-ban szépen felújított neogótikus temploma valamikor az 1900-as évek elején épült és természetesen Szent István király lett a védőszentje. A boldog békeévek vége felé volt ez, az országban rend volt, viszonylag jól működött minden. Így talán még a plébánosnak is volt kedve az építkezés fájrontja után, a nyári estéken a parókia kertjébe kiülni a falu potentátjaival, a bíróval és a jegyzővel néhány pohár szódával higított borra és egy ferblipartira. Hogy aztán valamelyikük keze ügyében ott volt-e ez a juharfából faragott, heverészve pipázó, jól felpödrött bajuszú és kecskeszakállas, kalapos embert formázó pipa, azt természetesen nem lehet tudni. De akár ott is lehetett, hiszen ekkortájt, vagy kicsit korábban került ki egy ügyes faragóember kezei közül.” (Pálffy Lajos: Papi fapipa?) http://mandarchiv.hu/cikk/3022/Papi_fapipa

Kompetencia

Évfolyam

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Sümegi katonai lovassági csappantyús pisztoly (XIX. század közepe) - II.

Leírás

„Egy újabb 3D-s tárgy a MaNDA adatbázisából. Az 1844-es lovassági pisztoly pont arra volt jó, amire tartották. Hogy hol is? Hát a „nyeregkápában”, mégpedig párosával. Közelharcban, amikor ember ember ellen feszült, végső érvként szolgált. Ha valaki erősen vesztésre állt a kardot ügyesebben forgató ellenfelével szemben, akkor érdemes volt a szabad kézzel elővenni, és az arcába sütni az ellenfélnek. Valahogy úgy kezdődött, hogy rájöttek: a puskaport csőbe kell önteni, majd egy golyót utána gurítani és az egészet lefojtani valamivel. Végül az egészet hátul, egy lyukon begyújtani, és meg is történt a lövés. A többi már csak fejlesztés, mechanika kérdése. A szakállas puskából muskéta lesz, majd a parázsló kanócot a gyújtólyukhoz szorító szerkezetet egy kis zsákutcának bizonyuló kitérővel (dörzskerekes puska) a 17. századtól acélra csapódó, szikrákat produkáló kovakővel váltották fel. Ez a mechanizmus már megjelenik a puskák egykezes változatain, a pisztolyokon és karabélyokon is. Az úgynevezett kovás puskák és pisztolyok aztán egészen a 19. század elejéig megbízhatóan kiszolgálták az ember gyilkos szenvedélyeit. Csak a mechanika finomodott, az elv ugyanaz maradt. A kovás puska vagy pisztoly viszont esőben nem volt igazán használható, ezért továbbléptek, a „kakas” a ravasz (hivatalosan elsütő billentyű) meghúzása után egy kapszlira avagy gyutacsra, esetleg csappantyúra (van különbség, de most ne menjünk bele) csapódott, ami erre szúrólángot (gyufa!) produkált, és begyújtotta a csőbe fúrt lyukon keresztül a lőport. Itt már eshetett az eső, de mégsem ez lett a jövő megoldása. Mégpedig azért, mert 1814-ben a világra jött Samuel Colt és 1836-ban összerakta első, akkor még igencsak rozoga forgótáras pisztolyát. Aminek még minden „lyukát” külön-külön fel kellett tölteni puskaporral, aztán rányomni a golyót, végül, hogy ne robbanjon fel egyszerre az egész, zsírral le is kellett zárni a lyukakat. És ezután még a hat kapszlit is fel kellett rakni a helyére. Nem volt egyszerű, az biztos, de a kakas ismételt felhúzásával már hatot lehetett lőni az eszközzel. A töltény tökéletesítésével aztán a dolog jóval egyszerűbbé vált, de ez már a westernfilmek világa, mi nézzük inkább ezt a 3D-ben digitalizált csappantyús pisztolyt. Ami Colt találmányának ismeretében már akkor elavult volt, amikor Ausztria-Magyarország hadseregében rendszerbe állították. Colt találmányát már az 1850-es évek végén tömegével használta az amerikai hadsereg, a polgárháborúban már ezzel a hatékony eszközzel ölték halomra egymást az északiak és a déliek. A jó öreg, álmos Európában, pontosabban Bécsben az illetékesek viszont egy túlhaladott szerkezet tömeggyártását rendelték el. Mert a fentiek alapján belátható, hogy az 1844 M lovassági pisztoly nem volt a legkorszerűbb megoldás. Nem is volt rendszerben sokáig, 1859-ben már ki is vonták, de a számunkra nagyon fontos időszakban, a szabadságharc alatt a karabélyok mellett ezzel a fegyverrel küzdöttek a huszárok, de ilyenek voltak az osztrák lovasságnál is rendszerben, minthogy köztudottan 1848 őszéig nem volt két különálló hadsereg. A Balatoni Múzeum birtokában lévő fegyver láthatóan tökéletes állapotban van, csak a töltővesszője hiányzik a faburkolatba zárt, amúgy huzagolás nélküli cső alól.” (Pálffy Lajos: Ez a pisztoly már akkor elavult volt, amikor gyártani kezdték) http://mandarchiv.hu/cikk/2655/Ez_a_pisztoly_mar-akkor_elavult_volt_amikor_gyartani_kezdtek

Kompetencia

Évfolyam

Természettudományos és technikai kompetencia

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Sümegi katonai lovassági csappantyús pisztoly (XIX. század közepe) - I.

Leírás

„Egy újabb 3D-s tárgy a MaNDA adatbázisából. Az 1844-es lovassági pisztoly pont arra volt jó, amire tartották. Hogy hol is? Hát a „nyeregkápában”, mégpedig párosával. Közelharcban, amikor ember ember ellen feszült, végső érvként szolgált. Ha valaki erősen vesztésre állt a kardot ügyesebben forgató ellenfelével szemben, akkor érdemes volt a szabad kézzel elővenni, és az arcába sütni az ellenfélnek. Valahogy úgy kezdődött, hogy rájöttek: a puskaport csőbe kell önteni, majd egy golyót utána gurítani és az egészet lefojtani valamivel. Végül az egészet hátul, egy lyukon begyújtani, és meg is történt a lövés. A többi már csak fejlesztés, mechanika kérdése. A szakállas puskából muskéta lesz, majd a parázsló kanócot a gyújtólyukhoz szorító szerkezetet egy kis zsákutcának bizonyuló kitérővel (dörzskerekes puska) a 17. századtól acélra csapódó, szikrákat produkáló kovakővel váltották fel. Ez a mechanizmus már megjelenik a puskák egykezes változatain, a pisztolyokon és karabélyokon is. Az úgynevezett kovás puskák és pisztolyok aztán egészen a 19. század elejéig megbízhatóan kiszolgálták az ember gyilkos szenvedélyeit. Csak a mechanika finomodott, az elv ugyanaz maradt. A kovás puska vagy pisztoly viszont esőben nem volt igazán használható, ezért továbbléptek, a „kakas” a ravasz (hivatalosan elsütő billentyű) meghúzása után egy kapszlira avagy gyutacsra, esetleg csappantyúra (van különbség, de most ne menjünk bele) csapódott, ami erre szúrólángot (gyufa!) produkált, és begyújtotta a csőbe fúrt lyukon keresztül a lőport. Itt már eshetett az eső, de mégsem ez lett a jövő megoldása. Mégpedig azért, mert 1814-ben a világra jött Samuel Colt és 1836-ban összerakta első, akkor még igencsak rozoga forgótáras pisztolyát. Aminek még minden „lyukát” külön-külön fel kellett tölteni puskaporral, aztán rányomni a golyót, végül, hogy ne robbanjon fel egyszerre az egész, zsírral le is kellett zárni a lyukakat. És ezután még a hat kapszlit is fel kellett rakni a helyére. Nem volt egyszerű, az biztos, de a kakas ismételt felhúzásával már hatot lehetett lőni az eszközzel. A töltény tökéletesítésével aztán a dolog jóval egyszerűbbé vált, de ez már a westernfilmek világa, mi nézzük inkább ezt a 3D-ben digitalizált csappantyús pisztolyt. Ami Colt találmányának ismeretében már akkor elavult volt, amikor Ausztria-Magyarország hadseregében rendszerbe állították. Colt találmányát már az 1850-es évek végén tömegével használta az amerikai hadsereg, a polgárháborúban már ezzel a hatékony eszközzel ölték halomra egymást az északiak és a déliek. A jó öreg, álmos Európában, pontosabban Bécsben az illetékesek viszont egy túlhaladott szerkezet tömeggyártását rendelték el. Mert a fentiek alapján belátható, hogy az 1844 M lovassági pisztoly nem volt a legkorszerűbb megoldás. Nem is volt rendszerben sokáig, 1859-ben már ki is vonták, de a számunkra nagyon fontos időszakban, a szabadságharc alatt a karabélyok mellett ezzel a fegyverrel küzdöttek a huszárok, de ilyenek voltak az osztrák lovasságnál is rendszerben, minthogy köztudottan 1848 őszéig nem volt két különálló hadsereg. A Balatoni Múzeum birtokában lévő fegyver láthatóan tökéletes állapotban van, csak a töltővesszője hiányzik a faburkolatba zárt, amúgy huzagolás nélküli cső alól.” (Pálffy Lajos: Ez a pisztoly már akkor elavult volt, amikor gyártani kezdték) http://mandarchiv.hu/cikk/2655/Ez_a_pisztoly_mar-akkor_elavult_volt_amikor_gyartani_kezdtek

Kompetencia

Évfolyam

Természettudományos és technikai kompetencia

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Szociális és állampolgári kompetencia

Általános

Cím

Avar kori kosaras arany fülbevaló II.

Leírás

„A temetőket feltáró régészek a gyűrűk és karperecek mellett leggyakrabban fülbevalókra bukkannak a sírokban. Ezeket az ékszereket a férfiak is viselték a történelem folyamán. Most egy avar kori, nőknek készült párt tanulmányozhatunk 3D-ben a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményéből. Már az ősember is, kezdhetném az ismert módon mondandómat, és bizony így is kell kezdenem, hiszen ezt az ékszerfajtát már állatbőrökbe burkolózó eleink is kedvelték, mégpedig akkoriban állítólag leginkább a férfiak. A hegyes csontokkal átlyukasztott fülekbe csontból, fából csiszolt formák, vagy éppen fogak, agyarak kerültek, és a fülbevalók – a nyakláncokkal és karkötőkkel együtt – viselőjük erejét, rangját, méltóságát is jelezték. Egy-egy jobban sikerült darabért vélhetően már akkor birokra keltek egymással, és ez így maradt sokáig az idők folyamán. A fémhasználat elterjedésével pedig megjelentek a réz és bronz fülbevalók is, és természetesen az arany és az ezüst ékszerek, amik mindig és mindenhol a tehetősebbek birtokában voltak. E fémek értékét a viszonylagos ritkaságuk, a könnyű megmunkálásuk és a soha el nem kopó fényük adta meg. A drágakövek, vagy féldrágakövek, gyöngyök csak azután kerültek a képbe, hogy megtanulták foglalatba foglalni, később átfúrni ezeket. Ehhez már fejlett eszközökre, technikákra volt szükség, az ókori nagy birodalmakban már sok mindenre képesek voltak ezen a téren, de az ötvösművészet, az ékszerkészítés mondhatni, hogy a 16. századra érte el fejlődésének csúcsát. Leginkább azért, mert óriási volt a kereslet, a reneszánsz hölgyei bolondultak a csábításhoz nélkülözhetetlennek tartott ékszerekért, köztük a díszes, csüngős fülbevalókért. Az akkori művelt világot jelentő Európa férfijai, különösen a katonák és a matrózok inkább karikát hordtak az egyik (vagy ritkábban mindkét) fülükben a jó szerencséért, vagy éppen a rontás ellen. A tengerészek hagyománya szerint partra vetett holttestüket majd ezekért az arany karikákért temetik el a jóindulatú emberek. A fülbevalók valamennyi ma ismert formáját (sima karika, karika csüngőkkel, ékkő pálcás foglalatban) ismerték, mint ahogy a díszítés technikáit is. Még Bizáncból származtatják a keszthelyi fülbevalón is alkalmazott, filigrános technikát, ami az ékszer „kosarát” díszíti. Itt az aranyból és az ezüstből vékony drótot húztak és ezt forrasztották rá mintázatokban a tárgyakra. Mivel ehhez már komoly szakértelem és eszközök kellettek, feltételezhető, hogy nem Keszthelyen készültek a most 3D-ben körüljárható, avar temetőből előkerült darabok. Akár bizánci munkák is lehetnek, hiszen az avarok rendszeresen támadták a birodalmat, nem kevés zsákmányt szerezve.” (Pálffy Lajos: Amit magunkkal viszünk a sírba is) http://mandarchiv.hu/cikk/3886/Amit_magunkkal_viszunk_a_sirba_is

Kompetencia

Évfolyam

Anyanyelvi kommunikáció

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Természettudományos és technikai kompetencia